Amikor sorozatgyilkosokat emlegetnek, a legtöbbször agyafúrt felnőtt férfiakra asszociálunk, akiknek a gyilkosságok mellett legalább annyira fontos az is, hogy éreztessék, bolondot csinálnak a rendőrségből, és valamilyen szimbolika alapján szedik az áldozataikat. Elég végigtekinteni a popkultúrába is betörő sorozatgyilkosokon, Hasfelmetsző Jacktől a Zodiákuson át Ted Bundyig. Kimondottan furcsán hat, ha egy alig 11 éves kislányt egy ehhez hasonló társaság tagjaihoz hasonlítunk.
A definíció szerint legalább három áldozat szükséges ahhoz, hogy valakire sorozatgyilkosként tekintsenek. Ennek a kritériumnak Mary Bell nem felel meg, mégis Nagy-Britannia legfiatalabb sorozatgyilkosaként emlegetik a mai napig. Ötvennégy évvel ezelőtt követte el az első gyilkosságot, amit nem sokkal később követett a második.
Anyja nem akarta őt
Mary Bell 1957. május 26-án született az angliai Corbridge-ben. Anyja prostituált volt és mindössze 16 éves, amikor a lánya világra jött. Az anya, Betty sosem csinált titkot abból, hogy nem törődik a gyerekével, és jobb lenne neki nélküle. Mindent megtett, hogy megszabaduljon tőle, egy alkalommal majdnem sikerült is örökbe adnia, de ez végül meghiúsult. A lány így Newcastle upon Tyne-ban nőtt fel az édesanyjával, gyermekkorát végigkísérte a szeretetlenség, az alapvető érzelmi szükségletek kielégítésének hiánya, miközben rendre fizikai és lelki bántalmazásoknak volt kitéve.
A későbbi sorozatgyilkos évekkel később felidézte még ebből az időszakból, hogy anyja négy-ötéves korában már őt is rendszeresen prostitúcióra kényszerítette, igaz, Maryn kívül ezt egyetlen családtag vagy ismerős sem erősítette meg. Igaz viszont az, hogy a lány kisgyermekként többször is igen közel került a halálhoz: tisztázatlan okokból egyszer majdnem kizuhant egy ablakból, egy másik alkalommal pedig túladagolták altatóval. A „balesetek” mögött jó eséllyel Mary anyja állt, akitől mindezek ellenére mégsem vette el a gyámhatóság a lányát. Később több szakember is boncolgatni kezdte, mi lehetett Betty motivációja a gyilkossági kísérletekkel. Népszerű vélemény, hogy az anya egyszerűen így akart megszabadulni a nyakában koloncként lógó gyerekétől, de sokan gyanakodnak Münchausen-szindrómára is, tekintve, hogy a sajtó felkapta a fejét a folyamatosan életveszélybe kerülő kislányra. E tábor véleménye szerint Betty élvezte a figyelmet, ami rávetült a haláltól éppen csak megmenekülő gyermeke által. Ha ez nem lenne elég, Mary megpróbáltatásait tovább súlyosbította egy haláleset is: a kislány látta, hogy egy busz halálra gázolja egyik barátját, egy akkor ötéves kisfiút.
Volt egy fiú, aki lefeküdt és meghalt
A rengeteg trauma és a törődés hiánya miatt Mary tízéves korára magának való, visszahúzódó gyerekké vált, akiből gyakorlatilag minden empátia elpárolgott az évek alatt, 1968 tavaszáig ugyanakkor senki nem gondolta, hogy különösebb veszélyt jelentene a társadalomra. Az első gyilkosság előtti hetekben azonban felgyorsultak az események.
1968. május 11-én Mary egy hároméves kisfiúval játszott, aki aztán tisztázatlan okokból leesett egy magas helyről. Nem halt meg, de vérző fejjel találtak rá, a szülőknek ugyanakkor eszükbe sem jutott Maryt hibáztatni, egyszerű balesetnek vélték a történteket. Nem úgy az a három anya, akik egy nappal később a rendőrséget is kihívták, mert állításuk szerint Mary mindhármuk lányát megpróbálta megfojtani. A lányt nyomban kikérdezték a rendőrök, de hamar elengedték, nem vették komolyan a három nő gyanúját.
Így érkezett el Mary születésnapját megelőző nap, május 25-e, amikor két helyi fiú egy gyerek holtestére bukkant egy elhagyatott házban Scotswoodban. A négyéves Martin Brown holttestén volt egy kis vér és némi nyál, de különösebb fizikai erőszakra utaló jeleket nem találtak, volt viszont a test mellett egy üveg fájdalomcsillapító. A rendőrség hamar lezárta a nyomozást, a leginkább észszerű elméletet gondolták igaznak, miszerint a kisfiú elcsatangolt, bevette a pirulákat, az apró testnek pedig nem kellett sok, hogy a gyógyszeradag halálos legyen. Két ember tudta ekkor még csak az igazságot: Mary Bell és szomszédban lakó barátnője, a két évvel idősebb Norma Bell. Mint később kiderült, Mary az elhagyatott házhoz csalta Martin Brownt, ahol megfojtotta. Ezt követően odavitte a helyszínre barátnőjét is, hogy megmutassa, mit tett.
Mary és Norma között csak névrokonság volt, ennek ellenére szoros kötelék alakult ki közöttük, Norma hű társa volt Marynek a következő hetekben elkövetett szörnyűségekben. Akkor is, amikor Martin Brown hozzátartozóit kezdték el zaklatni. A két lány első körben Martin nagynénjét pécézte ki magának, akinek nem hagytak nyugtot, kellemetlen kérdésekkel kezdték bombázni a halálesettel kapcsolatban. A nő ugyan mérlegelte, hogy gyerekekről van szó, akik a jelek szerint nem érzik át a tragédia súlyát, de egy idő után ő is megelégelte a tiszteletlenségüket, és nem nyitott nekik ajtót. Norma és Mary közben Brownék háza körül is lófrált, egy alkalommal be is csengettek. Mary látni szerette volna Martint, mire annak anyja szelíden magyarázni kezdte neki, hogy Martin meghalt.
Ez már azután történt, hogy Mary és Norma betört a helyi óvodába, ahol megrongálták a berendezést, majd üzeneteket hagytak hátra. Bár a lapokat nem írták alá, egyértelműen jelezték, hogy ők ölték meg Martin Brownt, és figyelmeztettek, hogy újra ölni fognak. A rendőrség ezúttal sem fektetett komoly energiát a nyomozásba, míg az óvoda alkalmazottjai riasztót szereltek fel az intézmény falára. Ez néhány nappal később be is kapcsolt. A rendőrök a kiérkezésükkor két kislányt pillantottak meg a helyszínen: Maryt és barátnőjét. Ám mivel ekkor csak kint ácsorogtak az utcán, elengedték őket.
Bár kirívó érdeklődést mutatott az esettel kapcsolatban, senki nem vette komolyan, hogy a 11. születésnapját a napokban ünneplő lánynak köze lehet Martin Brown halálához. Még akkor sem, amikor Mary egyre látványosabban kezdte felhívni a figyelmet erre. Az iskolában lerajzolta a kisfiút, amint az elhagyatott házban hever holtan, egyik füzetébe pedig azt írta, „volt egyszer egy fiú, aki lefeküdt és meghalt”. A lány azonban korábban is hajlamos volt a nagyot mondásra, így a társai kinevették, tanárai nem foglalkoztak vele.
Két hónappal Martin Brown meggyilkolása után aztán újabb holttestre bukkantak a helyiek, nem messze attól a háztól, ahol az első kisfiúra is rátaláltak. A hároméves Brian Howe-ra egy keresőcsapat bukkant rá, miután napközben nyoma veszett. Holtteste sokkal brutálisabb állapotban volt, mint Martiné. Megfojtották, a mellkasába valamilyen éles eszközzel egy M betűt karcoltak, végtagjait megvágták, a nemi szervét pedig megcsonkították – mint később kiderült, az elkövető ebben az esetben is Mary Bell volt. A környék lakói elborzadtak és pánikba estek. Azok után, hogy Brian testére ilyen állapotban találtak rá, egyre többen kezdték gyanítani, hogy talán Martin Brown halála sem puszta baleset volt. Így volt ezzel a rendőrség is: felidézték az óvodában hagyott üzeneteket, továbbá gyanítani kezdték, hogy az elkövető kiskorú lehet, mivel Brian nyakán találtak egy ujjlenyomatot, amit ugyan nem tudtak azonosítani, a mérete miatt egyértelmű volt, hogy nem felnőtté. Elkezdték kikérdezni a helyi gyerekeket, hátha láttak valami furcsaságot. Közülük csak Norma és Mary adtak különös válaszokat a kérdésekre.
Az ügyben eljáró egyik nyomozó jelen volt Brian temetésén, ahol leginkább Mary Bell viselkedését tanulmányozta.
Hamarosan újra behívták a két lányt kihallgatásra, ahol Mary elszólta magát. Kitalált egy történetet, hogy a tragédia napján Briant egy nyolcéves fiúval látta, akinek a kezében egy olló volt. A nyomozás során azonban nem hozták nyilvánosságra, hogy a tetthelyen találtak egy ollót, amivel a csonkítást is végrehajtották. Végül Norma volt az, aki megtört, és mindent bevallott.
Tizenkét év börtön
A két lányt még abban az évben bíróság elé állították. A kilenc napot felölelő per alatt mindenki számára világossá vált, hogy ki volt a domináns fél, és ki az, aki mellette gyakorlatilag inkább áldozat volt. Norma – a családjával együtt – végig együttműködött a hatóságokkal, a meghallgatása során érezhetően bűnbánatot tanúsított, látszott rajta, hogy a történtek őt is sokkolták.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló lett, hogy a valódi tettes Mary. Normával ellentétben ő többnyire rezignáltan követte végig az eseményeket, próbálta manipulálni az eljárást, másokra, adott esetben Normára terelni a gyanút, egy alkalommal azt állítva, hogy az idősebb lány fojtotta meg Briant. Amikor a két lányt szembesítették azzal, mit vallottak a másikról, Norma többnyire zokogásban tört ki, és elkeseredetten tagadta, hogy elkövette volna azokat a dolgokat, amiket Mary állít. Barátnője ezzel szemben inkább dühös megjegyzéseket tett.
Mary helyzetét a bíróságon megjelenő hozzátartozói sem segítették. Anyja hisztérikusan kommentálta az eljárást, időről időre hangos zokogásban tört ki, vagy kirontott a tárgyalóteremből, hogy aztán néhány perc múlva visszatérjen, mintha mi sem történt volna. Közben Mary több olyan megjegyzést is tett, hogy a gyilkossággal nincs semmi baj, hiszen a végén úgyis mind meghalunk, egy ponton pedig azt a kérdést szegezte az ügyésznek:
Mi a legrosszabb, ami történhet velem? Felakasztanak?
Az eljárás során pszichológiai szakvéleményeket is készítettek a lányokról. Ezek kimondták, hogy Mary jó eséllyel pszichopata, aki manipulálta a szellemileg kissé visszamaradott Normát. Utóbbit végül fel is mentették egy 1957. évi törvényre hivatkozva, amely kimondta, hogy ha egy személy ölt vagy részt vett egy emberölésben, nem ítélhetik el gyilkosságért, ha olyan szellemi rendellenességben szenvedett a gyilkosság idején, mely jelentősen gátolta, hogy a tetteiért felelősséget vállaljon.
Botránykönyv és új személyazonosság
Mary Bell hat évet töltött javítóintézetben, ezt követen került börtönbe, büntetése letelte után 1980-ban szabadult. Ekkor még mindig csak 23 éves volt. Későbbi beszámolók szerint nem volt problémamentes fogvatartott, miközben Mary azt állítja, büntetése ideje alatt többször is szexuális zaklatásnak volt kitéve az őrök és társai által is.
Szabadulása után négy évvel egészséges kislánynak adott életet, vele kezdett új életet az ország egy másik pontján, új személyazonosságal. Az életük nem volt zökkenőmentes, előfordult, hogy egy-egy új közösségbe érkezve kiderült Maryről, hogy ki ő valójában, mire a helyiek ellene fordultak, és az újságírók is rendre a nyomában voltak. Mindezek ellenére Mary lánya egészen a kilencvenes évek végéig nem tudta, mit követett el az anyja kislány korában.
Hogy ez megváltozzon, ahhoz vastagon hozzájárult a részben magyar származású újságíró, Gitta Sereny. A nő már 1972-ben megjelentette a The Case of Mary Bell című könyvét, melyben a gyilkosságokról ír, több mint húsz évvel később azonban sikerült meggyőznie Maryt, hogy ő maga mesélje el a történetét. Ez lett végül az 1998 elején megjelent Cries Unheard, amelyben Mary mesélt gyermekkoráról, anyjával való viszonyáról, a börtönévekről és persze a gyilkosságokról is. A könyv hatalmas szenzációt keltett, de rengetegen rosszallva fogadták. Nem értették, miért emelnek piedesztálra egy gyilkost, miért úgy ír róla a szerző, mint egy áldozatról, és hogyan fordulhat elő, hogy két gyilkosságból anyagi hasznot húzhat az elkövető (Mary Bell pénzt kapott, amiért segített az írónőnek a könyv megírásában). A kritikusok táborát erősítette June Richardson, Martin Brown édesanyja is. A könyv megjelenése után nem sokkal azt nyilatkozta:
Mary Bell számomra meghalt, amikor kijött a börtönből, és új személyazonosságot vett fel. Úgy tekintettem rá, mint egy halottra, és próbáltam rendes életet élni. Elkezdtem nem gyűlölni őt, mert halott volt, valaki más lett. Erre Gitta Sereny most feltámasztja. Miért?
Mary Bell élete aztán 2003-ban vett egy újabb fordulatot. Születése után a brit állam biztosította Mary lányának anonimitását, ám ez az időszak csak a lány 18 éves koráig tartott. Ezt követően ment a család bíróságra, ahol 2003-ban pert nyertek, és sikerült kiharcolniuk, hogy az állam élethosszig tartó anonimitást biztosítson mindkettejüknek. Az ítélet 2009-ben kiegészült, amikor Marynek unokája született, ő is részévé vált a programnak. A Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében szigorúan tilos bárkinek kiadni Mary és családja új nevét, tartózkodási helyüket vagy bármilyen információt, ami megzavarhatja a nyugalmukat. Ezzel kívánják szavatolni, hogy a szörnyű gyerekkoron áteső és maga is szörnyű tetteket végrehajtó nő békében élhessen.
Az Egyesült Királyság történetében korábban nem volt még példa arra, hogy egy többszörös gyilkos elkövető személyazonosságát ilyen módjon védje az állam. A rendelkezésre azóta is a Mary Bell-rendeletként hivatkoznak.
