Nagyon különbözőnek tűnik a színészet a kertészettől, pedig mindkét munka végeredménye táplálék – csak az előbbié szellemi, míg az utóbbié fizikai –, és mindkettőt lehet sátorban is végezni.
Az út, amit Domonyai András járt be a világot jelentő deszkáktól a nagyvilágig, mégis különleges. Közgazdász végzettségű, de volt színész is, mellette vidéki kultúrafejlesztéssel foglalkozott. Egyik projektje a falusi gasztro- és kertkultúra kutatása volt Dél-Magyarországon. Kollégáival Tolnában, Somogyban és Baranyában kerestek olyan eldugott településeket, ahol korábban valamilyen különleges, csak arra a helyre jellemző növényt termesztettek és dolgoztak fel, aztán tervet dolgoztak ki a már kiveszett hagyomány újraélesztésére.
„A cél tulajdonképpen vidékfejlesztés volt, gazdasági és környezetvédelmi szempontok figyelembevételével, összekapcsolva ezeket a kultúrával és a gasztronómiával.”
Domonyai cége tizenkét évvel ezelőtt kissé megelőzte a korát. A magyar agrárium újdonságokra kevéssé nyitott, a legkisebb változástól is idegenkedő világában még nem volt hely egy olyan vállalkozás számára, amely a magas minőséget és a különlegességet helyezi fókuszába. Domonyai szerint azóta sokat változott a gasztro-kertészeti környezet, ma már könnyebb lenne hasonlóval próbálkozni, akkor azonban bedobták a törölközőt.
Nálam annyira beakadtak a különleges növények, hogy a színház és a kultúra helyett inkább mellettük maradtam, biztosan azért, mert a családomban szinte mindenki kertész. Különleges növények alatt nem valamilyen mesevilágból származó, sohasem látott növényeket kell érteni, hanem olyasmit, ami az adott térség gasztronómiájában ismeretlen. Ilyen volt például régebben Kínában a bazsalikom, vagy ilyenek voltak néhány éve Magyarországon a sárga, fekete és lila paradicsomok.
Répák a pálmák alatt
Domonyai András MonJardin néven blogot indított, amely valamiért nagyon népszerű lett: nemcsak rengeteg olvasója volt, de a színészből lett kertész sok interjút is adott, tévékbe, rádiókba hívták. Keresgélni kezdett egy helyet, ahol a komoly hobbihoz képest eggyel nagyobb léptékben kísérletezhet.
Olyan növényekkel akart foglalkozni, amik Magyarországon nem teremnek meg, és olyan helyet keresett, ahol egész évben lehetne azokat termeszteni. Először a mediterrán térségben gondolkodott,
Működik Kenyában egy magyar fenntartású árvaház, velük sikerült nagyon gyorsan megegyeznie arról, hogy Domonyai elindít a kertjükben egy projektet, amely azt vizsgálja, hogyan lehetne kicsit felpezsdíteni a vidéki termelési kultúrát helyben különlegesnek számító növényekkel.
„Amikor odakerültem, Kenya épp egy egész Afrikában egyedinek számító átmenet határán állt. A nagyon konzervatív agrárgazdálkodáshoz szokott farmerek elkezdtek nyitni az újdonságok felé: kipróbálni olyasmiket, hogy például az ökölnyi méretű paradicsomok helyett milyen a cherry paradicsom. Ez a sodor nagyon passzolt ahhoz, amit én csináltam, és barátian fogadott az önkormányzatoktól a farmszövetségeken át a vetőmagcégekig mindenki, ezért ott ragadtam.”
Domonyai tanácsadóként működött, miközben kísérletezgetett. Mindent kipróbált, ami csak a keze ügyébe került. Azt mondja,
Kíváncsi volt, mi történik, ha elvet valamit, amit elvileg nem lehet helyben termeszteni. Ha tényleg nem működik, vajon miért, mikor adja meg magát, lehet-e ezen segíteni, van-e esetleg valamilyen alfaj vagy típus, amivel mégis érdemes próbálkozni?
Két és fél év után majdnem négyszáz növény neve szerepelt a noteszében. Voltak közöttük olyanok, amikkel csak néhány négyzetméteren, másokkal nagyobb parcellákon is kísérletezett. Egyes növények ki sem keltek, de akadtak olyanok is, amik egészen meglepő eredményeket produkáltak.
„Nincs egy matematizálható, minden szcenárióra érvényes módszer, mert nagyon másképp kell például a Viktória-tó partján tormát termeszteni, mint Mombasában, a szavanna szélén édeskukoricát. Az első lépés mindig az, hogy keressünk egy helyben újnak számító fajt, amire vevő a piac, és változatosságot hoz a táplálkozásban. Aztán ki kell találni, hogy ez a növény hogyan termeszthető gazdaságosan anélkül, hogy öt-tíz éven át próbálnánk nemesítéssel a klímához igazítani.”
Domonyai András módszerei elsősorban kicsiben, farmgazdaságokra alkalmazva működnek. Vannak ötletei, hogyan lehetne nagyipari léptékben is működtetni ezeket, de az afrikai gazdaság szerkezete egyelőre alkalmatlan rá. Azt mondja, Kenyában például nem azért nem nem lehet igazán búzát termeszteni, mert nem élne meg, hanem mert kis farmgazdaságok működnek, és lehetetlen kétszáz, egymás melletti félhektáros farmot megvenni.
Régi képek, új világ
Kenya nagy meglepetés volt Domonyainak. Hamar rájött, hogy azok az információk, amelyek alapján felépített a fejében egy képet Afrikáról, legalább egy évtizede elavultak.
„Nemcsak Magyarországon, de a korábban gyarmatbirodalmakkal rendelkező nyugati országokban is szokás még mindig elmaradott, fejletlen területként tekinteni a kontinens egészére. Az új Afrika ezzel szemben izgalmas, gyorsan változik a szociológiája, a modern globalizációs folyamatban elfoglalt helye. Afrika ötször nagyobb Európánál, rengeteg különböző néppel és kultúrával. Kenya, vagyis Kelet-Afrika, ahol kezdtem, nagy lépésekben fejlődik és modernizálódik, nyitott minden újdonságra, és nagyjából ugyanez mondható el Észak-Afrikáról is, ahol most vagyok.”
A nyugati elemzések általában tömeges elhalálozástól, éhínségtől tartanak, a magyar kormány pedig folyamatosan éhező, nincstelen migránsok millióinak megindulását vizionálja.
A régebb óta Afrikában élő európaiakat is sokszor bosszantja, ha ilyesmit hallanak, de aztán csak mosolyognak rajta. Domonyai a Covid-járványt Kenyában élte át. Sok kelet-afrikai országhoz hasonlóan ott is szigorú szabályokat vezettek be, az első hullám idején vesztegzárat rendeltek el. A korábban megtapasztalt, sokkal súlyosabb járványok miatt azonban tudták, mit csinálnak, nem ijedtek meg túlzottan, és nem is alakult ki náluk annyira súlyos helyzet, mint néhány fejlett, európai országban. Szörnyűségekről jobbára a nemzetközi sajtóban olvastak.
Hasonlóan maradt el az orosz–ukrán háború kitörése után beharangozott kenyérválság.
„Itt, északon annyit érzékelünk belőle, hogy öt százalékkal, nagyjából huszonöt forintnak megfelelő összeggel feljebb ment egy kiló kenyér ára.
A háború nincs fő helyeken a hírekben, a farmerközösségekben nem erről beszélnek, mert az átlagembereket nem igazán érinti. Nincs tömeges elvándorlás. Vannak térségek, Mali, Szomália, Eritrea, ahol a gazdasági, politikai helyzet, a folyamatos konfliktusok vagy a természeti adottságok nem teszik lehetővé a termelést. Ezeken a helyeken eddig is problémás volt az ellátás, eddig is sok menekültet bocsátottak ki, de nem érzékelhető érdemi változás e tekintetben.”
Domonyai András a klímaváltozástól sem félti Afrikát. Kenyai tapasztalataiból kiindulva úgy látja, a klímaváltozás, az aszályhelyzet másképp hat Afrikában, mint Európában vagy Magyarországon.
Egyrészt az óceánparti sávban nem felmelegedés, hanem lehűlés tapasztalható. Másrészt egy bizonyos fejlettségi szint fölött a precíziós mezőgazdaság nehezebben reagál a változásokra, jobban meg kell küzdenie a problémákkal. Afrikában a nem túl fejlett termelés és a kisebb farmméretek nagyobb mozgásteret adnak a gazdaságoknak arra, hogy kimozogják a válságos időszakokat, sokkal flexibilisebbek.
Egy kenyai is farmer is puffog, ha elmarad az esőzés, de hozzászokott, hogy az elmúlt harminc-ötven-száz évben is folyamatosan küzdenie kellett a klímával, az időjárással.
Nyitni kék
Az utóbbi évek nagy aszályai, de főleg az idei után a kistermelőktől a nagy agrárvállalkozókig mindenki úgy vélekedett, még egy hasonló évet nem bír ki a magyar mezőgazdaság. Domonyai András azt mondja, bár már hosszú ideje nem szereplője a magyar agráriumnak, amit lát, az alapján úgy gondolja, eljött az ideje a szemléletváltásnak.
A szakértő szerint, bár egész Európában komoly a baj, Magyarországon annyiban sajátos a helyzet, hogy az agrárium beleragadt egyfajta zárt konzervativizmusba, ami sokkal kevesebb rugalmasságot enged, mint amennyit a nemzetközi környezet megkövetel. Hosszú ideje tudjuk, hogy klímaváltozás van, mégsem történt semmi, amivel megpróbáltunk volna felkészülni rá, viszont előbb-utóbb kénytelenek leszünk alkalmazkodni.
Domonyai András úgy látja, Magyarországon sok agrárdolog egy helyben áll. De az idei év után hirtelen mindenki öntözésben kezdett el gondolkodni, ami, lehet, csak egy újabb zsákutca. Nem fog működni az, hogy minden marad a régiben, csak ha nem esik az eső, akkor máshonnan szerzünk vizet. Eső nélkül nincs talajvíz, és nem jut elég utánpótlás a tavakba, folyókba sem. A szakértő szerint
Domonyai szerint a magyar agrárium legnagyobb baja a zárkózottság, miközben egy sokkal nyitottabb, innovatívabb szemléletre lenne szükség. Ő Ruandában, Kongóban, Tanzániában és Etiópiában is nyitott, dinamikus gondolkodású kisfarmerekkel találkozott, akik képesek különböző szemszögekből vizsgálni a problémákat és mindig újfajta megoldásokat keresni rájuk.
„Nyilván meg fogom kapni, hogy mit szólok bele innen a távolból, de szerintem Magyarországon el kellene kezdeni új, nagyparcellás kísérleteket végezni, meg kellene keresni azokat a növényeket, amiket a következő huszonöt évben várható klímán biztonságosan meg lehet otthon termelni, ki kellene kísérletezni, hogyan lehet a leggazdaságosabban megtermelni és bevezetni azokat a piacra.
Ez rengeteg munkával, pénzzel és kudarccal jár, de sok afrikai ország példája mutatja, hogy megéri. Ruandában, ahol huszonöt éve még polgárháború tombolt, most minden sarkon kertek vannak, minden falu közepén patikatisztaságú piac, ahol egészen jó minőségű élelmiszereket lehet kapni.”
Domonyai szerint a magyar agrárvállalkozóknak el kellene kezdeniük a termelés kiszervezésében is gondolkodni. Észak- és Kelet-Afrikában angolszász, német, olasz, francia befektetők keresik a lehetőségeket, folyamatosan utaznak, figyelemmel kísérik a termelést; ha valami nem úgy működik, rögtön gondolkodnak, mit lehetne másképpen csinálni, vagy ha sehogy, milyen másfajta terménnyel lehetne próbálkozni.
Földi pokol vagy az ígéret földje?
Domonyai Andrást hallgatva az embernek az a benyomása, mintha nem Európának kellene felkészülnie arra, hogy a klímaváltozás miatt éhező afrikai bevándorlók tömegei lepik el, hanem éppen fordítva. A szakértő szerint ez nem is annyira földtől elrugaszkodott gondolat, mint amilyennek tűnik.
„Egy észak-kenyai félsivatagban kertészkedő, kecskéket tartó paraszt biztosan túl fog élni. Őt nem nagyon fogja érdekelni, hidegebb van vagy melegebb, illetve mennyi eső esik. Hozzászokott a szélsőségekhez, van egy okostelefonja, amin az Afrikában ugrásszerűen fejlődő digitális rendszereken keresztül intézi az akár országokon is átnyúló kereskedelmi és banki ügyeit.”
Ez nyilván szélsőséges példa, az ő életkörülményeit nem lehet összehasonlítani azzal, amit Európában megszoktunk, ahol alapnak vesszük, hogy nagy házban élünk, korlátlan hozzáférésünk van vízhez, áramhoz, telefonhoz, internethez, fűtéshez, hűtéshez.
Kenyában rengeteg városnegyed az európaival azonos életkörülményeket nyújt már, de az ezekben a negyedekben élők sem esnek pánikba, ha időnként elmegy az áram. Hozzá vannak szokva, tudják kezelni a helyzetet.
Amikor berobbant a Covid-járvány, az első lezárások miatt egész Kenyában akadozott az élelmiszer-ellátás. A helyiek, a polgármestertől a taxisig nem pánikba estek, hanem visszatértek a tizenöt-húsz évvel ezelőtt használt, sokkal egyszerűbb alapanyagokhoz, receptjeikhez.
Domonyai azt mondja,
Miközben Domonyai lelkesedése miatt már szinte elkezdünk csomagolni, hogy Kenyában kezdjünk új életet, Marsai Viktor Afrika-szakértőtől egy interjúban azt olvastuk, hogy Afrikában egyre drámaibb az éhínség, négy másodpercenként hal valaki éhen, a problémát pedig elsősorban a klímaváltozás okozza. Kenyában például négy esős évszak maradt el, vagyis 2020-ban esett utoljára kiadós eső, ami miatt az eddig stabil ország is drámai válság előtt áll.
A szakértők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy Afrikát nem lehet egyetlen gazdasági-kulturális egységként kezelni – kezdi Domonyai az apokaliptikus kép árnyalását. Bár Afrika sok szempontból valóban sokkal egységesebb, mint mondjuk Európa, de az ördög a részletekben rejlik.
Az északi Maghreb, a keleti, a középső és a déli afrikai térség gazdasági, társadalmi és szociális helyzete, fejlődési útja és potenciáljai rendkívül különbözőek. Az, hogy mai afrikai diskurzusban valaki a már tizenöt-húsz éve meghaladott, „éhen hal, nem hal éhen” retorikát használja, amikor Afrika egészéről beszél, rendkívül pontatlan, és nem szolgálja a válsággócok súlyos humanitárius problémainak helyes értékelését sem.
Azokat az országokat, ahol állandó a politikai instabilitás, valóban súlyosabban érinti a klímaváltozás, illetve sivatagi övekben soha nem volt jó termelés. De Kenyában, Ghánában, Dél- és Nyugat-Afrikában hiába maradnak ki az esős évszakok, a farmerek a modern agrárium vívmányainak gyors és hatékony alkalmazásával képesek voltak növelni az agrárgazdaságok kibocsátását. Kenya egyes termékek előállításából a világpiac 6–10. helyére jött fel az elmúlt tíz-tizenöt évben. Vagyis Afrikában meg lehet találni a földi poklot ugyanúgy, mint az ígéret földjét.
