Rosa Beckerton és a férje Peter nemrég vettek egy régi kanapét, hogy felújítsák maguknak. Amikor a kárpitos Peter elkezdte lefejteni a szövetet, a bútor hátuljában egy különös, kézzel írt papírlapra bukkant – írja a LadBible című brit bulvárlap.
A sorokat egy tizenegy éves lány írta arról, hogyan képzeli el a jövőt. Úgy fogalmazott, mintha már 1980-ban, fiatal felnőttként tekintene vissza a gyerekkorára, és rácsodálkozna, mennyi minden változott meg egy bő évtized alatt.
A televízió például megváltozott. 1969-ben még egy szögletes doboz volt, nagy gombokkal az elején. Most csak egy hatalmas képernyő van, a gombok pedig a fotel karfájába vannak beépítve.
A kislány itt lényegében a távirányítóról ír, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vált elterjedtté. A magánéletéről a kislány azt írja, 21 évesen házas, egy bankban dolgozik, a ház körüli teendői pedig nagyon leegyszerűsödtek.
A férjem hamarosan hazaér, de nem kell vacsorát készítenem, ahogyan 1969-ben csináltuk. Elég egy darab rágógumi. Azt hinnéd, hogy ételnek ez kevés, de tévedsz, mert ez a rágó az étel. Ahogy rágod a rágót, úgy érzed, mintha étel menne le a torkodon, és az ízét is érzed. Nem kell utána a mosogatással vesződni.
Ez a jóslat ugyan eddig nem jött be, de nem lenne meglepő, ha tudósok már dolgoznának valami hasonlón, hiszen egy efféle mesterséges táplálkozási forma rengeteg problémát oldhatna meg a túlnépesedő világban.
Volt azonban a kislánynak egy jóslata, ami nagyon is megvalósult, igaz, nem a nyolcvanas években, hanem sokkal később.
Még 1969-ben a telefon egy dobozszerűség volt, a tetején egy adó-vevő egységgel. Ma is van adó-vevő, de ma láthatod az embereket, akikkel beszélgetsz. Kicsit olyan, mint a televízió.
Rosa Beckerton azt mondja, a férje mindenféle szemetet talált már a kanapékban, amelyeket szétszedett, de soha semmit, ami ennyire érdekes lett volna. A dolgozaton sajnos nincs aláírás, pedig a házaspár nagyon szívesen visszaadná a tulajdonosának és el is beszélgetnének vele.
