A Duna Aréna három méter mély medencéjének már az aljára lejutni sem egyszerű. Iszonyatos küzdelmet kell folytatnom a felhajtóerővel, ami kíméletlenül lök a felszín felé, még bőven azelőtt, hogy megközelíteném a medence padlóját. Bár levegővel még bírnám, örömmel adom meg magam, mert a dobhártyáim kis híján beszakadnak. Elképzelni sem tudom, hogy a vízihoki játékosok hogyan tudnak olyan gyakran, és olyan hosszan a medence mélyén küzdeni azért a kis korongért. Mintha a mélység lenne a természetes közegük.
Ugyanígy, azt is nehéz elképzelni, hogyan tud valaki három dimenzióban egyszerre figyelni a korongra és az ellenfelekre is, akik nemcsak szemből, oldalról, vagy hátulról, de felülről is érkezhetnek bármelyik pillanatban. A látóteret némileg korlátozza a maszk, a hallást pedig a víz. A vízihoki maga az őskáosz, harc egy szokatlan közegben, ahol semmi sem úgy működik, ahogy kellene.
Andics Árpád, a magyar vízihokiválogatott edzője és csapatkapitánya erre azt feleli, hogy a vízihoki, illetve általában a víz alatti sportok egyik legfőbb szépsége éppen az, hogy olyanok, mintha az ember egy másik világba csöppenne. A mélyben kicsit minden lelassul, a külvilág szinte teljesen megszűnik. Andics, aki főállásban gyerekeket tanít úszni, azt mondja, nem véletlen, hogy a kicsik többsége nem egyszerűen szereti a vizet, hanem imád víz alatt lenni is: ez valamilyen természetes ösztön vagy beidegződés az embereknél. A vízihoki pedig, legalábbis szerinte, a víz alatti létezés megkoronázása.
Ő a kétezres évek elején, kamaszként kezdte a sportot. A néhány éve megszűnt Pesti Estben látott egy hirdetést:
„»Háromdimenziós sport vízbolondoknak!« Valami ilyesmi szövege volt. Világéletemben imádtam a vizet, rengeteg sportágat kipróbáltam, megszólítva éreztem magam. Már az első edzésen akkora szerelembe estem, ami még most, két évtizeddel később is tart.”
Hívogató mélység
A Magyarországon valamikor a kilencvenes évek közepén felbukkanó vízihoki az Anglia déli partján fekvő Southseaben született. Minden azzal kezdődött, hogy egy Alan Blake nevű fiatalember az 1940-es évek végén a helyi könyvtárban rátalált az amerikai természetbúvár és felfedező William Beebe Half Mile Down (Félmérföldnyire a tenger színe alatt) című könyvére. A kötetben volt egy illusztráció, melyen az ólomcsizmát és légtömlőre kötött sisakot viselő Beebe nagyjából hatméteres mélységben, színpompás halak között sétál a tenger fenekén, valahol a Bermudák partjainál.
Blake egy szempillantás alatt megszállottá vált, csakhogy civil- vagy hobbibúvárkodás az 1950-es évek második feléig nem igazán létezett. Ez azt jelentette, hogy nem lehetett csak úgy besétálni egy szaküzletbe vagy sportboltba maszkot, uszonyt, búvárpalackot vagy neoprén ruhát venni. Nem léteztek oktatóközpontok, de még csak szakkönyvek sem. Blake lelkesedése nagyjából olyan volt, mintha Jules Verne regényeit olvasva a Föld középpontjába vagy a Holdra vágyott volna. Ahhoz, hogy lejusson a tenger mélyére, mindent saját magának kellett kikísérleteznie.
Teltek az évek, Blake Southsea Sub-Aqua Club néven búvárklubot alapított, melynek 1954 nyarára már hatvan tagja volt. Rengeteget gyakoroltak medencében, és merültek szabad vízben is.
Több ötlet tesztelése és elvetése után Blake és a leközelebbi barátai fejlesztették ki a víz alatti hokit, amit ők Octopushnak (szójáték, mely a játékosok számából: octo-nyolc, illetve a push-lökni igéből tevődik össze, valamint utal a polip angol nevére: octopus) neveztek el.
Rendszer a káoszban
A szabályok jórészt ma is az eredetiek, leszámítva a játékosszámot. Egy vízihoki-csapatban tíz játékos van, közülük hatan vesznek részt a játékban, a többiek cserék. A csapatok folyamatosan, korlátlan számban cserélhetnek a mérkőzések alatt. A pálya 25 méter hosszú, 12 méter széles és minimum két méter mély. A korong tenyérnyi, nagyjából másfél kilós, műanyaggal bevont ólom, ezt kell bejuttatni az ellenfél térfelén, a hátsó fal aljának közepén kijelölt, 340 centiméter szélességű kapuba.
Az ütő rövid: a markolattal együtt legfeljebb 35 centi hosszú lehet, a formájára nézve csak annyi megkötés van, hogy ne legyen éles, hegyes, vagyis balesetveszélyes. Az ütőt tartó kézen a játékosok vastag szilikonkesztyűt viselnek, hogy elkerüljék a sérüléseket, a sapkájuk pedig a vízilabdából ismert, fülvédős típus. Az arcon pipával ellátott búvármaszk feszül, a lábakon búváruszony segíti a víz alatti úszást.
A játékidő kétszer tizenöt perc, a félidei szünet pedig csak háromperces, ami éppen arra elég, hogy a csapatok térfelet cseréljenek.
Az Octopush először Nagy Britanniában terjedt el. Az első hivatalos tornán, 1955-ben három város, Southsea, Bournemouth és Brighton búvárklubjai indultak, és a játék feltalálói magabiztosan nyertek. Az őrült játék lassan hódította meg a világot: először az angolszász országokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában, az Egyesült Államokban vert gyökeret, majd megjelent Nyugat-Európában, Dél-Afrikában, végül Ázsiában, Dél-Amerikában, Európa keleti felén és a Közel-Keleten is lelkes követőkre lelt.
Az első világbajnokságot 1980-ban, a kanadai Vancouverben rendezték, öt válogatott részvételével, a bajnok Hollandia, az ezüstérmes Nagy Britannia, a harmadik helyezett pedig Ausztrália lett. Világbajnokságot azóta – néhány ritka kivételtől eltekintve – kétévente rendeznek; 2013-ban Magyarország kapta a rendezés jogát, a tornát Egerben tartották.
