Szinte bármihez hozzá lehet szokni, de nem olyan szűk azok csoportja, akiknek egy kínzással érne fel, ha reggeltől estig a saját hangjukat kellene hallgatniuk egy hangfelvételről – a LadBible arra keresett választ egy audiológus segítségével, ez vajon miért van így.
A kellemetlenséget többnyire az okozza, hogy felvételről visszahallgatva sokkal magasabbnak érzékeljük a hangunkat, mint beszéd közben, a jelenségnek pedig Ashish Shah szerint tényleges oka van.
Amikor beszélünk, a hangunk kétféleképpen jut el a fülünkbe: külsőleg a levegő vezetésével, belsőleg pedig a csontjainkon keresztül. A csontok alacsonyabb frekvencián továbbítják a hangokat, mint a levegő, és ez adja a számunkra megszokott mély tónust. Mikor máshoz beszélünk, ő csak a levegőn keresztül vezetett hangunkat hallja, és ugyanez igaz arra is, mikor felvételről halljuk magunkat.
Ez a magyarázat azonban még mindig nem segít rajtunk, hisz attól, hogy mi egy kellemesebb, mélyebb tónusban hallhatjuk saját beszédünket, a másik ugyanazzal az idegesítő förtelemmel találkozik, amit mi is visszahallunk egy felvételről. Az audiológus azonban erre is megnyugtató választ adott:
„Egy korábbi tanulmány megállapította, hogy amikor résztvevők egy csoportját arra kérték, osztályozzák több különböző hangfelvétel vonzerejét, amelyek között titokban a sajátjuk is szerepelt, sokkal magasabbra értékelték a hangjukat úgy, hogy nem tudták, az a sajátjuk volt.”
Tehát ha nem tudjuk, hogy magunkat hallgatjuk, máris vonzóbbnak tűnik a beszédünk – bár azzal a ténnyel nehéz megbarátkozni, hogy mások sosem hallhatják pontosan azt a hangszínt, amely a fejünkben szól.
