Csalódott. A világban és önmagában is. Többet várt volna jógiként a képességeitől. Feltett szándéka volt, hogy oszlopszent lesz. Egy olyan szellemi lény, akinek nem kell kétkezi munkával foglalkoznia. A papok kasztjának embere, egy brahmin, akit eltart a társadalom. Ő ezt a célt tűzte ki maga elé, és ez egy elég göröngyös út a mai Magyarországon
– avatott be Waszlavik „Gazember” László régi barátja, Farkas Sándor életének legmélyébe. De ne szaladjunk ennyire előre. Kik azok az oszlopszentek, ki az a Farkas Sándor, és mi köze van az A. E. Bizottságot megalapító, Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett zenészhez?
Kemény helyek
Gazember és Sándor nagyjából harminc évvel ezelőtt lettek szomszédok Leányfalun. Waszlavik már ott élt akkori párjával, Sándor pedig Csepelről járt ki agyagszamarakkal kereskedni Szentendrére. A szentendrei főtéren felállított bódéja mellett többnyire sci-fi regényeket olvasott, majd elkezdte jobban érdekelni a tudomány, így matematika- és fizika-tankönyvekbe vetette magát bele. Akkoriban függvénytáblázatokkal a kezében lehetett őt látni, és hasznosítva tudását elkezdett középiskolásokat korrepetálni; igaz, csak élelmet fogadott el a tanításért cserébe – a világi élet már akkor sem volt ínyére.
„Egy idő után terhes lett neki mindennap kijárni Csepelről, de bírta az élet kihívásait. A Szentendrei-szigeten talált magának egy csőszkunyhót. Mindennap átúszta a Dunát, onnét járt korrepetálni. Később áttelepült Szentendrére, mindig volt egy dedikált bokoralj, ahol épp élt – akkortájt találkoztunk mi is. Én épp Leányfalun laktam, meglehetősen prózai körülmények közt: nem volt villany, víz, áramot magamnak csináltam.
Egyszer aztán kitalálta, hogy szeretne csalánt szedni. Ami az út mellett nő, az szennyezett, nálam viszont számolatlan mennyiségű, embernagyságú csalán nőtt az erdőben. Megjelent az övén tűzkővel és kulaccsal, megállt a csalán előtt, és ragyogtak a szemei. Az ég felé emelte a kezét, gondolkozott, majd lement a csalán közé, és szedett belőle. Tüzet rakott, főzött nekünk csalánteát és csalánfőzeléket – amivel mindenki nagyon elégedett volt –, majd félmeztelenre vetkőzve visszament a csalánhoz, és elkezdte magát korbácsolni vele. Megállapította, hogy ez már nem friss.
– tulajdonképpen ez a rituálé volt a lakásavató, mert ezután Sándor egy Gazemberhez közeli, elhagyatott kunyhóba költözött, ahol évekig élt. Volt, amikor hónapokra eltűnt (mert elment gombát gyűjteni), de időről időre visszatért leányfalui bázisára. A korrepetálásért cserébe kért élelem, egy pékség által adományozott reggeli száraz maradékok, valamint az erdei gombák jelentették ekkoriban a táplálékát. A tél nehezebb volt, de addigra már „kotyvasztott” magának konzerveket gombából és vadkörtéből. Később Leányfaluról Szentendrére helyezte át telephelyét.
Nagyjából ugyanerre az időszakra tehető, hogy Sándor a csavargásai során jó barátságba keveredett egy budakalászi Biblia-fordítóval, a Buddhista Misszió egyházközösségével, egy hinduizmust gyakorló autósoktatóval és egy pilisszántói pálos atyával – valamint környékbeli civilek egész sorával. A felsoroltak támogatásával részt vett jógaelvonulásokon, fokról fokra elsajátította annak gyakorlását, és újból Isten felé fordult. Fejébe vette, hogy eléri a jóga legmagasabb fokát, a szamádhit – vagyis azt a meditáció útján létrejövő tiszta tudatosságot, ahol elszakad a fizikai lét bilincseitől, és egybeolvad valamiféle kozmikus, isteni állapottal.
Gyerekkoromban még közelebbi kapcsolatom volt Istennel. Elvittek egy temetésre, Manci néniére. Ott egy bácsi kérdezte, hogy »na, fiam, hiszel Istenben?«. Én pedig önkéntelenül elmosolyodtam, az égre néztem, és azt feleltem: igen. Aztán elkerültem anyámtól nevelőintézetbe, és ott átkódoltak ateistává. Onnantól a tudománynak éltem, de nem tudtam mit kezdeni a hétköznapok becstelenségével. Később eszembe jutott, hogy valamikor gyerekként még boldog voltam. 28 éves koromban eldöntöttem, hogy nem szeretnék ebben a világban a továbbiakban részt venni
– mesélte Sándor, aki Manci néni halálakor négyéves lehetett. A szülei még éltek. Ötéves korában, állítólag egy autóbalesetben, meghalt az anyja, de erről a család nem szólt neki. Fél évvel később volt egy álma, amelyben az anyja kiszállt egy sírból, és kérte, hogy ne várjon rá tovább.
Azt mondták, hogy »majd jön, jön, majd meglátogat!« Én akkor nem gondoltam, hogy álomkép formájában fog megjelenni, de végülis meglátogatott.
Ezután nevelőintézetbe került, megjárta Kalocsát és Aszódot. Waszlavik szerint amiatt, mert meggondolatlan gyerekcsínyből felgyújtotta az apja csűrét.
Sándor a szülei elvesztéséről és a gyerekkoráról nem mesélt többet. A nevelőintézetekről is csak annyit, hogy „kemény helyek voltak”.
Jelenlegi státusza: hajléktalan
Legalábbis a társadalom így tekint rá, lakcíme sincs; talán Csepelen volt neki legutóbb, évtizedekkel ezelőtt. Lakóhelye viszont most is van, ami egy aluljárónál mérföldekkel méltóságteljesebb, de áram, fűtés és víz neki sem áll rendelkezésére. Az a négy rozoga fal plusz tető sem az övé, de a tulajdonos még tíz évvel ezelőtt megengedte, hogy odaköltözzön. A szigeti kukoricacsűr, szentendrei bokoraljak, majd leányfalui viskó után következő állandó szállása egy másik rozoga négy fal plusz tető konstrukció volt (jelenlegi lakhelye közelében), de az a ház is leégett. Gazember szerint Sándor gyújtotta fel véletlenül egy gyertyával, Sándor szerint mások gyújtották fel rosszindulatból, amíg nem tartózkodott otthon – de annyi biztos, ott már nem volt maradása.
Bennem ez így maradt meg, de nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy mások gyújtották fel. Mindenesetre ezt égi jelnek vette, hogy akkor neki most el kell indulnia Indiába.
– nyugtázta Waszlavik.
Gazember mellett testvére, Waszlavik Miklós egykori pilóta és az efZámbó Happy Dead Band egykori basszusgitárosa is kapcsolatba keveredett Sándorral, és úgy érezte, helyes döntés támogatni az erdei remete kelet felé vezető útját. Sándor az ő segítségével kétszer járt Indiában, de harmadszorra már nem mert nekiindulni a vízum szabta szerény időkeret miatt, pedig lehetősége lett volna rá – azóta már bánja. A lehetőség elfogyott, a vágy még él, de az őt körbelengő nihil azt mondatja vele, ha újból felkínálnák számára sem biztos, hogy elindulna. Nem érez magában erőt egy ekkora úthoz, noha testi erőből még néhány évvel ezelőtt sem szenvedett hiányt: egy katolikus pap meghívására többször járt Erdélyben, biciklivel. Szállást ígértek neki egy tanya mellett, de Sándor elmondása alapján „lapátra tették”: a remélt szállást egy másik pap biztosította volna, aki a Sándor által elsajátított szanszkrit kifejezések hallatán ördögöket vizionált a személyébe.
Ez az út okozta a jógából való kiábrándultságának kezdetét, részint az említett lapátra tétel, részint egy baleset miatt: a sötétben megcsúszott a kétkerekűvel, és eltört a bokája. Ebből a sérülésből épp felépült, de amikor egy évvel később, 2020 nyarán újra útnak indult, akkor meg a válla repedt meg – és azzal együtt a lelkében is valami. A repedést tovább mélyítette, amikor ugyanezen év novemberében a kunhegyesi Mahámudrá Meditációs Központ alapítója, Guru Karma Tanpai Gyalchen Rinpocse eltávozott az élők sorából. Sándor egyfajta mesterének tekintette Tanpai Rinpocsét, és többször részt vett a kunhegyesi buddhista közösség elvonulásain, ám állítólag eltávozása előtt azt mondta a rinpocse, még ő sem biztos benne, hogy a halál küszöbének átlépésekor képes lesz-e a szamádhi állapotában időzni.
Ő, aki korábban olyan természetességgel úszott át napi rendszerességgel a Dunán, mint ahogyan más kompra száll; aki egy tűzkővel és kulaccsal az oldalán többször nekivágott Erdélynek biciklivel; akinek nem okozott problémát, hogy élete nagyobb felét egy komfortos lakás kényelme nélkül töltse; aki huszonéves kora óta, ha nem volt muszáj, nem fogott pénzt a kezében – ez az ember végül egy szinte katatón állapotban lévő hajléktalanná vált. Legalábbis nincs senkije, hosszú idő óta csak egy helyben fekszik, alig mozog, alig eszik, alig iszik, alig beszél, és alig lélegzik.
Én biztosan a pokolra megyek. Az eke szarvára tettem a kezem, és hátrafordultam. Az ilyen nem alkalmas Isten országára
– noha Sándor Jézus Krisztus evangéliumban elhangzó szavaira gondolt, az ő hindu Istenei nem ütköznek meg különböző vallások ellentétesnek tűnő dogmáin. Az eke a jóga gyakorlása volt, a hátrafordulás pedig annak elhagyása.
Tengődés
Az utóbbi években a Waszlavik testvérpáron túl az Angliából Magyarországra települt, angol nyelvet tanító James Hall és egy helyi festőművész vette szárnyai alá az egyre inkább hitehagyott remetét. James (időnként többedmagával) az utóbbi három évben heti rendszerességgel vitt neki élelmet, gyógyszereket, és ami a legfontosabb: a társaságát. Családsegítő támogatását is kérte, a Vöröskereszttől is látogatták őt, noha Sándor minden ilyen segítségnyújtást elutasított. Kijelentette, hogy meg akar halni, és minden támogatást akadályként élt meg.
Ha néhány hetente jártak hozzá, és szinte nem vett magához élelmet, hogy nem halt éhen? És hogy nem fagyott meg fűtetlen viskókban az elmúlt évtizedek során?
Tud olyan meditációt, amitől átmelegszik a teste, és nem érzi a hideget. Lehet látni, ahogy egyre pirosabbak lesznek az ujjai. Nem fűt. Nem főz. Adtam neki kis gázpalackot, hátha inna egy meleg teát, de nem használta. Kevesebb vizet iszik, mint Joe, a nyulam
– adta James válaszul a saját megfejtését.
„Csak altató tablettákat kér mindig. Egyszer adtam neki. Volt nálam néhány Sedacur, de egyszerre csak három darabot hagytam ott. Mikor legközelebb mentem, megint adtam hármat, de megláttam, hogy rejtegeti a dobozt, amibe elteszi. Össze akarta őket gyűjteni, hogy aztán egyszerre vegye be. Nem adtam neki többet. Ő nem tudhatta, hogy ez nem vényre kapható gyógyszer, de egy kiadósabb gyomorrontástól szerettem volna megkímélni.”
Egy alkalommal azonban, amikor James kopogtatott Sándor ablakán, nem kapott választ, ezért kénytelen volt kihívni hozzá a mentőket: „Bevitték a Honvédkórházba, de nem sokáig volt ott – aláírta, hogy nem szeretne semmilyen szolgáltatást igénybe venni.
A ruháit egy zacskóba tették, és kidobták. Azt mondták, azért, mert tetves, pedig nem volt az. Valószínűleg hajléktalannak nézték, pedig a tisztaságra mindig nagyon ügyel. Helyettük kapott egy rózsaszín rövidnadrágot, meg egy kényelmetlen cipőt; azóta ezen bosszankodik, pedig viccesen nézett ki benne.
A kórház után hívtam magamhoz, hogy élhet nálam pár hétig, ha szeretne. Itt evett mindenfélét, de főzni nem főzött. Filmeket nézett, egész éjjel. Napközben kiment a kertbe néhány órára, feküdt a napon, de nem csinált semmit.”
Sándor így látta ugyanezt:
„Erőm alig volt. 100 métert se tudtam megtenni. Még úgy sem, ha támogattak közben. Nem akarom azt állítani, hogy Jim előre kitervelte, hogy bevitet, de kértem, hogy ne tegyék. Annak ellenére, hogy nem szerettem volna, erőnek erejével, akaratom ellenére mégis odavittek. Ha már így alakult, akkor gondoltam, legyen: megmérték a vérnyomásom, pulzust, vércukorszintet – persze semmi érdekeset nem találtak. De kinek van kedve reklamálni? Látták rajtam, hogy nem az a típus vagyok, aki pereskedni fog. Volt egy jó kis félcipőm, amibe csak bele kellett bújni, de a Honvédkórházban elkobozták, és helyette adták ezt a vackot” – mutat a leváló talpú, fekete bakancsra.
„Aztán Jimnél voltam egy ideig. Ott tengődtem.”
James többet is mesélt erről a tengődésről:
Amikor itt volt, megkérdezett, hogy nem tudnék-e neki segíteni meghalni. Mondtam neki, »Sándor baszd meg, nem azért hívtalak a házamba, hogy aztán megöljelek! Ha meg akarsz halni, menjél ki az utcára. Menjél vissza az erdőbe, és viszlát!« De továbbra is megkérdezte: nem tudok-e szerezni tablettákat, kokaint vagy heroint? Mondtam neki, hogy először is nem tudom, honnan szerezhetnék, másodszor nem is szeretnék neki ilyeneket vinni. Arra gondoltam, hogy terápiás jelleggel talán még jót is tehetne neki, ha valamilyen hallucinogén gombát vagy LSD-t használna, de itthon nincs ilyen képesítésű szakember, ráadásul teljesen illegális.
Ami itthon legális, azt James már megpróbálta. Ellátta élelemmel, könyveket vett neki, leszigetelte a kunyhóját, megjavította a nyílászárókat, befogadta a házába, próbált számára különböző szervezeteken keresztül külső segítséget és anyagi támogatást szerezni; vagy amikor épp arra volt szükség, lábfürdőt készített neki, és levágta a körmeit.
„Úgy érezzük, hogy nem fogad el minket a világ”
Sándor esetében a szó szoros értelmében nem beszélhetünk eutanáziáról, sem öngyilkosságról. Nincs rá szó című podcastünk vendége, Biró Eszter pszichológus leírása alapján talán az öneutanázia kifejezés lenne a legtalálóbb, ha mindenképp kategorizálni szeretnénk azt, ami Sándorral történik. Az aktív eutanázia, vagyis a szakemberek bevonásával végbemenő halálba segítés semmilyen formája nem engedélyezett Magyarországon. A passzív eutanázia lehetséges, amennyiben egy tudatánál lévő, felelős döntések meghozására képes beteg visszautasítja a számára szükséges életmentő kezeléseket. De Sándornak nincs olyan fizikai betegsége, amely azonnali beavatkozást kívánna. Az öngyilkosság gondolatát pedig elveti. Fél a vértől, egy kötél megcsomózásához gyengének tartja a kézügyességét. Ezek fényében egyetlen úton jár, immár évek óta:
Ennek pontos okát Gazember sem érti:
„Ez a dilemma végig kísérte az egész életét. Nem hiszem, hogy öregkorára megváltozna. Ha eddig nem ontotta ki a vérét, tán ezután sem fogja. Mindig vittünk neki banánt, kenyeret, ezt-azt. Egy idő után valamennyit megevett belőle, noha utólag korholja azokat, akik vitték neki. Valamiféle belátó sajnálattal tekint a világra, talán le is nézi azokat, akik segítenek neki. Nehéz a helyzet, mert neki ilyenek az elvei. Amikor idősek otthonába hívták, hogy élhet ott, ha cserébe néhány dolgot megcsinál, akkor is arra hajlott, hogy ne avatkozzunk be, hanem hagyjuk sorsukra az ottlévő embereket, hisz ez a természet rendje. És mikor ő találkozik ugyanezzel a problémával, akkor előbújik a kérdés, hogy hagyjuk-e a természetet? Hiszen a kutya is elmegy a bokor alá elpusztulni.”
A rajta és a Sándorhoz hasonló, a társadalomból kivetett, de abba visszailleszkedni nem kívánó embereken segíteni próbálók életét is hasonló dilemma kíséri – mi viszont nem kísérelnénk meg a válaszadást. Helyette legyen itt Sándor megfejtése:
A remetéket mindig is eltartotta világ. Az első remetét, Szent Pált, egy holló etette. Ott még égi adomány formájában oldódott ez meg. Indiában az emberek elfogadták és méltósággal viselték a sorsukat. Azért tartották el a szent embereket, mert tisztelték őket. Én nagyon közel voltam ahhoz az állapothoz, hogy megvalósítsam a szamádhit, de letértem az ösvényről. A testi örömök semmit sem jelentenek nekem, a létforgatagból pedig már nem remélem, hogy kiléphetek.
És Gazemberé:
Sokunknak van az övéhez hasonló sorsa. Úgy érezzük, hogy nem fogad el minket a világ, és mi is képtelenek vagyunk elfogadni azt. Meg akarunk halni, de arra sem vágyunk igazán, ami a halál után vár ránk. Neki segíteni önigazolás. Magadat is felmented, mikor épp sötéten látod az életet. Mindemellett az ő gondolkodásmódja ebből a világból valóban kilóg. De ha túlélésről lenne szó, Sándor azt hiszem, sokunkkal szemben előnyt élvezne.
James, amikor beszélgettünk, azt mondta, ő nem megy többé Sándorhoz, belefáradt. De azóta újra látogatja őt.
Arra a kérdésre nem tisztünk válaszolni, hogy Sándor valóban egy rossz korba született, ösvényről letért oszlopszent-e, vagy az, aminek a mai világ bélyegzi: mélységesen traumatizált, félresiklott életű hajléktalan, aki beleőrült a rögeszméjébe. Amit tudunk: fiatal felnőttkori megtérését követően elsajátította a szanszkrit és angol nyelvet, így eredeti nyelven bújta a hindu szövegeket, ezt a szokását a jóga gyakorlásával ellentétben a mai napig megtartotta. Látogatásunk során a Bhagavad-gítát lapozgatta – sztoikus nyugalommal figyelmen kívül hagyva, hogy a mantrák recitálása közben hol szúnyogok és lódarazsak repültek el a fejünk felett, hol egy sikló csúszott el lábunk alatt a szerény, néhány négyzetméteres tákolmányban.
Ezt a néhány sort vetette nekünk papírra búcsúzáskor:
Partot ér hajód
Amara földjén
Nemes tanítók között emelkedik
Némán befelé fordulva
Idvességet talál szíved.
Sándor, 23/06/2023
