Az idei Budapest Borfesztiválon – amelyet a SPAR támogat – a szervezők régi álma válik valóra: díszvendégként az Amerikai Egyesült Államok szerepel. Így a nagyközönség számára jobban ismert Kalifornia, mellett a feltörekvő, kicsit frissebb, kisebb alkoholtartalmú italokat készítő Washington és Oregonból államokból is érkeznek fantasztikus borok.
E három szövetségi állam: Kalifornia, Oregon és Washington alkotja az USA nyugati, csendes-óceáni – pacifikus – partvidékét (ha eltekintünk Alaszkától, de borügyekben ezt megtehetjük…). Közülük Kalifornia régóta a legelismertebb borvidékek közé tartozik, a tőle északabbra fekvő államok pedig a legutóbbi időkben törtek be a világ borpiacaira. Ezekhez a „pacifikus” borokhoz klasszikus amerikai ételeket is kóstolhatunk a borfesztiválon.
De mit is jelent az amerikai borkultúra?
Alapvetően az európai, a francia minta követése az „illendő” az Egyesült Államokban is. Már a korai elnökök egyike, Thomas Jefferson is francia mintára akart szőlőt termeszteni az USA-ban, ez azonban neki még nem igazán sikerült a Monticello nevű birtokán. Ekkoriban, a 18. század végén, a 19. század elején még a 13 korábbi gyarmat a francia kultúra vonzásában élt, hiszen a franciák segítették a függetlenségi háborúban őket az önállósághoz.
Thomas Jefferson kortársa, az első amerikai elnök George Washington ízléséről pedig egy korabeli „itallap” tanúskodik. Két nappal azelőtt ugyanis, hogy az USA máig legfontosabb törvényét, az Alkotmányt összeállította volna a későbbi elnök és 54 másik törvényhozótársa, egy kis „bulit” szervezett Washington nekik. Ennek menüjén szerepelt többek között 54 palack madeira – az amerikai borkultúrában azóta is fontos szerepet játszanak az ilyen „megerősített”, azaz „fortified” italok, ahol az alkohol és az édesség fokát a bor saját, érlelés közben félretett és lefojtott mustjával fokozzák. (Egyébként az angolok egy hosszú hajóút során fedezték fel a portugál borok effajta „utóérését”.)
Washingtonék persze nem feledkeztek meg a franciákról sem: a partira hozattak még hatvan palack bordóit, a madeirán kívül volt még 22 üveg portói (hogy egy másik „erősített”, vagy „avinált” portugál különlegességet is említsünk, ami szintén az angolok révén vált ismertté), nyolc üveg „hard cider” (kiforrott almabor), tizenkét sör (ezek akkoriban kisebb hordók lehettek), nyolc üveg whiskey és persze hét tál alkoholos puncs szerepelt még az „itallapon”.
A 20. századi Lyndon B. Johnson elnök volt az első, aki amerikai borokat hozatott az állami fogadásokra. Ronald Reagan pedig szintén úttörő volt abban, hogy kaliforniai borokat propagált külföldi politikustársainak. Ez nem véletlen, hiszen Reagan kaliforniai kormányzó is volt korábban. A Sonoma-völgyben termett Iron Horse sparklingokat szolgálták fel állítólag a hidegháborút lezáró Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozókon is.
Sonomában (és Kaliforniában is általában) egy magyar álgróf, Haraszthy Ágoston kezdte el a szőlőművelést. Ő sajnos csődbe ment és Nicaraguába ment később, ahol megette egy a borkultúrát nem igazán értékelő krokodil, de amerikai utódjai mára felfuttatták a termelést.
Kaliforniában a Sonománál is híresebb lett a szomszédos Napa-völgy, ahol olyan borokat készítenek, amelyeknek nincs szükségük az amerikai elnökök segítségére sem, maguktól váltak híressé: vakteszteken állták meg a helyüket a legjobb francia borokkal szemben, ezután lettek az egész világon a legelismertebb termékekké.
Az 1976-os párizsi vakteszteken nyertes két bor (fehér és vörös) egy-egy palackja, ma már egy amerikai múzeumban van kiállítva. (A Smithsonian’s National Museum of American History-ról van szó, tehát egy Amerika történetét bemutató kiállításról.) Az egyik győztes a Stag’s Leap Wine Cellars 1973-as cabernet sauvignonja volt, a másik pedig a Chateau Montelena chardonnay-ja, szintén 1973-ból. Csak megemlítjük, hogy a Stag’s Leap képviselteti magát a Napa-völgyből a mostani budapesti borfesztiválon is…
Magyar módi
S ezzel át is térhetünk a magyar „módira”, hiszen eddig francia és olasz, amerikai és más borkultúrákról esett szó, de a magyarról még nem. Pedig a magyarok számos különlegességgel gazdagították az egyetemes borkultúrát is. Nem véletlen, hogy az orosz cár is Tokajról hozatta az aszút, hiszen a Kárpát-medence szőlői különösen alkalmasak az effajta borok készítésére.
Európában elsőként Magyarországon készített Keleti Károly egységes szőlészeti statisztikát 1875-ben. Ne feledjük: a rómaiaknál a vinum általánosan bort jelentett, de alapvetően valamiféle vízzel kevert italt értettek alatta. Ezzel szemben a „színbort” külön latin névvel illették: merum volt az elnevezése a „tiszta” italnak, ami ritkább volt, és főleg a megrögzött részegesek ittak ilyesmit.
Jedlik Ányos a dinamó(elv) mellett a szódásüveget és az ipari méretekben gyártható szódát is kiötlötte. A névadó pedig nagy valószínűséggel Vörösmarty Mihály volt a találmány „születésekor”, a németes „spriccer” helyett javasolta a fröccs elnevezést 1842-ben, Fáy András fóti birtokán. Ezt aztán továbbfejlesztették Krúdy-fröccsé: kilenc egység borhoz adtak egy deci szódát…
Persze nem beszéltünk még a törökös kadarkáról, amit kádban erjesztve a rácok (szerbek) készítettek még a Dunántúlon is a török hódoltság idején, majd a Rákóczi-szabadságharc alatt a Dráván túlra települtek. Ez a magyar történelem egyik szomorú öröksége: az ókorban a szinte minden napra munkát adó szőlőtermesztést a békével azonosították, hiszen csak olyan helyen lehetett ezt művelni, ahol nyugodt körülmények uralkodtak. Ezzel szemben a kevesebb törődést igénylő kadarka-szőlő a török hódoltság idején terjedt el nálunk, mivel a zavaros időkben nem tudtak a termésre állandóan odafigyelni a gazdák, akik a puszta életüket félthették elsősorban.
A rácok helyére érkező németek-svábok már vörösborra álltak rá inkább a mediterrán jellegű dél-dunántúli területeken. Ebből is látszik, hogy a borkészítésnek nem volt, nem lehetett egységes kultúrája Magyarországon, így a borfogyasztásnak sem alakult ki egységes „etikettje” – ami nem jelenti azt, hogy egyes tájaknak ne alakultak volna ki értékes szokásai.
Költőink, íróink közül Vörösmartyn és Krúdyn túl az Erdélyből a nyolcvanas években áttelepült Csiki Lászlót említhetjük, aki „A mérték” című versében „magasra tette a mércét”: „Legyenek hegyeknek korai borai, / legyen bár síksági őszi csiger, / okos aszú, vagy sima leányka, / botor, aki beéri kicsivel. / Én vagyok a mérték, nem a liter.” Látható, hogy a mérték igen fontos a magyar embernél, ezért érdekes, hogy ma már szerencsére elmondhatjuk: egyre kisebb a mértéktelenül fogyasztók aránya, és terjed a mértékletesebb, „nyugatias” borkultúra.
