Az első világkiállítást 1851-ben tartották, egy ideig négyévente, ma már ötévente rendezik meg őket. Egy darabig úgy tűnt, hogy Magyarország, illetve Budapest is kiveszi ebből a részét: 1996-ban az akkor még szinte teljesen beépítetlen lágymányosi részre és vele szemben, a pesti oldalra tervezték az expót, ám az végül nem valósult meg, így hát inkább olyan világhírű építményekről lehetnek ismerősek a világkiállítások, mint
- a párizsi Eiffel-torony,
- a londoni kristálypalota,
- a brüsszeli Atomium
- és a seattle-i Space Needle.
Vagyis ez egy olyan esemény, ami szerencsés esetben örök nyomot hagy a rendezőváros építészetében, még ha a kiállítás nagy részét lebontják is a rendezés után. Ez volt a terv az Eiffel-toronnyal is, ugyanakkor Dubajban eleve azt tervezik, hogy a 80 százalékát megtartják az épített környezetnek, és más célokra használják majd fel. De ebbe a 80 százalékba a pavilonok jelentős többsége nem tartozik bele, szinte csak a tematikus nagypavilonok és a fő mutatvány Al Wasl.
A résztvevő országoknak is az önpromó helyszíne sok esetben a világkiállítás – a legemlékezetesebb talán az 1937-es párizsi expo, ahol egymással szemben helyezkedett el két monumentális torony: az egyik a náci németeké, a másik a kommunista Szovjetunióé, közéjük ékelődik a háttérben az Eiffel-torony.
A másik célja a világkiállításoknak az ötletek, innovációk bemutatása:
- az 1939-es New York-i kiállításon valósították meg az első élő tévéközvetítést,
- 1876-ban Alexander Graham Bell bemutatta az első telefon működését, 1970-ben, Oszakában pedig a mobiltelefonok működésének elméletét prezentálták,
- és olyan ételeket lehetett először az expón megkóstolni, mint a Heinz ketchup vagy a fagyitölcsér.
Szóval ha az ember ellátogat egy világkiállításra, okkal feltételezheti, hogy valami olyat lát majd, ami hosszabb távon az emberi történelem része lesz. Még ha nem is tűnik fel akkor feltétlenül.
A dubaji expo
Több mint négy négyzetkilométeren terül el Dubaj „határában”, a sivatagban a világkiállítás területe, rajta a világ szinte összes, 192 országának részvételével több mint 200 pavilon. Már az autópályáról, metróból is kiemelkednek a fő épületek, látszik ez a futurista gigantizmus, de aztán, amikor belépünk,
A dubaji világkiállításnak három témája van: a fenntarthatóság, a mobilitás és a lehetőség, az expo területe is eszerint oszlik fel három nagyobb – és két kisebb – körzetre az Al Waslból kiindulóan virágalakot kiadva. Az országok és más szervezők pavilonjai is a három téma szerint oszlanak meg, így például a magyar kiállítóhelynek a mobilitás adja a témáját.
A pavilonoknak négy típusát lehet megkülönböztetni: vannak a kisebb, szegényebb országok egyenkinézetű pavilonjai, aztán az ezeknél valamivel nagyobb, de már saját tervezésűek – ebbe a csoportba tartozik a magyar –, ezt követik a nagy vagy nagyot mutatni vágyó országok – a legjelentősebb persze a házigazda Egyesült Arab Emírségek –, végül a három téma főépülete.
Illetve, ahogy a fentiekben is látszik, az országoknak két céljuk volt – az egyik a színtiszta önpromóció, a másik: tényleg elgondolkoztatni a látogatókat az adott témákról.
A magyar pavilon
A magyar pavilon végtelen önpromó, ez biztos. A Magyar Turisztikai Ügynökség októberben arról írt, hogy a 15 legkülönlegesebb közé választotta a Time Out Dubai, ennek nyomát a Time Out oldalán nem találtam. A legkúlabbakról van egy lista, azon azonban nem szerepel a magyar.
Mindenesetre kételkednék, hogy a 15 legkülönlegesebb között lenne. Nem feltétlen a mi hibánkból, egyszerűen csak voltak országok, amelyek sokkal több pénzt tudtak áldozni a különlegességességre. Hogy akkor külsőleg a szebbek közé tartozik-e az Aqua Roots of Hungary névre keresztelt makoveczes épület? Kívülről azért jó sok pavilont láttunk, a miénk közel sincs a legszebbek között.
Főleg az esti fotók: ami a képeken erős kék fény például, az élőben jóval halványabb a környék közvilágítása, építményeinek világítása miatt.
A magyar pavilon témája a magyar víz, felépítése alapján mint egy kettős héjú kupola, a szélén, a két héj között megyünk fel, mellettünk a feltörő vizet ábrázolják a falakon. Majd megérkezünk legfelülre, ahonnan spirálisan lefelé visz az utunk, miközben bemutatják nekünk Magyarország természetes vízkészletét, a vizek történetét, összetételét, hatalmas (de az expo többi pavilonjához képest kicsi) kivetítők, interaktív eszközök segítségével. Az egész leginkább arról szól, hogy „gyere Magyarországra, gyógy- és termálvizeink csodásak, ásványvizeink tele vannak minden jóval”.
Talán azért nem működik annyira a magyar jelenlét úgy, mint a többi, hasonlóan önpromó esetében, mert nagyon átlátszó volt, mi a cél.
Végül aztán megérkezünk a belső kupola alá, a magyar kiállítóhely végső, legnagyobb attrakciójához, egy „törökfürdőbe”, ahol a vizet fehér, a játszóházakból ismert labdák helyettesítik, közben pedig a falon körbe hatalmas kivetítés látható. Tényleg szórakoztató elmerülni a labdák közé, de a németek ezt a poént a körbevezetés elején ellövik már, ott teljesen más okból sárga labdákkal van megtöltve egy medence.
A kiállítás végén a shopba érünk, ahol egy másik jó ötlettel találkozhatunk: sörcsapokból vizet csapolnak, lehet kóstolgatni, és tényleg érezni a különbségeket. Az ott dolgozók állítják, a külföldi vendégek közül többen is azt mondták, Magyarország a következő úti céljuk, és a shopban is sokat vásárolnak (libamájat, mézet, chilit, olajokat).
Nem teljesen érthető, hogy ha a fenttarthatóság kiemelt cél a magyar pavilonnál is, ezért is épült – elvileg egyedüliként – 100 százalékban fából, miért szinte csak PET-palackos ásványvizet árusítanak, ráadásul (ami még furább), csak olyat, amit itthon alig vagy egyáltalán nem lehet látni a boltokban.
Más elképzelések
Ha már Németország, ők a magyar koncepcióval ellentétben, az oktatásra, információátadásra helyezték a hangsúlyt. Az épület kívülről nem igazán lenyűgöző, olyan, mint egy modernebb egyetemi épület, igaz, ez a cél is; bent pedig rengeteg interaktív játék található, a környezetvédelem, a fenttarthatóság, a jövő városa számtalan aspektusával kapcsolatban. Órákat lehet eltölteni ott, míg el nem érünk az egészet lezáró teremhez, ahol elképesztő show fogadja az embert: 360 fokban vetítés – amiből kiderül, volt értelme annak, hogy melyik ajtón át megyünk egyik szobából a másikba –, és egy hatalmas, mindenféle fénnyel villongó talán százfős közös hintázás, ahol mindenkinek egy irányba kell hintáznia, ez jelképezi azt, hogy mindannyiunknak együtt kell tenni egy jobb jövőért. Hatásos.
Hasonlóan ötletes a cseh pavilon, de ott nem oktatni akarnak, hanem bemutatnak egy fejlesztést, ami a jövőben – ha minden úgy megy, ahogy a fejlesztői tervezik – komoly jelentőségű lehet majd a Dubajhoz hasonló helyeken élők számára. A találmányuk azzal számol, hogy sok sivatagos területen nagyon magas a páratartalom, és ebből nyernek ki készülékükkel vizet. Méghozzá akár 800 litert is naponta, de szárazabb klímán is 100 litert. Ásványi anyagok hozzáadásával ez ivóvízzé alakítható, egyfajta algával való dúsításával pedig a homokon is nehezebben mosódik át, így a mezőgazdasághoz is használható lenne. A pavilon árnyékát közben egy olyan üvegszálas fonatzuhatag fedi, amiből napenergiát tudnak termelni, hogy azt felhasználhassák a „párátlanítóhoz”.
A szingapúri talán az egyik legeltaláltabb pavilon, mert amellett, hogy az egyik legjobban kinéző, még funkciója is van: egy függőleges dzsungel a sivatag közepén, amit mesterséges intelligenciát használó gépek művelnek, kitanulják, melyik növénynek mikor mire van szüksége. Az esőerdőszerű építmény teljesen önfenntartó, mert noha olyan mintha minden egyes pontját növények borítanák, beterítik a napelemek. A vízszükségletet sós vízből biztosítják, amit sótalanítanak.
Az új Eiffel-torony
Vannak olyan pavilonok is, amik szinte csak a látványról szóltak. Szaúd-Arábiáé például kívülről-belülről lélegzetelállító. Kintről úgy néz ki, mint egy hatalmas tégla üvegtest (a második legnagyobb pavilon), ami éppen kiemelkedik a földből, vagy belefúródik, nézőpont kérdése. Bent pedig olyan kijelzőrendszer vár minket, amilyet még nem láttunk: egyrészt van egy elnyújtott félkör formájú kivetítő, másrészt középen egy mintegy 10 méter átmérőjű „kút”, aminek az alját teljes szélességében beteríti egy homorú kivetítő. A félkörívesen oldalnézetből, ha pedig lenézünk a homorúra, azon felülnézetből láthatjuk az ország éppen sorra kerülő látványosságát. És ez még csak az emelet: lent egy olyan kivetítő található, amiben egy 30 méteres bolygó/gömb helyezkedik el, amit, akármerre sétáljunk is a teremben, úgy látunk, mintha egy nagy akváriumban (űrben) lebegne. Közben persze a padló is interaktív. (És nagyon jó a fagyi a kijárati kertben.)
A másik leglátványosabb, sőt talán a legszebb pavilon a házigazda Egyesült Arab Emírségeké. Bár bent nem igazán érdekes (azon kívül, hogy eszméletlen mennyiségű sivatagi homokot vittek be, hogy sivatagot ábrázoljanak vele), a földet ért hófehér sólymot formázó épület bámulatos könnyedségű, ilyen szempontból kicsit olyan, mint az Eiffel-torony élőben. Az is egy hatalmas szerkezet, de valahogy mintha nem lenne súlya. A nemzeti madarat formázó épület szárnytollai mozgathatóak, a nap irányától függően mozogva árnyékolnak, és olyan anyagból vannak, amik egyrészt valamennyi fényt át is engednek, természetes világítást adnak az épületen belülre, másrészt energiává alakítják a napfényt.
Pedig a dubaji expón nem ezt, hanem a központi épületet, az Al Waslt tervezhették a dubaji Eiffel-toronynak, az a szíve, koronája. Nappal hatalmas árnyékot adó tér, este pedig a világ egyik leghatalmasabb kivetítője: 250 lézerprojektorral vetítenek a 150 méter széles felületre elképesztő élességgel, színmélységgel. És bár ez a technika még jó pár évig biztosan a legmodernebbek közé tartozik majd, egyszer eljár felette az idő, építészetileg pedig érdekesebb az Emírségek pavilonja, valamint a három főtéma épületei is:
- a fenntarthatóság gigantikus napelempanelje, ami féregjáratra emlékeztető formájával a sivatag közepén is elegendő vizet tud begyűjteni, és nem szükséges hozzá másik forrás.
- A Foster + Partners által tervezett mobilitás pavilon, ami kívül egy extramodern Forma-1-es pálya melletti hotelnek, központnak tűnik, belül meg a kiállítás kicsit olyan, mint ahogy az 1990-es években elképzelték a 2030-as digitális jövőt,
- illetve a lehetőség pavilonja, amely röviden megfogalmazva egy nagyon izgalmasan fedett tér.
Talán ebből is kitűnik, hogy elképesztő mennyiségű látnivaló van a világkiállításon (és akkor még nem beszéltünk a csak kívülről látott, orosz, svájci, olasz, brit, koreai pavilonokról), napokba telhet, amíg valaki alaposan végig járja és -nézi. Kint tartózkodásunkkor egy nap alatt hét pavilont sikerült meglátogatnunk, de sietősen. Igaz, nagyokat ettünk is, hiszen a világ minden konyhája és azok fúziója megtalálható itt. A vicces kedvű svédek egy IKEA éttermét telepítették a meglehetősen minimális installációjuk szélére, a magyar pavilonban a remek Kistücsök étterem szolgáltatja a konyhát; az Al Wasl szélén található The National sült kelbimbójának íze pedig reméljük örökre megmarad.
Egy napra is érdemes ellátogatni a világkiállításra, akár csak körbesétálni, az expóhoz kivitték a metrót is, az Emirates légitársasággal Dubajba utazók egy ingyen napijegyet is igényelhetnek, de ez az odaúton úgy is feltűnik majd: a rakat Chris Hemsworth-ös reklámból úgyis megtudja.
