Na, itt vannak a tevék! Ott meg mennek gyalogosok is, de lejjebb nem nagyon merek nézni.
A fenti mondatok a kecskeméti Margaréta Otthon ápolási osztályán fekvő Magdi néni szájából hangzottak el. Amikor a szobájába lépünk, a fején VR-szemüveg, a modern technológia épp Jordániába repítette; hat és fél perces interaktív videón Petra romváros sziklatemplomát és a hasonlóan lebilincselő környéket nézegeti. A készüléket egy speciális idősödésügyi program részeként próbálhatják ki az otthon lakói, de erről majd később, most térjünk vissza Magdi néni szobájába. Az ágy egyik oldalán keresztrejtvény, a másikon okostelefon – van nyitottság a hi-tech felé.
Az otthon lakója forgatja a fejét, és közben kommentálja a látottakat: „Micsoda sziklák! A valóságban megnézni sem lenne rossz.” Rákérdezünk, melyik volt a kedvenc helye a valóságban.
Róma. Ötven évvel ezelőtt jártam ott. Szeptember volt, alig volt turista, nagyon kellemes idő volt, nem esett.
Róma azért is érdekes, mert amikor legutóbb a CédrusNet Kecskemét Program és a Digitális Tudásközpont munkatársai az otthonban jártak a VR-szemüvegekkel, Magdi néni épp az olasz fővárosban barangolhatott a kütyüvel, és közben felidézte a régi emlékeket: „Újra láttam a Trevi-kutat, az Angyalvárat. Még arra is emlékszem, hogy nem sokkal azután, hogy ott jártunk, egy magyar kalapáccsal összetörte a Pietát, és azóta golyóálló üveggel védik” (Magdi néni egyébként tökéletesen emlékszik).
Tengernyi érzés
Belépünk a következő szobába, a VR-szemüveget felhelyező szakember épp optimális pózba állítja a készüléket az egyik ágyban fekvő nő fején. „Kényelmes most?” Pillanatokkal a pozitív válasz után kezdődhet a petrai kaland, az utazó pedig Györgyi néni – bár nehéz a néni szót leírni a szép és fiatalos nőről, még akkor is, ha a betegsége miatt ágyhoz kötött, láthatóan nem tudja mozgatni a testrészeit.
A tévében dél-amerikainak tűnő szappanopera megy, merjük állítani, hogy határozottan minőségibb látvány várja a VR-szemüvegben. Néha kicsit lecsúszik a készülék, Györgyi ilyenkor szól, jön az újabb igazítás, de az élményen nem ront ez sem: „Ez valami fantasztikus!”
Velünk van Jancsikné Tóth Andrea, az otthon igazgatója, aki közben kérdezgeti Györgyit, mit lát a virtuális sétán: „Itt egy teve, egész közelről. Odafönt meg egy bácsi, jaj, nekem… oda fölülni!. (…) Hú, de mély! (…) Félelmetes, de gyönyörű.”
Letelt a hat és fél perc, Györgyi visszatér Jordániából a kecskeméti idősotthonba, és váratlan bejelentést tesz.
Legutóbb, amikor kipróbálhattam a szemüveget, mondtam, hogy a tengert nem akarom. Most elhatároztam: ha legközelebb lesz még ilyen lehetőség, beugrom a tengerbe.
Hogy micsoda horderejű kinyilatkoztatás volt ez, akkor derült ki, amikor Györgyi elmesélte, víziszonya van, mióta fiatalkorában egyszer egy strandon lenyomták a víz alá, és nem kapott levegőt. Azt mondja, a mai napig az otthonban a fürdéseket is nehezen éli túl („sokszor próbára tesz a hajmosás is”), de most eltökélt: a legközelebbi szemüveges kalandon ő is szeretne úszni a tengerben a teknősökkel.
Györgyit is megkérdezzük, melyik – nem virtuális – utazására emlékszik vissza a legszívesebben. Fél szóval említi a nászutat és az ott kezdődött betegségét, ami miatt utána már nem tudott utazgatni, majd elmeséli, hogy előtte egyedül Ukrajnában és belföldön járt. Sokszor volt Pécs környékén a hegyekben, köveket is gyűjtöttek. És aztán jött a nászút: „összeszedtem egy súlyos betegséget, ami elintézett egy életre. A nagy kirándulásoknak vége lett.”
– Látta valahol a tengert már, Györgyi? – kérdi az otthon igazgatója.
– Nem.
– Na, majd itt! – mondjuk egyszerre négyen, kórusban.
Fiatalság újratöltve
„Szerintem rendkívül bátor elhatározás volt Györgyitől, hogy idézőjelesen be fog ugrani a tengerbe” – összegez Jancsikné Tóth Andrea. Majd elkezdi mesélni, hogyan kezdődött az otthonban a virtuális utaz(tat)ási program.
„Eléggé innovatívnak tartom kollégáimmal együtt a szemléletünket, nem szoktunk elzárkózni semmilyen új ötlet elől, ezért, ha érkezik egy megkeresés, mérlegeljük, és ha hasznosnak gondoljuk, mindenképpen ki szoktuk próbálni. Annak végképp szoktunk örülni, ha olyan rendezvényeket és programokat találunk, amit ide be tudunk hozni, mert a mi időseink már elég nehezen tudnak mozogni, kevés időt tudnak az intézmény falain kívül tölteni” – mondja az otthon igazgatója.
A közös munka úgy kezdődött, hogy a Digitális Tudásközpont munkatársai vázolták a kezdeményezés és a technológia lényegét, és hogy mi az, amit szeretnének bemutatni a Margarétában. Andreáék felmérték az otthonban lakók igényeit, felvilágosították őket a speciális eszközről, és arról, milyen egy virtuális séta; majd az utazásra jelentkezőknek részletesen elmesélték, mire lehet számítani.
Az intézményvezető elmesélte, hogy előtte az otthon dolgozói is kipróbálhatták a szemüveget. Virtuális hullámvasútra szálltak fel. „Mondtuk Szilárdéknak, hogy ez azért az otthonban élőknek sok lenne, csakúgy, mint a svájci hegyek, ahol talán elszédülnének, ha lenéznek. Ezért kértünk egy repertoárt a választható virtuális utakból, végül a városlátogatásokat, a tengerparti sétát választottunk. Megtaláltuk azt, ami nagyon megérintette az itt élőket.”
Az első visszajelzések még az otthon vezetőjét is meglepték. „Gondoljunk bele: adott egy idős ember, aki egészségi állapotából kifolyólag több éve ápolási részlegen fekszik, korlátozottak a lehetőségei – nos, amikor őt egy VR-szemüvegen keresztül egy olyan római virtuális utazásra viszik, amin élethűen látja a városrészeket, amiket fiatal korában maga is bejárt, sétálhat a lépcsőkön, amiket akkoriban koptatott, az valami fenomenális. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut, milyen arckifejezése volt az egyik bentlakónak.”
Az élményfaktoron túl van konkrét egészségügyi hatása is a VR-ozásnak. Az otthon igazgatója azt mondja, a virtuális utazás a nézőkben sok szép emlékképet előhív, ami az agyat is megmozgatja, de nemcsak a demencia elleni küzdelem miatt fontos: „ezek az emlékek olyan érzéseket szabadítanak fel, amik nagyon pozitív hatással tudnak lenni az itt élők életminőségére. Még ha csak pár perc is maga az utazás, de nagyon tartalmas, és sokáig emlékezetes élményt nyújt számukra.”
Megkértük az intézmény vezetőjét, hogy az első két alkalomról idézzen pár erős mondatot (már csak a projekt miatt is szöveghűen rögzítették a reakciókat), íme:
Nem is gondoltam reggel, hogy még ma eljutok idegen városokba, tájakra.
Gyönyörű volt a tengerpart, csodálatos volt a víz alatti látvány.
Voltam már Rómában, és most újra láthattam, visszahozta a fiatalkoromat.
Nagyon tetszett, hogy engem nem láttak, mégis mintha ott lettem volna.
Egy-egy ilyen VR-kaland után a váratlan utazás még hetekig beszédtéma volt a bentlakók között. A mostani volt a harmadik alkalom, hogy az otthonban jártak a szemüvegek és a szakemberek, és nem annyira meglepő, hogy még lesz folytatás, nemcsak ebben a nagy létszámú intézményben (246 főt gondoznak a Margarétában), de a fenntartóhoz kapcsolódó másik két otthonba is elviszik a készülékeket.
De kik azok a Szilárdék, akiket a Margaréta Otthon vezetője említett?
Robotkutya, digitális hímzőgép és idősödésügy
„Kecskeméten van egy nagyon előremutató idősödésügyi program. Nem idősügy, ezt mindig próbáljuk hangsúlyozni, hanem idősödésügy: a város arra próbál reagálni, hogy demográfiai idősödés van Magyarországon, és ez nagyon erős jelenség. Mondok egy adatot: 2030-ra minden második kecskeméti 50 év fölötti lesz. Tehát jó, hogy a város most versenyképes, rengeteg a betelepülő cég, vállalkozás, de néhány év múlva itt komoly gondok lesznek munkaerőpiacon. Egyértelmű, hogy az 50 és 74 év közötti korosztállyal kell tenni valamit, mert az az életmodell, amiben szocializálódtunk, hogy tanulunk, dolgozunk, nyugdíjba megyünk – fönntarthatatlan.”
A kecskeméti Digitális Tudásközpontot irányító Molnár Szilárdot idéztük, aki egyben az említett idősödésügyi program, a CédrusNet szakmai vezetője is – ők azok, akik kitalálták és meg is valósítják a VR-szemüveges utazásokat.
És még sok minden mást. A tudásközpontban elképesztő technológiai eszközpark áll rendelkezésre (ipari robotkartól mesterséges intelligencia alapon működő robotkutyáig, 3D-nyomtatótól a digitális hímző- és varrógépig), de az okosotthon és az okosváros alapjaival is megismerkedhetnek a látogatók, és ami fontosabb: a legmenőbb hi-tech eszközökön tanulhatnak az ötven pluszosok.
Mivel egy projekttel VR-szemüvegek is érkeztek a tudásközpontba, Szilárdékban felmerült, hogy ki lehetne ezeket próbálni külső helyszínen is: „arra gondoltunk, hogy menjünk ki szociális otthonba vagy idősotthonba, teljesen új élményt adva a bentlakóknak, akik mozgásukban korlátozottak.
Ez a mai a harmadik alkalom, hogy Molnár Szilárd és kollégái ellátogatnak a Margarétába az eszközökkel. Az első látogatás előtt azért ők is izgultak kicsit: „Féltünk tőle, hogy egyáltalán lesz-e érdeklődés, de alaptalan volt a félelmünk. Több mint húszan jöttek, természetesen önkéntes alapon, több fekvő beteget a szobáikban látogattunk meg – ennek az egésznek valahol az is a lényege, hogy abból a fizikai korlátból, amiben vannak, egy kicsit kizökkentsük őket. A VR-szemüveges utazás után egészen apró részleteket föl tudtak idézni a fiatalkorukból – volt, aki a prágai kisfilm megnézése után visszaemlékezett rá, hogy amikor a 70-es években arra járt, épp esett az eső. Az otthon lakói imádták a tengerparti sétát (a tenger alá is vittük őket, ahol teknősökkel úszkáltak), élvezték, hogy »emberek közé mennek«, sétálnak az utcákon, kirakatokat tudnak nézni. Nem véletlen, hogy a második alkalommal már exponenciálisan többen voltak az érdeklődők, csaknem tumultus alakult ki, annyian ki akarták próbálni az élményt.”
Ötcsillagos fotel
És eljött a harmadik alkalom, amin már mi is ott voltunk, úgyhogy most térjünk is vissza a Margaréta Otthonba. A fekvőbeteg-osztály után a társalgóba megyünk, ahol tucatnyi lakó várakozik, hogy felvehesse a VR-szemüveget, és megnézhesse a sziklatemplomot.
A terem közepén nagy, kényelmes fotelben ül az utazó (ez fontos, hiszen arra is kell ügyelni, nehogy az élmény hevében valaki kiessen a székből), közben a többiek egy tévé képernyőjén teaserként részleteket láthatnak abból, amit épp átél a szemüveg aktuális viselője. Páran sugdolóznak, van, aki csak egyedül, csöndben üldögél, egyesek a padon, mások kerekesszékben vagy rollátorra támaszkodva, de ami közös bennük: mindenki roppant türelmesen vár a becsekkolásra – amikor valaki végez, előzékenyen engedik egymást előre.
A lelkes próbálgatók egyike, miután végzett, folyamatosan konstruktív ötletekkel bombázza a tudásközpont szakijait: „lehetne legközelebb olyan, hogy miközben rajtunk van a nézőke, egy hang bemondja, hogy miket látunk”, „máskor szívesen néznénk magyar tájakat is, Magyarországon is vannak ám szép helyek!”. Egy másik lakó pedig másfajta utazásra kíváncsi:
Azt mutassák meg nekünk, mit fogunk látni, amikor már meghaltunk.
„Micsoda sziklák!” – ámuldozik egy petrai látogató, „Gyönyörű” – mondja félhangosan a következő utas; de amúgy van B-menü is: aki nem vágyik a jordán sziklatemplomhoz, londoni városnézést is választhat, sokan jelentkeznek arra a túrára is.
A készülékkel a fejükön csücsülnek a biztonságos közlekedést garantáló fotelben, közben hangosan, félmondatokkal kommentálják a látottakat: „ez a Temze lesz”, „ott a Big Ben”, „jaj, de édes mókus”, „ó, az emeletes buszok, ilyet csak Londonban lát az ember”, „Hú, de fúj a szél! Szaggatja a fákat!” „Jóój, a tenger; nem merek odanézni, tériszonyom van.”
És van, aki nem lövi le a poént, és a „Dezső bácsi, mit lát?” kérdésre csak annyit válaszol: „Nem mondom el, mert akkor a következőnek már nem érdekes.”
– Volt már valaha Londonban?
– Ott nem voltam.
– Na, majd legközelebb.
– Nekem már nincs legközelebb.
A nap talán egyetlen szomorú kicsengésű párbeszéde után rendkívül bőbeszédű utas ül be a Kecskemét–Petra romváros között közlekedő járat egyetlen székébe. Erika néni megállás nélkül, minden irányba forgatja a fejét, mintha arra törekedne, hogy a hét perc alatt a lehető legtöbb élményt gyűjtse be. Miután kilép a sziklatemplomból, megállítjuk egy villáminterjúra:
– Hogy tetszett?
– Csodálatos volt!
– Járt már hasonló helyen?
– Még soha.
– Mire emlékszik vissza legszívesebben a korábbi utazásaiból?
– Hát ilyen helyeken nem voltam. Csak Magyarországon. Gyulától egész Esztergomig. Onnan is szép emlékeim vannak, de ilyen csodálatos tájakon azért nem jártam.
– Akkor legközelebb is felveszi a virtuális szemüveget?
– Mindenképpen.
Ági néni a szobájába invitál minket. Elmeséli, hogy Londonban járt az imént a VR-készülékkel. Sajnos élőben sosem látta a várost, de azért nem panaszkodhat: „Voltam Párizsban, Monte Carlóban, Velencében, Barcelonában. Nyugat-európai körút volt, már vagy húszon-harminc éve.” Decemberben lesz két éve, hogy a Margaréta Otthonban lakik. Az előző VR-szemüveges alkalomról lemaradt, azt mondja, annyian voltak, hogy inkább nem állt be a sorba, de legközelebb a világért sem hagyná ki:
El sem tudtam először képzelni, hogy milyen, de tényleg olyan, mintha az ember ott lenne. Olyan jó volna valakihez odalépni.
A sikeres utaztatások híre elterjedt a városban, a Digitális Tudásközpontot azóta több hasonló intézmény megkereste, hogy örülnének, ha hozzájuk is elmennének a VR-szemüvegekkel – szóval hamarosan újabb otthonok lakói kelnek útra, hogy barangoljanak városokban, tengerpartokon és az emlékeikben.
