„Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele” – bármekkora marhaságnak tűnik a zenélő út koncepciója, amikor végigmegyünk a 37-es főút Gesztely és Szerencs közötti szakaszán, percekig nem tudom letörölni az arcomról a vigyort, főleg, mert az aszfaltbarázdák hangzása a nyolcvanas évek videojátékainak zenéjét idézi.

Bodrogkeresztúrra tartunk. A Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei, nagyjából ezer lelkes faluról az a hír járja, hogy házaiért körülbelül annyit kérnek, mint egy lakásért Budapest belvárosában, vagyis közel egymillió forintot négyzetméterenként. A kistelepülés nem esik túl messze Miskolctól, Nyíregyházától, sőt Kassától sem, ráadásul a Tokaj-hegyaljai borvidéken fekszik, ám ez még kevés lenne a magyar vidékhez képest csillagászati ingatlanárakra. A valódi ok egy csodarabbi, akinek a sírjához a világ minden tájáról rendszeresen elzarándokolnak az ortodox haszid zsidók.

Reb Sájele

Jesaje Steiner 1851-ben született, az észak-szlovákiai Zboróban, Moshe Steiner rabbi és Mirjam Steiner fiaként. Hároméves volt, amikor meghalt az édesapja, tizenkét éves korában az anyja Olaszliszkára küldte, hogy a csodarabbiként számontartott Friedmann Cevi Hirsch tanítványa legyen. Mestere halála után Steiner utazórabbi lett, majd Bodrogkeresztúron telepedett le.

A településen az 1700-as évek első felétől népes, főként bortermesztéssel és borkereskedelemmel foglalkozó zsidó közösség élt, akik nagy szerepet játszottak a Rákóczi-szabadságharc során megtépázott község újjászületésében. Az 1848-49-es szabadságharcot még jobban megszenvedte a falu, vagyis

Steiner nehéz időszakban érkezett Bodrogkeresztúrra, és csodákat tett.

Azt mesélték róla, hogy az utcákon úgy járt, mintha lebegett volna, betegeket gyógyított, segítette a nélkülözőket. Ágyban csak péntek esténként aludt, egyébként az ablak melletti karosszékében éjszakázott, várta a hozzá érkezőket, közben írt, olvasott és csak rövid időre bóbiskolt el néha. Házában gyakran egyszerre tíz-tizenkét nincstelent látott vendégül és nem csak a zsidók előtt állt nyitva az ajtaja, bárki fordulhatott hozzá.

A rabbi jótékonyságáról egy helyi okirat is megemlékszik: 1914. március 27-én Bodrogkeresztúr elöljárósága a képviselőtestület javaslatára engedélyezte, hogy Steiner Saje mérsékelt fogyasztási adót fizessen a borra, tekintettel arra, hogy a házánál elfogyasztott bor legnagyobb részét nem ő maga issza meg, hanem a szegényeknek osztja szét.

Reb Sájele 1925. április 27-én (Ijár hó 3-án) halt meg, miután csúnyán elfertőződött egy seb a lábán. A sérülése körülményeivel kapcsolatban több történet is fennmaradt. Az egyik szerint, valaki a tömegből véletlenül a lábára lépett, amikor a lengyelországi Újszandecen (Nowy Sączban) járt, a másik szerint a hazafelé tartó úton, Eperjesen lépett bele egy rozsdás szegbe.

A csodarabbi temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze Bodrogkeresztúron. A korabeli sajtóbeszámolók szerint a falu vasútállomásán tizenkétezer jegyet váltottak, de rengetegen érkeztek szekereken, kocsikon, és a közeli településekről gyalogosan is. A becslések szerint a gyászolók húsz-harmincezren is lehettek, zsidók, keresztények, szegények, gazdagok, nemesek, cselédek, tisztviselők, parasztok búcsúztatták közösen Reb Sájele Steinert.

Halálos balesetek és üzleti tervek

Nyolc-kilenc éve minden hónapban eljövök egyszer Londonból. Egy éjszakát töltök itt, imádkozom a sírnál, aztán megyek haza. Nem én vagyok az egyetlen, aki rendszeresen jár ide. Jönnek az Egyesült Államokból, Ausztráliából, a világ minden tájáról. Naponta több százan, hetente nagyjából ezer ember. A csodarabbi halálának évfordulóján pedig több tízezren jövünk, tavaly huszonötezren voltunk

– mondja Joseph Weinberger, akivel a keresztúri zsidó temetőben találkozunk.

Az alig ezerlelkes hegyaljai faluba tükörsima aszfalton hajtunk be. Több autó és mikrobusz jön szembe, melyekben a hagyományos öltözetet viselő haszid zsidók ülnek. A kanyargós főutcán haladva érezzük, hogy valami fura, de sehogyan sem tudunk rájönni, micsoda. Órákkal később, amikor felhívják rá a figyelmünket, hogy a villanyvezetékeket nemrég a földbe rejtették, végre leesik:

bár a Kossuth utca beton villanypóznái állnak, kábelek nincsenek rajtuk, csak gólyafészkek.

A község központjában áll a Rabbiház. Reb Sájele egykori otthona ma afféle vallásturisztikai-központ. Egy átlagos szerdához képest meglepően sokan nyüzsögnek körülötte, egyesek épp érkeznek, mások útra kelnek kerekes bőröndjeikkel. A szomszéd telken építkezés zajlik: a korábban lerombolt egykori zsinagógát építik fel újra.

A temető egy dombtetőn, szőlőültetvények ölelésében fekszik. Mellette piros-fehér mobiltelefon-torony, egy vízműtelephely és egy turistapihenő.

A fallal körülvett zsidó temető előtt, az aszfaltozott parkolóban konténermosdók állnak, mellettük egy apró faház, a temetőőr fülkéje. A tízparancsolat kőtábláit idéző betonfalon belül kicsi, új építésű házikó, ebben találhatók a csodarabbi és legközelebbi hozzátartozóinak sírjai, összesen négy nyughely. Két bejárat van, az egyik a férfiak, a másik a nők számára. A férfiak ajtaja rögtön a sírokra nyílik, a nőké egy félig fallal, félig faráccsal elválasztott párhuzamos szobába. A két helyiséget is összeköti egy ajtó, amelyik az első ottjártunkkor zárva volt, de egy héttel később nyitva állt.

A falak mellett álló polcokon szentkönyvek sorakoznak, mindenütt mécsesek pislákolnak. Amikor belépünk, négy férfi imádkozik elmélyülten a csodarabbi sírjánál. Egyikük egy pillanatra felpillant és int a fejével, hogy nyugodtan fotózhatunk. Néhány perccel később, amikor újabb férfiak érkeznek imádkozni, az eredeti négyes egyik tagja odalép hozzánk, hogy megkérdezze, mit csinálunk. Ő Joseph Weinberger. Amikor megkérdezzük tőle, hogy miért utazik ide havonta Londonból, azt feleli, hogy itt rendszeresen valódi, kézzel fogható csodák történnek.

„Odalent” – mutat ki az ablakon a domb aljától nem messze kígyózó út egyik kanyarjára – „néhány éve történt egy szörnyű baleset. Négy ember ült az autóban és a kiérkező mentők a helyszínen mind a négyüket halottnak nyilvánították. A kórházban aztán megállapították, hogy életben vannak, néhány nap múlva mindannyian magukhoz tértek, később felépültek, összeházasodtak és családot alapítottak.”

A szobában fekvő négy sír mindegyikén papírlapok tömkelege hever. Weinberger elmagyarázza, hogy ezek a levelek a csodarabbihoz írt imák, kérések, könyörgések.

Ő hallott olyan emberről, aki egy napon felszólítást kapott az adóhivataltól, hogy hatalmas összegű tartozása van. Kétségbeesett, ha befizeti az összeget, tönkremegy. Repülőre szállt, eljött Keresztúrra, imádkozott a sírnál, és letette rá az adóhivatal levelét. Mire hazaért, eltűnt a tartozása.

De vannak olyanok is, akik csak úgy kezdenek bele egy új vállalkozásba, ha először elhozzák Reb Sájele sírjához az üzleti tervet.

„Engem neveznek annak”

Bár a tizenkilencedik század utolsó és a huszadik század első évtizedeiben több csodarabbi is élt a környéken, Steiner Sájele alakja kiemelkedik közülük. Joseph azt mondja, azért, mert már a maga idejében is ő volt a legnépszerűbb. Keresztúron volt vasútállomás és az utazók tudták, hogy a rabbi házában bárki kaphat egy tál meleg ételt, egy pohár bort és menedéket.

Amikor valaki bekopogott hozzá, nem azt kérdezte először, hogy ki vagy, és miért jöttél, hanem azt, hogy ettél-e már. A nagyanyám, aki akkoriban élt, amikor a csodarabbi, azt mesélte, egyszer eljött egy ember Lengyelországból. A házhoz érve megszólított egy embert, aki a kacsákat etette, és megkérdezte tőle, hol találja a rabbit. Az azt felelte, megmutatja, csak előbb befejezi az állatok etetését. Enni adott a szárnyasoknak, a bárányoknak, a kecskéknek, majd bement a házba és intett az idegennek, hogy kövesse. Az ismét megkérdezte, hogy hol a csodarabbi. A másik azt felelte »mindjárt megmutatom, de előbb enned kell, hiszen látom, messziről érkeztél, biztosan megéheztél az úton.« A férfi bólintott, majd miután evett, harmadszor is megkérdezte, hogy hol a csodarabbi. »Engem neveznek annak« – felelte a másik.

A bodrogkeresztúri csodarabbi sírjához látogató zarándokok száma néhány éve lépte át a szimpla falusi turizmus határát. Azóta jelennek meg időnként cikkek a zarándokokról, és arról, hogy egy Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei faluban fővárosi szintre emelkedtek az ingatlanárak, annak ellenére, hogy ugyanúgy az elöregedés és az elnéptelenedés jellemző rá, mint az ország és különösen a keleti országrész szinte valamennyi kistelepülésére.

Amikor Joseph Weinbergert arról kérdezem, hogy miért látogatnak az utóbbi időben egyre többen Bodrogkeresztúrra, miért mostanában kezdték el felvásárolni külföldiek a falu házait, azt feleli, azért, mert ennek most jött el az ideje. Az olcsó repülőjáratok miatt egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy elzarándokoljanak a sírhoz és most már vannak a faluban a szigorú vallási előírásoknak megfelelő tisztálkodási lehetőségek, valamint kóser ételeket és italokat kínáló zarándokszállások.

Mondvacsinált szemét

A temetőből kilépve bekopogtatunk az őrbódéba. Vidám, középkorú férfi dugja ki mosolygós arcát az ajtón. Amikor meglátjuk, hogy egy Reb Sájele Steiner arcképével díszített pólót visel, mi is mosolyogni kezdünk. Babolcsi Pál úgy emlékszik, tíz-tizenkét éve kezdett el felpörögni Bodrogkeresztúron a nagyüzemi zarándoklat. Előtte is jöttek néhányan, de akkor még nagyon más körülményekkel találkoztak.

„Alig vezetett út ide fel, minden csupa gaz volt, a temető nem volt bekerítve, nagyon elhanyagolt volt a környék. Most nézzék meg, milyen rend és tisztaság van. A sírok fölé emelt épületben van fűtés, légkondi, itt vannak a mosdók. A csodarabbi amerikai leszármazottai, a Rubin család csinált itt mindent, én is az ő alkalmazásukban állok. A hét hat napján nonstop nyitva vagyunk, csak sábeszkor, péntek estétől szombat estig vagyunk zárva.”

Babolcsi Pál azt mondja, százas nagyságrendben érkeznek a látogatók naponta, a hét első felében kevesebben, a másodikban többen. Sokan jönnek Angliából, Belgiumból, Amerikából, de Argentínából és Uruguayból is. A jó kedélyű temetőőr akivel csak tud, vált néhány szót.

Nemrég járt itt egy idősebb, dél-amerikai házaspár. Azt mondták, azért utaztak át a fél világon, mert van már három lány unokájuk, és végre egy fiút is szeretnének.

Amikor Babolcsi Pált arról faggatjuk, hogyan élik meg a helyiek a megélénkült zarándokforgalmat, azt mondja, bár ő Tokajban él, de azt azért hallja, hogy vannak, akiknek nem tetszik.

„Általában a szemetelésre panaszkodnak, de ha valaki végigmegy az utcán, látja, hogy ennek nem sok alapja van. Nem mondom, a rabbiház környékén, ahová mindenki megérkezik, előfordul néha, de folyamatosan takarítunk, csakhogy túl sok ember után nem lehet tökéletesen. Valójában az lehet a bajuk, hogy nem igazán tudnak pénzt keresni a vendégeken, hiszen ők csak kóser ételeket és italokat fogyasztanak. Pedig sokan járnak jól így is, hiszen a zarándokok ellátása sokaknak biztosít munkát.”

Babolcsi Pál elárulja, a zsidó temető mellett van egy másik nevezetessége is a Dereszla-dombnak: itt épült fel 2009-ben a világ legkisebb kilátója. A negyven centis betonépítmény negyven millió forintba került. Alapvetően egy tömör betonkör, közepén az égtájakat jelző, bronz iránytűvel. Legalább a tériszonyosok sem szédülnek rajta. A panoráma pedig valóban pazar, csak egy irányban zavar bele a kilátásba a kilátó fölé magasodó vízműdomb.

Ingatlan és válság

Kovács Julianna ingatlanközvetítő azt mondja, van alapjuk a híreknek, melyek szerint egymillió forintos négyzetméteráron kelnek el ingatlanok a zsidó zarándoklat felpörgése miatt Bodrogkeresztúron, de a valós kép ennél összetettebb. Megnézünk vele egy eladó házat, amely olcsónak ugyan nem mondható, de nem tűnik kiemelkedően túlárazottnak sem.

„Körpanorámás telek, két garázs, plusz melléképület, a zöld kapun túl ezer négyzetméternyi kert tartozik a házhoz. A ház nem tipikus kádárkocka, újabb, kétszintes, összesen 143 négyzetméter. Bent minden új: a konyha, a fürdőszoba, a nyílászárók. A tulajdonosok csak a régi hajópadlót hagyták meg, mert tetszett nekik, szerintem is jól néz ki. Ezt 79,5 millióért hirdetjük, ha csak a ház alapterületével osztjuk le, alig több mint félmillióra jön ki, szóval messze vagyunk azért a Budapesten tipikus egymilliós négyzetméterártól.”

Bár Bodrogkeresztúr valamivel tényleg drágább a környező falvaknál, Kovács Julianna szerint még a félmilliós négyzetméterár sem tipikus a faluban. Sokan hirdetnek úgy házakat, hogy nem minden áron akarják eladni, de ha kapnak rá egy jó ajánlatot, miért ne! Ezt a házat egy anya és a fia dobta piacra, kettőjüknek túl nagy, elköltöztek egy kisebbe. Három hónapja hirdették meg.

Érdeklődés van, vásárló nincs. A gazdasági helyzet, az infláció miatt szinte befagyott a piac. Korábban hét-nyolc eladásom volt havonta, most jó, ha van kettő. Tagja vagyok a Magyar Ingatlanközvetítők Országos Szövetségének, felhívtam őket, hogy segítsenek, mondják már meg, mit csinálok rosszul. Az válaszolták, ha egy eladásom is van, már összetehetem a kezem, mindenki áll és vár.

Bodrogkeresztúr tipikus elöregedő falu. A legközelebbi nagyvárosoktól, Miskolctól és Nyíregyházától is jó ötven kilométernyire fekszik, ami már inkább szól a költözés mellett, ha valaki nem talál helyben munkát. Kassa nyolcvan kilométer, vagyis az alacsonyabb árak és a gyenge forint miatt Magyarországra költöző, de dolgozni hazajáró szlovákoknak már túl messze van. A határ mentén, Gönc környékén ők hajtják fel az ingatlanárakat: 60-70 millió forintnak megfelelő összegért adják el a kassai panellakásaikat és húsz percnyi autóútra olyan kertes házakat kapnak, amilyet otthon sohasem tudnának megvenni.

Kovács Julianna még nem találkozott olyan bodrogkeresztúrival, aki csak azért adta el az otthonát, mert rengeteg pénzt kínáltak neki, és a különbözetért megéri egy hasonló méretű és állapotú, de olcsóbb házba költözni két faluval arrébb. Bodrogkeresztúr a Tokaj-hegyaljai borvidékhez tartozik, de a szakember szerint ez az ingatlanárak alakulásában egyáltalán nem játszik közre, sőt.

Huszonöt éven át éltünk nagyon jól a borból, de ma már nem igazán lehet. Én egy válás miatt tíz éve szakmát váltottam, de valamennyire azért rálátok a területre. Mi anno húsz hektár szőlőn dolgoztunk, mostanra 7,7 hektár maradt belőle, amit öt éve nem tudok eladni, mert nem kell senkinek. Persze, kicsi terület és nehezíti a dolgot, hogy nem egy tábláról, van szó, hanem kettőről, de nem is ismerek olyat, aki az elmúlt években szőlőt vett volna a környéken. Kérdeztem a szomszédos terület gazdáját, ő nem akarna-e kicsit bővíteni, de azt mondta, ő is kivágatja a szőlőt, inkább vet búzát. De lehet, hogy ezt csak én látom így, más szemszögéből talán másképp fest a helyzet.

Kovács Juliannával továbbmegyünk a falu központjához, ahol egy új építésű ingatlant kínálnak elsőre meghökkentőnek tűnő, majdnem 290 millió forintos áron. Az ingatlanközvetítő szerint az összeg még így is baráti, hiszen ha valaki ma a nulláról akarná felépíteni, legalább félmilliárdos költséggel kellene számolnia.

A lakóterület mérete nettó 185 négyzetméter, vagyis a négyzetméterár némileg a másfél millió forintot is meghaladja. Nem egyszerű lakóingatlanról van szól, vendégháznak épült, melyben két család fér el kényelmesen, hatalmas terasz és úszómedence is tartozik hozzá, a telek alatt pedig egy százötven éves pince húzódik.

Hamarosan az eladó is megjelenik, de nem szívesen áll velünk szóba, azt mondja, korábban óvatlanul nyilatkozott egy országos napilapnak, kiforgatták a szavait, úgyhogy a szereplése nagyon rossz fényt vetett rá.

Név nélkül annyit árult el, hogy a feleségével szerettek volna belevágni a vendégházas vállalkozásba, miután a gyerekeik Budapestre költöztek, de úgy alakult, hogy a lányuk és vejük építkezésbe kezdett a fővárosi agglomerációban, ők pedig inkább adják el a keresztúri vendégházat, minthogy a gyerekeknek kelljen drága törlesztőrészleteket fizetniük. A vendégház árát reálisnak tartja. Nem rohan az eladással, ráér kivárni a megfelelő vevőt.

„Nem egyszerű a környéken építkezni, alig lehet kivitelezőt, szakembert találni. Én mindent a saját kezemmel csináltam, mert értek hozzá és jobban szeretek munka után is valami értelmeset csinálni, ahelyett, hogy a kocsmában ülnék. A másik meg, hogy két éve, amikor belekezdtem, négyezer forint volt egy mázsa cement, most nyolcezer, ha akciós. Akkor miről beszélünk?”

A haszid zarándokokkal kapcsolatban a férfi annyit jegyez meg, hogy Máriapócson is van zarándoklat, azzal mégsem foglalkozik senki, ezzel sem kellene különösebben. Ő huszonöt éve költözött a faluba, már akkor jártak haszid zarándokok a faluba, de szerinte ezen nincs mit csodálkozni, Bodrogkeresztúr száz évvel ezelőtt zsidó település volt, a főutcán szinte csak zsidók éltek. Beszélgetőpartnerünk is érzékeli, hogy az utóbbi években egyre többen jönnek a csodarabbi sírjához, de szerinte a látogatók senkit sem zavarnak.

Elfogadjuk őket, tiszteletben tartjuk a kultúrájukat. Tőlük is csak annyit várunk, hogy tartsanak tiszteletben minket, figyeljenek oda a környezetükre, ne szemeteljenek. Mert az igaz, hogy ha van egy nagy rendezvényük, miután elmennek, egy hétig szét van a falu. De a mi életünk nem arról szól, hogy őket lessük, hogy már megint jöttek, mit csinálnak. Van, akinek nincs más dolga, csak hogy őket figyelgesse, de én úgy vagyok vele, ha itt vannak, hát itt vannak, nem oszt, nem szoroz.

Szerelemborászat

Miután elbúcsúzunk Kovács Juliannáéktól, egy hasonlóan értékes, de a kétéves vendégháznál jóval többet látott ingatlan felé vesszük az irányt. Török Sándor századfordulós borászata a főutcán áll, a Bodrog kanyarulatánál, ahonnan szigorú szemmel figyelik a falut a Hétvezér fa szobrok. A tulajdonos Nyíregyházán él, sohasem lakott Bodrogkeresztúron. A faluba évtizedekkel ezelőtt, egy fatális véletlennek köszönhetően szeretett bele.

Valamikor 94-95-ben egy útlezárás miatt a Felső utca felé kellett kerülnöm, amikor hazafelé tartottam. Gyönyörű onnan a kilátás, annyira elvarázsolt, hogy eldöntöttem, veszek itt egy hétvégi házat.

Török Sándor nem sokat töprengett, hamarosan megvette az első bodrogkeresztúri házát, és mellé egy darabka szőlőt. Úgy volt vele, attól, hogy valami hobbi, még komolyan lehet venni, ezért elvégzett egy borszakértői iskolát, kijárta a vendéglátóipari főiskolát, majd megnyitotta céges ügyfelekre, csapatépítőkre, összejövetelekre, kisebb rendezvényekre specializálódott borászatát. Az üzlet jól ment, de 2010 után megváltozott néhány jogszabály, ezért az egész szegmens teljesen leépült.

„Van egy házam a Felső utcán, oda fogok felköltözni. Jelenleg hét és fél hektár szőlőm van, abból ötöt leépítenék, bőven elég nekem a maradék. Csak borból nem könnyű megélni, a tokaji már csak Magyarországon világhírű, kimentek a divatból az édes borok. Másrészt eltűnt a munkaerő. Huszonöt éve még tudtam helyieket fogadni a szőlőmbe, most már nincs senki. Hatvan kilométerről hordom azokat az embereket, akik az erdőimben dolgoznak, de ők bármennyire igyekeznek, nem olyan jók, mint akik egész életükben szőlővel foglalkoztak.”

A századfordulós, 175 négyzetméteres, háromszobás házat, melyhez 1500 négyzetméteres telek, két borospince és két melléképület tartozik, Török Sándor 130 millió forintra tartja. Ez, csak a lakóteret számolva, közel 750 ezer forintos négyzetméterárat jelent.

Három-négy zsidó család vásárol a faluban ingatlanokat, itt ők jelentik a keresletet. Alapvetően a főutcán álló házakat veszik meg, nagyjából 70-90 millióért. Velem szemben egy ház 75 millióért ment el. Egy teljesen átlagos házaspár élt benne, tehát abszolút lakható volt, de azonnal szétverték és felújították. Egyetlen kiugró eladás volt, két éve, ha jól tudom 170 millióért vették meg a rabbiház melletti házat, úgy, hogy csak a telek kellett nekik. De az különleges eset volt, hiszen ott állt régen a zsinagóga, amit szeretnének újra felépíteni. De az az üzlet sokak fantáziáját beindította és elkezdték egymillió körüli négyzetméteráron meghirdetni a házaikat, de jellemzően jóval olcsóbban, 700 ezer körül tudják eladni őket, ami még mindig magas a környékhez képest, de azért nem annyira kiugró.

Zarándokok már akkor is jártak a csodarabbi sírjához, amikor Török Sándor először Bodrogkeresztúrra tévedt. Azt mondja, a kilencvenes évek második felében még úgy érkeztek az emberek, hogy a bécsi reptéren landoltak, ott taxiba szálltak, eljöttek a sírhoz, imádkoztak, visszaszálltak a taxiba és indultak haza. Állítólag egész úton böjtöltek: nem ettek és nem ittak semmit. Kevesen voltak. Ma már szerdától vasárnapig szinte minden héten megtelik zarándokokkal a falu, a csodarabbi halálának évfordulóján pedig nem lehet megmozdulni itt.

„Tavaly konkrétan nem engedtek be a faluba. Egy utánfutónyi bor volt nálam, a rendőrök meg álltak a falu határában és csak azokat engedték be, akiknek volt lakcímkártyájuk, meg a zarándokokat. Őket ugye rögtön megismerik az öltözködésükről. Mondtam a rendőrnek, hogy a lakcímkártyám nem ide szól, de vannak ingatlanjaim. Azt mondja, akkor mutassak tulajdoni lapot. Mondom, ne vicceljen már, miért tartanék magamnál tulajdoni lapot?”

Halálos ítélet

Török Sándor századfordulós borászata után a magyar vidék esszenciája, egy hamisítatlan kádárkocka előtt állunk meg. Tizenkétszer tizenkettes, háromszobás, a lakótér alapterülete százhúsz négyzetméter, garázs, pince, kazánház, melléképület, és egy közel ezerötszáz négyzetméteres kert tartozik hozzá. Kicsit távol esik azonban a falu központjától, vagyis a Rabbiháztól és a zsidó temetőtől. Kovács Gyula, az eladó, negyvenmillió forintot kér érte, ez háromszázharmincháromezer forintos négyzetméterárnak felel meg, ami a meghirdetett ingatlanok alapján a faluban olcsónak számít, de az ingatlan.com statisztikája szerint kiszámolt, kétszázhatvanötezer forintos megyei átlagárhoz képest még mindig magas.

„A szüleim háza, 1974-ben épült. Már mindketten meghaltak, a nővéremmel ketten örököltünk. Mindketten a faluban maradtunk, itt neveljük a gyerekeinket, ezért gondoltunk rá, hogy megtartjuk a szülői házat, de egyikünk sem tudja kifizetni a másikat, ezért úgy döntöttünk, eladjuk.”

A főállása mellett szörp- és lekvárkészítéssel foglalkozó Kovács Gyula tősgyökeres a faluban. Számára a haszid látogatók mindig hozzátartoztak bodrogkeresztúri életéhez:

jól emlékszik még a rendszerváltás előtti hőskorra, amikor kamaszként a Simsonjával hordott fel zarándokokat a zsidó temetőhöz. Az utóbbi öt-hat évben azonban úgy érzi, a falu, részben a vallási turizmus robbanása miatt, halálra van ítélve.

„Eleve elöregedő falu voltunk, aztán elkezdődött az ingatlanfelvásárlás. Először a Rabbiházat vették meg, aztán egy nyolcszobás panziót, hogy a temetőbe érkező zarándokokat vendégül láthassák. Sokan látták, hogy ez jó biznisz, elkezdték felvásárolni a házakat, meglódultak az árak, megjelentek a spekulánsok, akik megvettek két-három házat is, abban a reményben, hogy két három év múlva a sokszorosáért adhatják el. A helyi fiatalok meg hiába szeretnék itt leélni az életüket, esélyük sincs rendes otthont szerezni maguknak. Nekem sem lesz arra pénzem, hogy mindkét lányomnak vegyek egy-egy negyvenmilliós kádárkockát, amire aztán még legalább húsz-húszmilliót kellene költeni. A falunak nincs jövője, mert aki csak teheti, elmegy, pedig a vendéglátásban, vagy a mezőgazdaságban lenne elég munka. Sőt, az utóbbi időben inkább a munkaerőhiány okoz problémát. Én például nem találok embert, aki egy hónapban kétszer levágná a füvet a kertemben.”

Kovács Gyula az elszabadult vallásturizmus más árnyoldalait is látja. Sok házban csak évente egyszer-kétszer fordulnak meg a tulajdonosaik, ezek a porták gazosak, rendezetlenek. A falu főutcájának egy másfél kilométeres szakaszán komoly gondot okoznak a turistabuszok, melyek az éjszaka közepén érkeznek. Az idegenvezetők hangosbemondóval igazítják el a vendégeket, akik aztán zajongva indulnak el a szállásaik felé. És persze szemetelnek is.

„Persze, máshol is van zarándoklat. Máriapócsra is tömegek mennek minden évben, annyi ember között pedig óhatatlanul van egy-kettő, aki nem úgy viselkedik, ahogy az elvárható lenne. De ott egy évben egyszer van zarándoklat, itt meg most már napi szinten ez megy.”

A temetkezési vállalkozó pincéje

Nem akarunk szuvenír nélkül hazamenni Hegyaljáról, ezért beugrunk egy bortermelőhöz. Fiatalosan mozgó szőke asszony nyit ajtót, megmutatja az ódon pincét és a benne megbúvó kincseket: aszúkat a hatvanas évek derekáról, és több évtizedes esszenciákat, melyek, azt mondja, annyit érnek, mint fél Magyarország. Névvel nem nyilatkozik, de őt egyébként sem izgatják a zarándokok. Korábban dolgozott is az egyik kóser konyhán, minden rendben volt.

Hozzászoktam, hogy itt vannak, pedig csak néhány éve jöttem ide. Én akkor láttam életemben először zsidót, annyira meglepődtem, mondom, Jézusom!

Hamarosan előkerül a gazda is, a szőlőből jön, éppen metszett. A nevét ő sem vállalja, nem hiányzik neki, hogy bajba kerüljön. Ő sem tősgyökeres keresztúri, de Hegyalján született, a szőlő és a bor körül forgott az egész élete. Azt mondja, még legény volt, amikor először járt ebben a pincében. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy egyszer az övé lesz, aztán húsz évet várt, hogy tényleg megvehesse.

Ez is zsidóház volt. Tavaly járt itt egy turistacsoport Izraelből. Jött egy kilencven éves bácsika, azt mondja, a háború előtt ők éltek itt, aztán miután a testvérével valahogy túlélték Auschwitzot, nem jöttek vissza. Nagyon szimpatikus volt, kereste a búbos kemencét, de mondtam neki, hogy az már rég nincsen, mert a háború után az egész fölső részt újjáépítették. Aztán kereste a koporsókat, nem értettem. Aztán elmondta, hogy temetkezési vállalkozó volt, az öccse meg három házzal odébb lakott, asztalos volt, ő csinálta a koporsókat.

A borászunk elmondja, az ő házát is meg akarják venni, a pince miatt, mert egy ága annak idején annyira szent volt, hogy oda csak a főrabbi mehetett be. Először 2007-ben kapott árajánlatot, akkor 15 millió forintot kínáltak neki, most már adnának 200 milliót is, kápéban, de ő ennyiért sem hajlandó eladni. Majd ha meghal, a gyerekeitől megvehetik.

 Én borász voltam egész életemben. Anyám, ’57-ben a Tolcsva és Erdőbénye között a szőlőben szült meg. Ezt szeretem csinálni, nem is vagyok akárki a szakmában. Ennek a pincének varázsa van, nem véletlenül kell nekik. Ha eladnám, mégis mit csinálnék utána?

A férfi monológja egyre indulatosabbá válik és hamarosan már arról beszél, hogy a vak is láthatja, a zsidók ki akarják szorítani a magyarokat a településről, hogy olyan legyen, mint régen, amikor Bodrogkeresztúr még zsidó falu volt. A felvetésünkre, hogy akkoriban békében éltek egymás mellett az emberek, és hogy a csodarabbi épp arról volt híres, hogy egyformán segített zsidókon és keresztényeken, azt feleli:

„Persze, de más együtt élni valakivel, és más, amikor a tömegek csak jönnek-mennek. Mi próbálunk alkalmazkodni és toleránsnak lenni, de nem ugyanazt kapjuk vissza. Nem kommunikálnak velünk, keresztülnéznek rajtunk, de itt flangálnak, bejönnek a portára, mintha az övék lenne, éjjel-nappal zajonganak az ablak alatt. Tavaly egy fiatalember az éjszaka közepén ott mászott a szomszéd ház tetején, nem tudom, csak részeg volt, vagy be volt drogozva. Egyre nehezebb így létezni. Mi békés, nyugodt élethez szoktunk, de ennek ma már nyoma sincs, pedig régebben természetes volt. Mintha folyamatosan zaklatnának, de nem úgy, szó szerint. Nehéz megfogalmazni, csak állandóan érzi az ember a nyomást.”

Eljött az idő

Rubin rabbi, Reb Sájele Steiner unokája rögtön igyekszik eloszlatni egy félreértést:

nem azért érkezik egyre több zarándok Bodrogkeresztúrra, mert ő és a családja jelen vannak a településen. Fordítva: a Rubin család azért dolgozik, mert egyre nagyobb számban érkeznek a zarándokok, és ők segíteni szeretnének.

Miközben a rabbi elmeséli a családja történetét, azt is elmagyarázza, mi zajlik Bodrogkeresztúron.

A vidéki zsidóságot szinte teljes egészében kiirtották vagy elüldözték a vészkorszakban. Rubin rabbi édesapja túlélte a holokausztot, de a nácizmus bukása után, a kommunizmus képében újabb rémség telepedett az országra. A sztálinista Rákosi-korszakban elképzelhetetlen volt, hogy valaki a vallási előírások szerint élhessen, például, hogy megtartsa a sábeszt a kommunista szombatok idején.

„Apám 1950-ben menekült el. Bár Brooklynban élt, a szíve Bodrogkeresztúron maradt. Folyamatos kapcsolatban állt a falu utolsó zsidó lakójával, Winkler Fridával, rendszeresen küldött neki pénzt, ő pedig gondozta a zsidó temető sírjait. Frida és a keresztény barátok leveleiből mindenről értesültünk. Emlékszem, ahogy gyerekként ott ültünk apánk körül és ő felolvasta az itthonról érkezett leveleket arról, hogy ki házasodott meg, hol született gyermek. Minden évben megtudtuk azt is, hogy mikor, milyen vízállással árad a Bodrog.”

Emlékei felidézése közben a rabbi szemét könnyek futják el, egy percre csendben maradunk, aztán elnézést kér és folytatja.

„Amint lehetett, apám rendszeresen hazalátogatott. Én 1962-ben születtem, ő pedig két-hároméves koromban tért vissza először. Onnantól a haláláig nem hagyott ki egyetlen évet sem. Engem 1982-ben hozott el először, neki az volt az utolsó útja, 83-ban meghalt. Az az év kimaradt, de 1984 óta eljövök minden évben. Nem sokkal később anyám is velem tartott, aztán a testvéreim, majd ahogy elég nagyok lettek a gyerekek, őket is magunkkal hoztuk. Ezért van az, hogy ahány embert kérdez a faluban, annyiféleképpen emlékeznek arra, hogy mikor kezdődött a zarándoklat. Az öregek a hatvanas, a középkorúak a nyolcvanas éveket mondják, a fiatalok pedig úgy gondolják, csak tíz-tizenöt éve kezdődött minden.”

A családi látogatások valóban a 2010-es évek elejére fejlődtek vallási turizmussá. Rubin rabbi szerint azért, mert az emberek onnantól kezdve engedhetik meg maguknak, hogy személyesen útra keljenek.

A magyar zsidókban mindig ott élt a honvágy, a nosztalgia. Apámhoz és később hozzám is sokan jöttek el minden évben levelekkel, papírra írt imákkal, hogy hozzuk el a sírhoz. Az első generációk nem jöhettek személyesen, mert az új hazájukban a semmiből kellett felépíteniük a saját életüket és a zsidó élet feltételeit is. Oktatási intézményeket, zsinagógákat, közösségi és rituális tereket, mindent a két kezükkel. Emlékszem, gyerekkoromban mi is számolgattuk az aprót, hogy meg tudunk-e venni hat almát, vagy csak hármat. Szóval az első generációnak nem maradt pénze utazni, de nem akarták elveszíteni a kapcsolatot Magyarországgal, így apám lett a kapocs. A második, harmadik generáció élete már könnyebb és közben az utazás is olcsóbb lett.

Az elüldözött zsidók leszármazottai az ezredforduló környékén kezdték el visszavásárolni a felmenőik házait. Rubin rabbi csak egy évtizeddel később vette meg a nagyapja házát, ami ma Rabbiház néven látogatóközpontként működik. Azt mondja, nem is akart többet, de ahogy nőtt a zarándokok száma, szükségessé vált a terjeszkedés, a vallási előírásoknak megfelelő szállások, étkezési és tisztálkodási lehetőségek kialakítása. Az, hogy ettől megugrottak az ingatlanárak, szerinte természetes folyamat.

A faluban többen panaszkodtak arra, hogy éjjel, hajnalban érkeznek a falu főutcájára a zarándokokat szállító buszok, ami olykor hangzavarral jár. Rubin rabbi sajnálja, hogy vannak, akiket zavar, de ez az, amivel nem tudnak mit kezdeni, a zarándokok érkezése a repülőjáratok landolásához kötött.

A helyiek közül többen megfogalmazták, hogy bár a turizmus fellendülése általában felpörgeti egy település gazdaságát, Bodrogkeresztúron ez nem így van, a zarándokok ugyanis jellemzően csak egy-két éjszakát töltenek a faluban, nem vesznek igénybe helyi szolgáltatásokat és – a szigorú vallási előírások miatt – a helyi vendéglátást sem.

Rubin rabbi elismeri, hogy némely észrevételnek van alapja, de leszögezi, hogy a hatályos törvényeket az utolsó betűig betartják és határozottan állítja, hogy a falu, sőt, az egész ország jól jár a zarándokokkal.

A helyi vendéglátókhoz tényleg nem megyünk, mert inkább halunk meg, minthogy olyan ételt együnk, ami nem felel meg a vallási előírásoknak. De a húson kívül az összes alapanyagot magyar termelőktől vásároljuk, és magyarok dolgoznak a konyháinkon. És ez minden másra is igaz. Ha felújítunk egy épületet, mindent Magyarországon veszünk meg és magyar munkásokat alkalmazunk. Közel a határ, megkerestek bennünket, hogy vegyük az építőanyagot inkább Szlovákiában, mert az alacsonyabb áfa miatt jobban járunk, de nemet mondtunk. A Bodrogkeresztúrra érkező zsidók több százezer dollárt költenek évente csak autóbérlésre és üzemanyagra. Nem tudom, mit tehetnénk még?

A csodarabbi halálának évfordulóján rengeteg ember érkezik Bodrogkeresztúrra. Rubin rabbi nem tagadja, hogy ezzel kapcsolatban akadtak korábban szervezési gondok, de azt mondja, sokat tanultak az évek során. Tavaly tizenkét-tizenötezer ember érkezett, talán több is, és minden flottul ment – teszi hozzá, és biztos benne, hogy két év múlva, Steiner Sájele halálának századik évfordulóján, amikor minden korábbinál nagyobb tömeg várható, ugyanígy flottul fog menni minden.

Rubin rabbi azt mondja, a családnak nincsenek tervei Bodrogkeresztúron, ők mindig egy adott helyzethez alkalmazkodnak, és abban segítenek, hogy a helyiek és a zarándokok számára is a lehető legélhetőbbek legyenek a mindennapok.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy Sájele Steiner unokájának nincs jövőképe. Szerinte jelenleg a folyamat elejét látjuk: rengeteg zsidó fog visszatérni az ősei földjére, sokan le is telepszenek majd, és Bodrogkeresztúr csak az első állomás:

„Olyan lesz, mintha visszaállítanánk a múltat, visszatérünk a holokauszt előtti időkhöz, amikor rengeteg zsidó élt a környék falvaiban. Azt hiszem, én már öreg vagyok ahhoz, hogy ezt meglássam, de itt lesznek a fiaim, akik hamarosan átveszik majd a helyemet.”