1945. december 24-én a nyugat-virginiai Fayetteville-ben a Sodder család tagjai egész nap a ház körül sürögtek-forogtak. Készültek a karácsonyra, aminek a közeledtét a kétszintes faházukon végig futó ünnepi fényfüzér is jelezte. A családfő, George Sodder két idősebb fiával, a huszonhárom éves Johnnal és a tizenhat éves ifjabbik George-dzsal a család tanyáján a ház körüli teendőket látta el. A legidősebb lánygyermek, a tizenhét éves Marion napközben a város egyik áruházában dolgozott, műszakja leteltével ő is hazament, és karácsony lévén ajándékkal lepte meg fiatalabb testvéreit, a tizenkét éves Marthát, a nyolcéves Jennie-t, az ötéves Bettyt, valamint a fiúkat, a tizennégy éves Maurice-t és a tízéves Louist. Ők egész nap otthon voltak édesanyjukkal, Jennie-vel, valamint kétéves kishúgukkal, Sylviával. Egyetlen testvér hiányzott csak aznap a család tíz gyermeke közül: Joe, aki ekkor még Európában tartózkodott az amerikai hadsereg katonájaként.
A családfő és a két idősebb fiú este hamar aludni tért. Így tett az anya és a legkisebb gyermek Sylvia is, a többiek viszont az ünnepek okozta izgalom miatt meggyőzték anyjukat, hogy a szokásosnál kicsit tovább maradhassanak fenn. Jennie megengedte, majd aludni ment. Valamivel éjfél után a telefon csörgése ébresztette fel. Egy ismeretlen nő volt a vonal túloldalán, aki egy szintén ismeretlen férfit keresett. Jennie azt hitte, szórakoznak vele, annál is inkább, mert a háttérben furcsa nevetés és csörömpölés zaja hallatszott. Letette a kagylót és visszaindult aludni, ám ekkor észrevette, hogy a bejárati ajtó és az ablakok is nyitva vannak. A gyerekei már nem voltak odalent, egyedül a tizenhét éves Marion aludt a kanapén. Miután mindent bezárt, Jennie ismét aludni tért, de hamarosan újra felébredt.
Odalent látta, hogy a férje dolgozószobájában tűz ütött ki, a lángok a telefonkábelek és a biztosítószekrény környékéről csaptak fel. A földszinten alvó George, John, a fiatalabbik George, Sylvia, valamint a nappaliban elszundító Marion Jennie-vel együtt ki tudott menekülni az égő házból, a tetőtéri szobában alvó öt gyerek viszont bent rekedt. Kimentésük már csak kívülről volt lehetséges, ezért George létráért ment, de az valamiért nem volt a szokott helyén – másnap egy töltés mellett találták meg a családi háztól jókora távolságra.
Az apa ekkor az udvaron álló teherautókat akarta bevetni a mentéshez, de rejtélyes módon egyik sem akart beindulni – dacára annak, hogy előző nap még mindkettő kifogástalanul működött. További gyanús körülmény, hogy az udvaron álló vödrök mindegyikébe belefagyott a víz, így az oltáshoz nem tudták azokat használni. Ezt megelőzően soha nem volt példa arra, hogy a család tagja közül bárki vizet hagyott volna a vödrökben, miközben éjszaka tomboltak a mínuszok, így feltehetőleg valaki más töltötte fel azokat.
A megmenekültek hiába kiabáltak a bent rekedt gyerekeknek, a tetőtéri szobából egyetlen hang sem hallatszott ki az alatt, amíg a lángok tomboltak.
Nincsenek maradványok
A tragédia éjjelén a telefonok sem működtek, ezért a tűzoltók csak másnap reggel értek ki a helyszínre, és rögvest meg is kezdték a vizsgálatot. Ekkor szembesültek Sodderék először azzal a ténnyel, ami aztán egész hátralevő életükben kísértette őket: a romok között, beleértve a tetőtéri szobát is, egyáltalán nem találtak emberi maradványokat. Ez már abban a pillanatban felkeltette a család figyelmét, mivel elviekben öten is az épületben tartózkodtak, ám egyetlen csont sem maradt utánuk, ráadásul több bútor is megúszta a tűz pusztítását. A gyerekek halotti anyakönyvi kivonatát ettől függetlenül még abban az évben, december 30-án kiállították, január 2-án pedig még egy üres koporsós temetést is rendeztek nekik, amelyen csak a testvérek vettek részt.
A helyi halottkém azzal zárta le a nyomozást, hogy a tüzet a meghibásodott elektromos kábelek okozták, ami újabb gyanúra adott okot Sodderéknek, mivel a történtek előtt néhány hónappal kábelezték újra az egész házat. Ráadásul a tűzvész kezdetén a ház karácsonyi dekorációi még égtek, márpedig, ha meghibásodott az elektromos rendszer, azoknak is ki kellett volna hunyniuk. A szülők nehezen fogadták el a hivatalos magyarázatokat, annál is inkább, mert a hatóságok emberei az idő előrehaladtával egyre kevésbé voltak készségesek, és nehezen viselték, hogy Sodderék kérdésekkel bombázták őket. Rossz érzésüket pedig folyamatosan táplálták a tűzvész idején tapasztalt furcsaságok: a létra, a meghibásodott teherautók, a vödrök, a telefon. Mintha mindent úgy rendeztek volna el, hogy a lángokat véletlenül se lehessen megfékezni.
Később kiderült, hogy a telefonok nem a tűz miatt nem működtek karácsony éjjelén – ahogy azt mindenki biztosra vette–, hanem azért, mert a kábeleket valaki elvágta. A rendőrség hamarosan elő is kerített egy férfit, aki beismerte, hogy ő tette tönkre a vonalakat, azt azonban tagadta, hogy bármi köze lett volna a tűzhöz. A rendőrök végül elengedték a férfit, a kihallgatásról ugyanakkor semmilyen hivatalos dokumentum nem maradt fenn, így teljes rejtély az utókor számára, hogy ki volt az illető. Azt már csak a környékbeliek kezdték el pletykálni, hogy a helyi olasz közösséghez tartozhatott – nem is ok nélkül.
Szerető helyi közösség
A Sodder család tagjainak olasz felmenőik voltak. George Sodder 1895-ben Giorgio Soddu néven született az olaszországi Szardínia szigetén. 1908-ban, tizenhárom évesen emigrált bátyjával az Egyesült Államokba, aki viszont rövid időn belül hazatért, így a későbbi családfő magára maradt. Az őt ismerők visszaemlékezései alapján George soha nem volt hajlandó beszélni olaszországi múltjáról, és azt sem árulta el senkinek, mi miatt döntött úgy, hogy egy másik kontinensen kezd új életet.
Nem sokkal később Nyugat-Virginiába költözött, ahol szállítmányozó céget alapított, ami az évek előrehaladtával egyre sikeresebb lett. Ekkoriban ismerte meg Jennie Ciprianit, későbbi feleségét is, aki a családjával együtt szintén Olaszországból vándorolt ki Amerikába. Házasságkötésük után Fayetteville-ben telepedtek le, aminek környékén aktívan működött egy olaszországi bevándorlókból álló közösség, akikkel Sodderék is rendszeresen összejártak. A viszony azonban világnézeti okok miatt hamarosan megromlott. George Soddert mindenki úgy ismerte, mint akinek határozott véleménye van a világon mindenről, és ezt nem is rejti véka alá soha. Ez nem egy konfliktust eredményezett számára a helyi olaszok körében, akik többségükben igazi nacionalisták voltak, így kedvelték például az anyaországban a diktatúráját épp kiépítő Benito Mussolinit is. Velük ellentétben Sodder mindig megvetéssel beszélt a Ducéról, amivel jó néhány ellenséget szerzett magának, ráadásul Olaszország a vesztesek oldalán fejezte be a második világháborút.
Egy napon egy biztosítási ügynök (lehetséges üzletet remélve) ellátogatott Sodderék birtokára, nem sokkal később viszont összekülönbözött a családfővel a politikán. Mielőtt feldúltan távozott, még odavágta George-nak, hogy a Mussolinire tett becsmérlő megjegyzései miatt
füstként fog elszállni a háza, a gyerekei pedig mind benne pusztulnak majd.
Ilyen előzmények után érkezett el december 24-e, amikor a család otthona megsemmisült, öt gyermek pedig úgy tűnt el nyomtalanul, mintha nem is tartózkodtak volna soha az égő házban. A tragédia megrázta a családot, de viszonylag hamar képesek voltak felállni a padlóról. Jennie a kezdeti sokk után teljes erejével belevetette magát a nyomozásba, így rövid úton eljutott a helyi krematóriumba, ahol szintén kétségbe vonták a rendőrség magyarázatát. Az ott dolgozók állítása szerint egy emberi test még akkor sem ég teljesen hamuvá, ha két órán keresztül ezer fokos tűzben égetik. A Sodderék házában kitörő tűz egészen biztosan nem égett ezer fokon, ráadásul a lángok nagyjából háromnegyed óra után kialudtak, ezáltal Jennie egyre biztosabb lett benne, hogy öt gyermeke nem volt a házban, amikor az leégett.
Nyom nyom hátán, de hiába
Innentől kezdve adta magát az emberrablás teóriája. Ezen a ponton viszont a család már minden bizalmát elvesztette a helyi rendőrségben, így jobb híján – először, de nem utoljára – magánnyomozót fogadtak. A szomszéd városban élő C.C. Tinsley hamar ki is derítette, hogy a halottkémi testületnek – amelyik a tűz keletkezésének okaként a meghibásodott kábeleket nevezte meg – tagja volt az a biztosítási ügynök is, aki hetekkel korábban halálosan megfenyegette George Soddert. Ígéretesnek bizonyult egy háttérben megbúvó összeesküvés gyanúja, ám a nyom végül kihűlt, ahogy az összes többi is, ami a tragédiát követő években felbukkant. Pedig több állítólagos szemtanú is jelentkezett a hónapok múlásával a rendőrségen. Volt, aki a gyerekeket vélte látni egy furgonban, más arról számolt be, hogy 1945 karácsony éjjelén valaki égő tárgyakat dobált a Sodder-házra, míg egy nő azzal kereste meg a családot, hogy a tűzvész után pár nappal az ő moteljében szálltak meg a gyerekek „olasznak kinéző” kísérőik társaságában.
A romok feltárása során még emberi csigolyákat is találtak, ám később a patológiai vizsgálat megállapította, hogy azokat sosem érte tűz, gazdájuk pedig jóval idősebb lehetett a halálakor, mint az eltűnt gyerekek. A rendőrség közben megtalálta azt a nőt, aki a tűzvész előtt nem sokkal Sodderékhez telefonált, de mivel ő mindent tagadott, nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Később az FBI is bekapcsolódott a nyomozásba, hátha mégis emberrablásról van szó, de kétéves sikertelen nyomozás után lezárták az ügyet.
A család megmaradt tagjai viszont még ekkor sem adták fel. Hátralevő életükben egy egész vagyont költöttek magánnyomozókra és az egyes bejelentések felderítésére, miközben New Yorktól Floridáig bejárták az ország egész keleti részét. A 16-os út mentén felállítottak egy hatalmas óriásplakátot az eltűnt Sodderek képeivel, arra kérve az embereket, hogy segítsenek megtalálni az elrabolt gyerekeket, ezért pedig (már akkor is) tekintélyes, 10 ezer dolláros nyomravezetői díjat is felajánlottak.
Többször is nem egy bejelentés, hanem egy apró véletlen indította be újra az eseményeket. Ilyen volt, amikor George egészen Manhattanig autózott, mert az újságban egy, Betty lányára megszólalásig hasonlító kislányt látott, aki a helyi balettintézet növendéke volt. Azonban hiába ment el érte, sem az alkalmazottak, sem a lány szülei nem voltak hajlandók szóba állni vele. Egy másik alkalommal egy houstoni nő kereste fel a családot, aki azt állította, Louis fiúk részegen bevallotta neki, hogy gyermekkorukban elrabolták őt és a testvéreit. A rendőrség felkutatta a férfit, ám ő a kihallgatás során határozottan tagadta, hogy az a személy lenne, akit Sodderék keresnek.
A sebek akkor szakadtak fel igazán, amikor Jennie levelet kapott Kentuckyból. A feladó nélküli borítékban egy fénykép volt, ami egy harmincas évei elején járó férfit ábrázolt, aki nagyon hasonlított az eltűnt Louis Sodderre. A fénykép hátoldalán a következő szöveg szerepelt:
Louis Sodder
I love brother Frankie
Ilil boys.
A90132 vagy 35.
A család ismét magánnyomozót fogadott, aki el is utazott Kentucky államba, ám amint megérkezett, az illető is köddé vált – a család soha többé nem tudta vele felvenni a kapcsolatot. Szakember hiányában ez a nyom is reménytelennek tűnt, főleg mert a fényképre írt soroknak önmagukban nem volt túl sok értelmük. Arra gyanakodtak, hogy valamilyen kódolt üzenet lehet, ám ezt soha nem sikerült megfejteni. Az alsó sorban lévő számsor viszont egyetlen betű híján egy szicíliai irányítószámnak is megfeleltehető, ami nyomban gyanúba is keverte a helyi olaszokat, az elképzelés azonban túl esetleges volt ahhoz, hogy elinduljanak rajta.
Az olasz maffia árnyéka
George Sodder 73 évesen, 1969-ben halt meg, a Kentuckyból kapott levelet sem érhette már meg. Élete utolsó huszonnégy évét teljes egészében felemésztette az eltűnt gyermekei utáni kétségbeesett nyomozás, miközben az ő és családja élete is tönkrement, a szenteste és a karácsony pedig hátralevő életük leggyötrelmesebb napjaivá váltak a keserű emlékek miatt.
A legidősebb Sodder a halála előtt tucatnyi interjút adott. Az egyikben feltételezhető haragosaihoz szólt, akiktől azt kérdezte, ha őt akarták tönkretenni, miért tették tönkre a családját is. Ebből gyökeredzik a rejtély megoldásának legvalószínűbb teóriája, amit a fayetteville-iek és Sodderék leszármazottjai is egyöntetűen osztanak. E szerint a sikeres vállalkozást vezető George-tól (aki a helyi olasz közösséget nem egyszer magára haragította) pénzt akart kicsikarni feltehetően az olasz maffia, ezért üzenni akartak azzal, hogy felgyújtják a házát. Az emberrablást így valószínűleg nem is kalkulálták bele a tervbe, azt egyszerűen keresztülhúzta az, hogy a fiatalabb Sodder gyerekek a megszokottnál tovább fennmaradhattak, ezáltal összefutottak az elkövetőkkel, akiknek rögtönözniük kellett. Hogy valóban így volt-e, már sosem derül ki biztosan, de sokat elmond az ügyről, hogy egy ilyen homályos feltételezéseken alapuló elképzelés tűnik a legmegalapozottabb elméletnek.
Jennie Sodder – aki egész hátralevő életében nem hordott már mást feketén kívül – még férje halála után sem adta fel a reményt, utána ment minden apró nyomnak – eredménytelenül. A nyomozásban a mellette maradt gyermekei is a segítségére voltak, egy kivétellel. A legidősebb fiú, a tűzvész idején huszonhárom éves John a tragédia után soha nem volt hajlandó beszélni a történtekről, az évek során pedig végig azt hajtogatta, hogy a családnak tovább kellene lépnie, így a nyomozásokban sem vett részt soha.
Ma már ő sem él, ahogy a tűzvészt túlélő családtagok közül senki. Jennie húsz évvel férje után, 1989-ben halt meg, ami után a család megmaradt tagjai úgy döntöttek, eltávolítják a 16-os útról az óriásplakátot. A tűzvész legfiatalabb túlélője, az 1945 karácsonyán mindössze kétéves Sylvia idén áprilisban hunyt el 79 éves korában. Néhány éve még interjút adott a Charlestone Gazette-Mailnek, amiben elmondta, a mai napig emlékszik arra a bizonyos szentestére – a tűzvész élete első olyan emléke, amit tisztán fel tud idézni. Ugyanebben az interjúban beszélt arról, hogy idősödő édesapjával sokszor késő estig fennmaradtak, és azon tanakodtak, mi történhetett Marthával, Jennie-vel, Bettyvel, Maurice-szal és Louisszal.
Sylvia, ahogy egész életében, ekkor is amondó volt, hogy a testvérei túlélték a tűzvészt és valahol máshol új életet kezdtek.
