Lady Killers című podcastsorozatában a történész, Lucy Worsley szakértő vendégeivel úgy vizsgálja a viktoriánus kori Nagy-Britannia és Amerika leghírhedtebb női gyilkosait, hogy figyelembe veszi társadalmi helyzetüket, körülményeiket, előéletüket is. Nem felmentést keres számukra, hanem a tetteik valódi motivációit és indítékait igyekszik megtalálni.
Florence Bravo
A jogász Charles Bravo 1876-os meggyilkolásának ügye kis túlzással lázban tartotta az egész brit birodalmat. A sötét ügyről és szereplőiről a legalaposabb részletességgel számolt be az ipari forradalommal életre kelő bulvársajtó. Charles Bravo öt hónappal az esküvője után, háromnapi kegyetlen szenvedés után halt meg balhami otthonában. Több orvos is próbálta megmenteni a férfi életét – hiába. A halotti szemle megállapította, hogy halálát mérgezés okozta, valószínűleg antimon végzett vele. Az antimonmérgezés tünetei nagyon hasonlítanak az arzénmérgezéskor tapasztaltakhoz: a kémiai elem nagy mennyiségben heves hányást okoz, amely pár napon belül halállal végződhet. Mivel a halálos ágyán Bravo nem beszélt olyasmiről, hogy bárki is az életére akart volna törni, a rendőrség először öngyilkosságként kezelte az ügyet.
Charles Florance második férje volt. A nő első férje gazdag volt, de erőszakos alkoholista, aki végül az ital miatt halt meg. Szép vagyont, évi háromezer font jövedelmet hagyott özvegyére, akinek azonban hiába volt pénze, férjhez kellett mennie a társadalmi elvárások miatt.
Charles Bravo jövedelme a feleségééhez képest meglehetősen szerény volt, nagyjából évi kétszáz fontot tett ki, ám a kor törvényei szerint az esküvő után ő rendelkezett Florance vagyonával is. A gazdag nők számára nyitva állt a lehetőség, hogy pénzüket inkább egy alapkezelőre bízzák, ezzel Florance élt is – emiatt férje, aki elsősorban a pénzéért vette el, nem volt túl boldog. Amennyire tudta, kontroll alatt tartotta Florance kiadásait, a nőnek így le kellett mondania gondozott kertjéről, szeretett lovairól és hamarosan legfőbb bizalmasáról, a fizetett társalkodónőjéről is. Charles egyszer azzal fenyegette meg a feleségét, hogyha nem hajlandó drasztikusan visszafogni a költekezéseit, elvágja a saját torkát.
Házassága első négy hónapjában Florance két vetélésen esett át. Rettegett, hogy egy harmadikba esetleg belehalhat, ám egy viktoriánus kori nőnek „kötelessége volt kielégíteni férje szexuális igényeit”.
Nagypénteken még lábadoztam a második vetélésem után. A gyengeségemet látva szenvedélyessé vált. Tíznapnyi fekvés után aznap tudtam először felkelni, de nem hallgatott rám, amikor kértem, hogy hagyjon pihenni. Rettegtem.
A nők akkoriban, hogy kordában tartsák férjeiket, gyakran fordultak vegyszerekhez. Az antimon például kis mennyiségben fejfájást, szédülést és depressziót okoz, vagyis alkalmas arra, hogy elvegye a férfiak kedvét a szextől, illetve a mértéktelen alkoholfogyasztástól. A Florance elleni gyanút mélyítette, hogy a nő viszonyt kezdett James Gullyval, azzal az orvossal, aki a vetélései után kezelte.
Bár a hatóságok – bizonyítékok híján – soha sem vádolták meg Florance Bravót a férje meggyilkolásával, a bulvárlapok megtették helyettük. A nőt meghurcolták, az életét ellehetetlenítették. Florance két évvel a férje halála után, harminchárom évesen hunyt el – halálra itta magát.
Lizzie Borden
Egy massachusettsi vasárnapi iskola csendes, visszahúzódó tanítónője 1892. augusztus 4-én holtan találta az édesapját. Andrew Borden a nappali kanapéján feküdt, valószínűleg álmában érte a halál. Arcát szinte teljesen kettéhasították egy fejszével. Később a férfi holttestén összesen tizenegy baltavágást számoltak össze.
Lizzie Borden a bejárónőt, Maggie Sullivant hívta. Azt kiabálta:
Apa meghalt, valaki bejött és megölte!
Andrew Borden fejéből még folyt a vér, vagyis nem sokkal korábban végezhettek vele. A lármára összefutottak a szomszédok és miközben Lizzie-t és Maggie-t próbálták nyugtatni, megtalálták a férfi feleségének holttestét is. Abby Borden egy hatalmas vértócsában feküdt hason, az egyik emeleti szoba padlóján. Hússzor csaptak le a fejére egy fejszével.
A gyilkossági ügy elsőre egyszerűnek tűnt. A házaspár halálának reggelén csak Lizzie és Maggie voltak a ház körül, és a rendőrség szerint Maggie, aki egy betegségből lábadozott, fizikailag képtelen lett volna a brutális kettős gyilkosságra.
Abby Borden a sikeres üzletember, Andrew második felesége volt. Lizzie és a húga, Emma édesanyja meghalt, amikor a lányok még kicsit voltak. A nővérek soha sem voltak jóban a mostohájukkal, ahogy nőttek, egyre biztosabbak lettek abban, hogy Abby és a családja rá akarják tenni a kezüket Andrew vagyonára, kiforgatva a lányait az örökségükből.
Bár Lizzie Borden az első perctől kezdve gyanús volt, csak egy héttel később tartóztatták le. A nyomozók a gyilkosság napján nem kutatták át a nő szobáját, és nem vitték el a pincéből azt a fejszét, melyen vérnyomokat találtak. Mire Lizzie bíróság elé állt, nem volt ellene egyértelmű tárgyi bizonyíték.
Bár többen is látták, hogy eléget és elás egy olyan ruhát, amilyet a gyilkosság napján viselt, Lizzie azt mondta, azért tette, mert festékes lett. A nyomozók nem vettek ujjlenyomatot a vélhetően gyilkos fegyverről, mert megbízhatatlannak tartották az újdonságnak számító módszert.
Lizzie-t felmentették, nem sokkal később Emmával megörökölték apjuk tetemes vagyonát, és élni kezdték a városi elit fényűző életét.
Időnként előkerültek még elméletek a kettős gyilkossággal kapcsolatban, egyesek a bejárónő, mások az aznap egy másik városban tartózkodó Emma bűnössége mellett érveltek, és voltak olyanok, akik tudni vélték, hogy Andrew Bordennek volt egy törvénytelen fia, és az ő nyakába varrták volna a brutális bűncselekményt. Az ügy azonban azóta is lezáratlan, soha többe nem emeltek vádat Andrew és Abby Borden megölése miatt.
Lizzie a hátralévő életét a gyanú árnyékában élte le. Emmával 1905-ben vesztek össze valamin, ami miatt soha többé nem álltak szóba egymással. Lizzie 1927-ben tüdőgyulladásban halt meg. A családi sírboltba temették a szülei mellé.
Amelia Dyer
Charles Dickens regényei csak karcolgatják a mélységét annak, mennyire lehetett szörnyű a viktoriánus érában egy szegény városi nő gyermekének lenni. Rabszolgamunka, fizikai és pszichés bántalmazás, szexuális kizsákmányolás vártak azokra, akiknek sikerült túlélniük védtelen életük első néhány évét. Rengetegen voltak. A városokba áramló, kiszolgáltatott, fiatal nők többsége nem válogathatta meg, mikor kivel keveredik szexuális kapcsolatba, a nem kívánt terhesség elleni védekezésként pedig leginkább az imáikban bízhattak.
Ezeket olyan nők üzemeltették, akik vállalták, hogy némi pénz fejében gondoskodnak az olyan gyerekekről, akikről az anyjuk nem gondoskodhatott, mert dolgoznia kellett, vagy prostitúcióval kellett megkeresnie a betevőre valót.
Amelia Dyer 1837-ben született, és bár szülei felnevelték, nem jutott neki könnyű gyerekkor. Cipész apja állandóan dolgozott, anyja pedig mentális betegségekkel küzdött, így Amelia folyamatos gondozására szorult. Nem meglepő, hogy amikor felnőtt, Ameliából nővér lett. Férjhez is ment, de hamar megözvegyült. Nem sokkal később, 1869-ben pedig bébifarmer vállalkozást indított.
Újságokban adott fel hirdetéseket, ápolónői múltjára hivatkozva azt ígérte, hogy 10–80 fontért (mai értékén számítva nagyjából 1000–8000 fontért, vagyis 445 ezer–3,5 millió forintért) cserébe olyan gyerekek gondozását vállalja, akikről a szüleik nem tudnak gondoskodni. Azt ígérte, a kicsiket vidéki családoknak adja majd örökbe, és boldogan élhetnek.
A nővérből lett gyerekfarmer először csak halálra éheztette a babákat, aztán, hogy gyorsabban menjenek a dolgok, elkezdte megfojtani őket. Mivel egyébként is magas volt akkoriban a gyermekhalandóság, sokáig tehette észrevétlenül. Egy orvosnak 1879-ben tűnt fel, hogy Amelia közelében még a korabeli viszonyokhoz mérten is túl sok gyerek hal meg, ezért feljelentést tett.
Dryert csak a rábízott gyerekek végzetes elhanyagolásával vádolták meg, és hathavi kényszermunkára ítélték egy dologházban. Amikor kiszabadult, elhagyta Bristolt, Readingbe költözött és ott folytatta, ahol abbahagyta. Annyit változtatott, hogy többé nem hívott orvost, hogy megkaphassa a gyerekek halotti bizonyítványát, hanem inkább maga szabadult meg a holttestektől.
Egy téglához kötözött csomagot fogtak ki a Temzéből a halászok 1896. március 30-án Reading közelében. Vászonba, újságpapírba és csomagolópapírba burkolva egy néhány hetes kislány oszlásnak indult holttestét találták meg. A gyerek nyakára fehér szalagot kötöttek, melyet a kislány bal füle alatt csomóztak össze. A rendőrök a csomagolópapíron felfedeztek egy címet, mely egyenesen Amelia Dyerhez vezette őket.
Amikor átkutatták a nő házát, rengeteg babaruhát találtak, valamint számlákat az újsághirdetésekről, melyeket Dyer az ország minden táján feladott. Találtak pontosan olyan fehér szalagot is, amilyen a Temzéből kifogott kislány nyakán volt. Amelia Dyert letartóztatták.
A rendőrség kutatást szervezett, melynek során még öt apró holttestet halásztak ki a Temzéből, és egyet egy közeli tóból.
A nyakukra kötött szalagról úgyis tudják, hogy mind az enyém
– mondta a nyomozóknak az egykori nővér.
Amelia Dyert Londonba szállították, ahol 1896. április 4-én tartották meg a tárgyalását. Mentségére csak annyit tudott felhozni, hogy többször is kezelték elmegyógyintézetben. A bíróságnak mindössze négy és fél percre volt szüksége, hogy bűnösnek mondja ki és halálra ítélje az 58 éves nőt. Dyert június 10-én (a fentebbi fotón tévesen szerepel április 3-i dátum) akasztották fel.
Az ügy felkavarta a viktoriánus társadalmat, melyben teljesen természetesnek számított a leggyengébbek és legkiszolgáltatottabbak kizsákmányolása. Akkoriban már az is kirívónak számított, ha egy nő embert ölt, az pedig, hogy gyerekeket, addig elképzelhetetlennek tűnt. Dyer rémtetteinek azonban volt pozitív hozadéka is: napvilágra kerülésük nyomán kezdődött meg a gyermekfarmok felszámolása és a brit gyermekvédelmi rendszer kiépülése.
