„Üljünk szűkebben, hogy azt higgyék, jóban vagyunk” – mondja Pethő Zsolt, amikor az interjú előtt próbáljuk kisakkozni a fotózáshoz és a beszélgetéshez egyaránt alkalmas ültetési rendet. Másfél óra beszélgetés után a legfontosabb tanulság, amit leszűrtem: azért elég jóban vannak. Interjú a Laár András kilépése után, Stefanovics Angéla csatlakozásával megújult L’art pour l’art-ral, ami immár Légitársaság is.
* * *
Az eddigi megszólalásaitokból annyit tudunk, hogy a tagcsere valahogy így történt: Laár András egyszer csak bejelentette, hogy ő egyedül szeretné folytatni. De az nem derült ki, hogy mindez hogy történt. Elétek állt, írt egy üzenetet?
Dolák-Saly Róbert: A társulat menedzserével beszélt András, ő tájékoztatott minket.
Hidegzuhanyként ért titeket? Vagy azért volt előzménye?
Szászi Móni: Benne volt ez a levegőben, olyan szépen, finoman. Harminc év közös munka után ez bárkivel előfordulhatott volna.
Ha jól veszem le a mikrojelekből, akkor annyira nem akarjátok feszegetni ezt a témát.
Dolák-Saly Róbert: Harminchat éve vagyok a L’art pour l’art Társulat tagja. Amikor kiszállt Miklós (Galla Miklós – a szerk.) és Natália (Nagy Natália – a szerk.), egyetlen egy szót nem beszéltem belső ügyekről. És ez most sem lesz másként.
Mi történt, amikor megtudtátok? Összehívtatok egy válságstábot?
Szászi Móni: Valójában válságstáb nélkül tudtuk, hogy akarunk dolgozni tovább. Egyértelmű volt.
Dolák-Saly Róbert: Nem válságstáb volt, csak átbeszéltük, hogy milyen ötleteink vannak a következő esthez. Közben a trió fellépegetett, csináltunk a Balaton körül egy kisebb turnét, jártuk az országot. És mire eljött az ősz, és eldöntöttük, hogy Angélát vesszük be, már megvolt az új műsor.
Felmerült, hogy teljesen más lesz a társulat neve? Kellett erről egyeztetni Laárral?
Pethő Zsolt: Nem kellett. A név mindannyiunké. A L’art pour l’art olyan brand, amit meg kellett tartani, mert az a közönség, amelyik az abszurd magyar humorra kíváncsi, az így tudja, hova kell mennie. Épp ezért azt sem tartom ördögtől valónak, hogy ötven év múlva is létezik majd egy L’art pour l’art Társulat, ami szintén magyar abszurdot ír és ad elő a színpadon – és előveszik majd az ősi jeleneteinket, és ötven év múlva is élőben meg lehet nézni az osztályfőnöki órát vagy a Beatles-szkeccset.
Fontos, hogy miért pont a légitársaság szót emeltétek még be a névbe?
Szászi Móni: Nem. Csak meg akartuk valahogy különböztetni a korábbiaktól.
Felmerült az is, hogy végleg hárman folytatjátok?
Dolák-Saly Róbert: Előbb ismertem meg Angélát, minthogy ezt a lehetőséget komolyan vettük volna. Amikor személyesen találkoztam vele, és részt vett az önálló estemen, már nem volt kérdés, hogy ő lesz a negyedik tagunk.
Pethő Zsolt: Csináltuk egy jó ideig hárman, és Robi rukkolt elő az ötlettel, hogy van egy Angéla nevű lány…
Szászi Móni: De nem ő, hanem egy másik Angéla.
Pethő Zsolt: Igen, de az a másik nem akart jönni, mi viszont már addigra beleéltük magunkat, hogy Angélának szólítjuk a negyedik tagot, és akkor megtaláltuk Stefanovics Angélát, és nagyon szerettük volna, hogy jöjjön el a társulatba, ezért elhalmoztuk ajándékokkal. Például a Móni vitt neki egy raptorlábat.
Egy mit?
Szászi Móni: Raptorlábat. Kézre húzható, nagyon praktikus szilikonmancs. Én is úgy kaptam és nagy becsben tartottam. És csak mondom, hogy nekem az egy nagyon fontos tárgy volt az életemben.
Stefanovics Angéla: Nekem nem fontos.
Dolák-Saly Róbert: Én egy nagy alakú varázskártyát adományoztam neki, arra az időre, amíg fellépett velem. Utána visszakértem.
Stefanovics Angéla: Tőled amúgy mit kaptam, Zsolt?
Pethő Zsolt: Hogy elfogadtalak.
Egy alapítótag cseréje elég komoly váltás egy társulatnál. Mit gondoltatok, hogy fogadja majd a közönség az új felállást?
Szászi Móni: Reméltük, hogy jól – és azt kell, hogy mondjam, a vártnál jobban fogadták. Ebben szerepe van Angéla személyének is. Sőt: leginkább miatta alakult ez ilyen jól.
Pethő Zsolt: Igazából nem csere, hanem megüresedés történt a L’art pour l’art-ban. De már korábban is felmerült elméleti síkon, hogy kit lehetne egyáltalán felvenni ebbe a társulatba. Ki az, aki művészileg, emberileg stimmelne ide.
Dolák-Saly Róbert: Valaki mindig megmentette a társulatot. Annak idején, amikor Miklós távozott, azonnal hívtam Zsoltot, és hát könyörögni kellett neki…
Pethő Zsolt: Én nem kaptam ajándékot.
Dolák-Saly Róbert: Könyörögtem neki, mert közölte, hogy nagyon elfoglalt, grafikai munkákat csinál, úgyhogy azt mondtam neki, hogy nincs más lehetőség: be kell lépnie. Amikor távozott Natália, Mónival ugyanez zajlott, szintén könyörögtem neki, de azt mondta, ezt fel se vessem. Nagyon ellenkezett. Aztán mégis sikerült rábeszélni.
Stefanovics Angéla: Te egy ilyen erőszakos személyiség vagy.
Dolák-Saly Róbert: Azt hiszem, lebuktam. Nem volt alternatíva, mert annyira speciális, amit a társulat csinál, hogy kénytelenek voltak tudomásul venni: nincs más lehetőség, mint hogy ők akkor csatlakozzanak.
Angéla, meglepett, hogy téged kerestek meg? Mi volt az első gondolatod, amikor felkértek?
Stefanovics Angéla: Nem hittem el. Ez a társulat igazi legenda – az első szerelmemnek is ők voltak a kedvencei, főleg a Zsolt. Először tehát örömöt éreztem, a második érzésem pedig az volt, hogy megijedtem a lehetőségtől. Ez ugyanis speciális humor, és mivel annyira könnyednek és egyértelműnek látszik, az ember azt gondolja, hogy természetesen jön mindenkiből. De amint belecsöppentem ebbe, és elkezdtem írogatni, látszott, hogy szar, amit csinálok.
Dolák-Saly Róbert: Nem igaz, nem szabad elhinni neki.
Stefanovics Angéla: De tényleg nehézséget jelentett, és aztán elmentem egy párszor Zsolthoz meg Mónihoz, és segítettek meg bátorítottak, és végül lett egy saját karakterem, egy ornitológus.
A többiek válaszát hallhattuk, de a te érzéseid is érdekelnének: alapítótag cseréje után kerültél be, mit gondoltál, hogy fogadnak majd a rajongók?
Stefanovics Angéla: Nem féltem ettől, mert szerencsére András nagyon különbözik tőlem. Tehát nem az volt, mint amikor a Dallasban meghalt a Jockey, ilyen nagy változás nem fenyegetett.
Pethő Zsolt: Meghalt a Jockey?
Szászi Móni: A Dallasban?
Pethő Zsolt: Én Tony Romónál kiszálltam a dologból.
Szászi Móni: Kinél?
Pethő Zsolt: Ő volt az előző irányítója a Dallas Cowboysnak.
Stefanovics Angéla: De visszatérve a kérdésedre: maga a csapatdinamika is sokat változott azóta a társulatban, mert amikor Mónival megyünk a turnékon az autóban, ruhákat nézegetünk. Erre korábban nem volt példa.
Azoknak, akik még nem látták az új felállást, el lehet árulni, hogy – az említett ornitológuson kívül – milyen karaktereid lettek?
Stefanovics Angéla: Például Mona Lisa. És stewardess. És Cica, aki Kanca barátnője lett.
Az egyéb színházi kötelezettségeiddel mennyire tudod összeegyeztetni a L’art pour l’art-os munkát?
Stefanovics Angéla: Egyelőre nem okoz gondot. Főleg Pintér Béla társulatánál vannak előadásaim, de ott is kevesebb olyan darab megy, amiben játszom. A Jurányiban van még két-három futó darabom, és most bejött még havi egy est a Dumaszínházban.
Anzselika Habpatronnal youtuberként is befutottál. Ki találta ki a karaktert?
Stefanovics Angéla: Végh Zsolt és Egger Géza ötlete volt. Iszonyú hamar futott fel, amit én nem gondoltam volna, és szerintem Zsolték se. Most picit pihen ez a karakter, mert már mindenkinek rengeteg dolga lett.
Pethő Zsolt: És a karaktert ki találta ki? Te vitted, mutattad, hogy így csinálnád? Bocsánat, hogy most én kérdezek, csak még mi sem beszéltünk erről.
Nyugodtan, engem is érdekel.
Stefanovics Angéla: Valamennyire evidens volt a karakter – alapból azért van közöm az Anzselika Habpatronhoz. Amúgy a nevet én találtam ki. Mindenkinek volt ötlete, de ez tetszett mindenkinek.
Voltatok nemrég a Fábryban, és előadtatok egy jelenetet, amiben poénkodtatok „archeimerrel” meg „anno rexiával”. Az jutott eszembe, hogy – szóviccekről lévén szó – az utolsók között lehettek, akikről nem feltételezik, hogy bárkit meg akarnátok sérteni ezekkel a nem píszí poénokkal. Mit gondoltok erről?
Dolák-Saly Róbert: Emlékszem, még a régi-régi társulat egyik dalának szövegével kapcsolatban megjelent egy komoly lapban, hogy micsoda veszélyeket rejteget ez a társaság. Bocsánat az erős hasonlatért, de hát a Beatlesről is írtak a lapok ordenáré dolgokat. Egyébként itt csupán arról van szó, hogy emberekhez nem jut el a mondanivalónak az a része, aminek el kellene jutnia. Olvastam John Cleese önéletrajzi könyvét; a világ legismertebb abszurd társulatának az egyik vezető tagja leírta ezt a mondatot: mindennel lehet viccelni – a megfelelő módon.
Pethő Zsolt: John Cleese mondta azt is, hogy most már nem tudnák leforgatni a Monty Python Repülő Cirkuszát, mert már nem lenne politikailag korrekt.
Dolák-Saly Róbert: Azt kell felfogni, hogy a társulatnak esze ágában sincs bárkit megsérteni. Azért mondhatjuk ezt bátran, mert például személyekkel soha nem foglalkoztunk. Soha nem támadtunk név szerint senkit. A társulat egyszerűen szabadon engedi a fantáziáját, és játszik a gondolatokkal. Pont.
Az estjeitek megírása úgy kezdődik, hogy Móni leteszi a műsor vázát. Két kérdés is adódik ebből: mondhatjuk-e, hogy te vagy a társulat vezetője; illetve, hogy mi történik azután, hogy elkészül a vázlat. Hogy folytatódik a folyamat?
Szászi Móni: Nem vagyok a társulat vezetője. Eddig azért csináltam műsorterveket, hogy legyen valami, amihez lehet igazodni. Aztán a vázból kerülnek ki dolgok, kerülnek a helyére mások.
Pethő Zsolt: Amíg egy adott estet játszunk, jönnek újabb ötleteink. És akkor ezeket mondjuk Móninak: hogy én például a következő estben szeretnék sírásó lenni; akkor ő felírja, hogy sírásó, és hogy hány fős legyen a jelenet. Ez azért fontos, mert ugye felmegyünk a színpadra, lejövünk, átöltözünk, és máris jön a következő szerep – ezt kell valahogy praktikusan megoldani, hogy mindenki át tudjon öltözni mindenhez, és mindenki azonos súllyal legyen a színpadon.
És a jelenetek megírása hogy történik? Mindenki külön megalkot egy-egy jelenetet, vagy együtt ötleteltek?
Szászi Móni: Mindig máshogy. Külön is írunk és együtt is. Például autóban gyakran gagelünk utazás közben. Nagyon sokat szoktunk röhögni – és az a vicces, hogy csomószor olyasmin, amin senki más nem nevetne. És van, hogy másnap megpróbáljuk felidézni azt, amin annyira röhögtünk, hogy majd kiestünk a kocsiból, de akkor már tökre nem vicces. Ez olyan, mint amikor az ember részegen ír. Csak mi nem részegen csináljuk ezt.
Ugyanez a kérdés felmerül az előadásba végül bekerülő poénokkal kapcsolatban is: ha ti valamin nagyon röhögtök, akkor tuti, hogy a közönségnek is mindig átmegy az a poén? Mennyire ragaszkodtok hozzá, ha azt látjátok, hogy esetleg mégsem nevettek annyira?
Pethő Zsolt: A bemutatótól kezdve a közönség szerkeszti a műsort, az előadásokon kiderül, hogy valami működik vagy nem. És ha az első három esten látszik, hogy valami nem működik, akkor az kimarad vagy kicseréljük másra. A tizedik előadás környékén veszi fel a darab azt a formáját, ahogy utána már játsszuk.
Szászi Móni: Most például kimaradt egy jelenet, amit mi magunk imádunk. Akkora marhaság – de valamilyen oknál fogva nem jött be a közönségnek. Lehet, hogy rossz helyen van. Sok mindent lehet.
Dolák-Saly Róbert: Mondok egy példát. Egy előadás alatt háromszor-négyszer van vetítés. Régebben előfordult, hogy egy-egy vetítés nem találta meg a közönséget – valami nem működött. Egyszer felvetettem a többieknek, hogy mi lenne, ha a négy vetítés sorrendjét megfordítanánk: a negyedik lenne az első, és így tovább. Onnantól kezdve vinnyogva röhögtek rajta. Tehát attól, hogy a vetítések sorrendjét megfordítottuk, gyakorlatilag hirtelen működni kezdett. Érthetetlen, felfedezhetetlen, kitalálhatatlan, hogy milyen hatásmechanizmusa van a dolgoknak.
Egymás között sem szül vitákat, ha valaki ragaszkodik egy poénhoz? Nincs vita azon, hogy ki mit ír, mibe szól bele, mi kerül végül a kukába?
Dolák-Saly Róbert: Ellenkezőleg. Tényleg mindenki mindenbe beledumálhat. A Boborján-jeleneteket az elején, a figura megszületésétől kezdve csak én írtam. Aztán óriási segítség volt, hogy Móni bekapcsolódott, és utána már volt, hogy ő egyedül dobálta át nekem a jeleneteket. Lehet, hogy én is beleraktam utána dolgokat, de az alap önmagában fantasztikusan jó volt. Az előző estünknél pedig kicsit elakadtam, és akkor pedig Zsolt kezdte el ontani az ötleteket. Az autóban éppen olyan ihletett állapotban volt, hogy gyakorlatilag diktálta az egészet. Ennyire működik ez az egész, és nemcsak a szöveg, de a dalok tekintetében is. Megint elnézést a párhuzamért, de Paul McCartney mondta annak idején, hogy megmutatta a többieknek a Michelle című dal elejét: Michelle, ma belle, tömm-dömm- dömm-dömm-dömm, na, ezt hogy fogod leírni, dömm-dömm-dömm. És megkérdezte a többieket, hogy innen mi legyen, John Lennon pedig kapásból folytatta, hogy „I love you, I love you, I loooove you”. Na, így működik a társulat is.
Ebben a műfajban amúgy is azonnal lejönne színpadról, ha valamiért nem lenne megfelelő a rezgés közöttetek, nem? A közönség biztos megérzi, ha a humorista frusztrált.
Dolák-Saly Róbert: Ezt nagyon jól látod. A Facebookon is sokan írják, és előadások után vagy dedikálásokon is rendszeresen mondogatják, hogy ennek a formációnak ez a legnagyobb ereje: látszik rajtunk, hogy marha jól érezzük a bőrünkben magunkat. És egymást. Talán még soha nem tükröződött ennyire rajtunk, hogy emberileg is egy húron pendülünk, és ez sokat hozzáad a művészi teljesítményünkhöz is. Az ilyen visszajelzésnek sokkal jobban örülök, mintha azt mondanák, milyen jó a társulat. Piszok jó érzés, hogy mindenki szeret próbára menni, dolgozni – ennyi év után. Ez hatalmas ajándék.
Amikor a kilencvenes évek elején jártam L’art pour l’art-estekre, nagyrészt fiatalok voltak a nézőtéren, ez a fajta humor láthatóan leginkább ennél a korcsoportnál talált be. Ez most is így van?
Szászi Móni: Tízéves kortól már hozzák a szülők a gyerekeket. És amíg még tudnak járni az emberek, el is jönnek: volt nemrég egy nagyon szép, de nagyon idős, intellektuális külsejű ember a nézőtéren, aki az elején még ébren volt, de az előadás végén angyali mosollyal az arcán aludt, látszott, hogy álmában is élvezte. A gyerekek meg simán belekurjongatnak, belekacagnak.
Dolák-Saly Róbert: A kétéves járványidőszak alatt is sokszor a gyerekek és a fiatalok tartották bennünk a lelket. A Facebookon ontották azokat a jeleneteinket, dalainkat, amiket feldolgoztak, elmondtak, elénekeltek. Azt gondolom, addig él egy ilyen formáció, amíg a fiatalokat is érdekli. Ha a fiatal bázist elveszítjük, az onnantól már lejtmenet.
Angéla, most már jónéhány L’art pour l’art Légitársaság-esten túl, hányasra értékeled az eddigi együttműködést?
Stefanovics Angéla: Ötösre. Nincs könnyű dolgom, mert bár színészdiplomám van, és ez az egyetlen dolog, amiről papírt tudok felmutatni, ők azért egészen más oldalról közelítik meg ezt az előadóművészetet, és nagyon kell figyelnem arra, amit mondanak, hogy ebben a speciális légkörben mindent meglássak, megértsek, és a hallottakat jól tudjam lefordítani, hogy később be tudjam építeni. Ez így értelmes volt?
Pethő Zsolt: Mi értettük, de mi már amúgy is hozzászoktunk a stílusodhoz.
Tehát nem bántad meg a döntést.
Stefanovics Angéla: Dehogy. Jól érzem magam, és nagyon hálás vagyok, hogy befogadtak.
