A nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikus videójátékaiból vágott kaotikus pixelmozaik villódzik egy doboztévé képernyőjén, a háttérben egy szülőpár egyre hangosabb, egyre artikulálatlanabb üvöltözése hallatszik. Hacsak nem egy tökéletes családban nőtt fel, az embernek rögtön ismerős érzések kezdik markolászni a gyomrát és a gerincét.
Gyerekek, kiskamaszok veszekedő szüleikről készített YouTube-videóiból – és a saját múltjából – merített inspirációt Éliás Tamás Distorsion című installációjához, amely (a Drezdai Képzőművészeti Akadémia és a szentendrei MANK Galéria után) jelenleg a debreceni Modemben látható.
Pszicho szülők
Két, a tízes éveik elején járó srác ül a nappali kanapéján. Egy palackok közé rejtett kamera (valószínűleg telefoné) csak a tornacipős lábaikat mutatja. Hamarosan megérkezik az egyik főszereplő, az apa. Kissé imbolyog, a hangja vontatott, a nyelve gyakran megbicsaklik. Másik főszereplőnk, az anya a szomszéd helyiségben van, amit egy vörös lepellel választottak le a nappaliról, mintha csak valamiféle otthoni színielőadást néznénk. Az apa lesöpör néhány dolgot egy heverőről és ledől. Hamarosan felbukkan a színen az anya, aki azzal teszi felejthetetlenné a belépőjét, hogy beleakad a vörös függönybe, ezért leszaggatja. Mozdulatai agresszívek, de bizonytalanok. Ő is részeg. Egy pillanatra úgy tűnik, a szülők verekedni is fognak, de visszafogják magukat a szakadék szélén. Ahogy az apa egy hosszú játékkígyóval hadonászik, tragikomédiába fordul a jelenet. A fiatalabb fiú feláll és elviharzik. A nő az idősebb fiát kérdezi, hová ment az öccse.
– Nem bírja már elviselni ezt az egészet, lement a lobbiba.
– Ja, akkor jó.
A videó 2015-ben került fel egy átlagosnak tűnő amerikai kamasz YouTube-csatornájára. A BMX-es, krosszmotoros és videójátékos felvételek között mintha véletlenül lenne ott a Pszicho szülők veszekedése című. Mégis, az átlagosan néhány tucatszor megnézett videók között ez az, amelyiken azóta közel 150 ezer megtekintés és majdnem ezer hozzászólás van, közöttük ilyenek:
„Ahhoz képest, ahogy az én szüleim veszekedtek, ez két kiskutya ölelkezése. Emlékszem, apám egyszer kitépte anyám füléből a nagy karika fülbevalóit, mindent vér borított. Anyám meg egyszer tűzforró kávét öntött apám hátára. Úgy hét-nyolcéves lehettem. Vicces, hogy mire felnőttem, ők pedig megöregedtek, felhagytak a veszekedésekkel, én viszont mentális sérülésekkel, szorongással és depresszióval élhetek az elbaszott gyerekkorom miatt. Miközben ők békésen élik az aranyéveiket, az én életem teljesen elcseszett. Néha vicces, miket produkál az élet.”
„Amikor a szüleim veszekednek, mindig gyorsan kitakarítom a szobám, mert félek, hogy az apám feljön, és rajtam tölti ki a dühét, ha valamit nem talál rendben.”
„A szüleim miattam váltak el, mert anyám mondott valamit, apám meg egy másik dolgot mondott. Önkéntelenül azt csináltam, amit anyám mondott, emiatt apám ordítozni kezdett, és azzal fenyegetőzött, hogy elhagy minket. Egy semmire sem jó szarkupacnak nevezte anyámat, anyám sírni kezdett. Örülök, hogy már nem él velünk.”
Megismételt menekülés
Éliás Tamást ez a videó indította el azon a belső úton, melynek végén összerakta az installációját. Elsőéves volt a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, amikor Európában is terjedni kezdett a koronavírus, és Magyarországon először vezettek be kijárási korlátozásokat. A bezártság volt a fő inspirációforrása. Alig fél évvel azután, hogy új életet kezdett egy új városban, új közegben, máris vissza kellett költöznie a szülői házba.
Azt mondja, ez az időszak stresszes volt, tele bizonytalansággal. Az egyetemen állandóan történt körülötte valami, mindig tudta, hogy ha nem is látványos és nagy lépésekkel, de a céljai felé halad. A karanténnal ez megszűnt, nem tudta, mikor mit kellene csinálnia. Próbálta elfoglalni magát, sokat olvasott, és rengeteg videót nézett, magába fordult. Aztán egy este a teraszon ült, gondolkodott, és rájött, hogy menekül.
Ahelyett, hogy a tanulmányaimra, az előttem álló kihívásokra koncentrálnék, inkább elbújok mindenféle fantáziavilágokban. Hirtelen beugrott, hogy nem először csinálom ezt.
Mint mondja, gyerekkorában ugyanígy menekült a videójátékokhoz, a családi viták és veszekedések elől.
Éliás egy Mátészalkához közeli kistelepülésről származik. Miután a szülei elváltak, ő az édesanyjával Pest megyébe költözött. Amikor megfogant a fejében a Distorsion alapgondolata, először az édesanyjával beszélgetett róla, aki segített neki előkaparni néhány, mélyre temetett emléket. Aztán az interneten kutatott, hátha sorstársakra talál, így bukkant rá azokra a videókra, amiket gyerekek készítettek a szüleik veszekedéseiről. Mellbevágó élmény volt számára, és bár tudta, hogy számos gyereknek veszekednek a szülei, meglepte, milyen sokan választották ugyanazokat a menekülési formákat, amiket ő is.
Killers
Az egyik, 2018-ban feltöltött videón kizárólag egy szoba zárt ajtaja, egy kikapcsolt tévé és egy ágy sarka látszik. A kép statikus, a dráma a hangokból bontakozik ki. A szobába szülők ordítozása hallatszik be, miközben a háttérben egy Killers-dal és valaki csendes, elfojtott zokogása hallatszik. A címe is ez: A szüleid odalent a váláson vitatkoznak, miközben te sírsz, és a Mr. Brightside-ot hallgatod.
A videót közel három év alatt több mint hárommilliószor nézték meg, és 32 ezer hozzászólást írtak hozzá. Például ezeket:
„A szüleid megint veszekednek, ezért elkezdtél zenét hallgatni, felteszed a zajszűrős fejhallgatódat, de persze nem működik. Rájössz, hogy miután egész nap a szobádban bujkáltál, nagyon éhes vagy, de félsz kimenni, rettegsz, hogy a szüleid elkapnak, és te leszel a következő. Inkább maradsz, és aznap nem eszel semmit. Megpróbálsz aludni, hogy gyorsabban teljen az idő, de csak azt az állapotot vagy képes elérni, amikor félálomban sírsz. Ahogy a dal újra kezdődik, minden szürreálisnak tűnik – állandó lejátszásra állítottad, hogy elnyomja a zajokat. Mostanra annyit sírtál, hogy többet már nem tudsz, az arcod teljesen száraz. Az orrod még folyik, a zokogásod egyre szárazabbá, erőszakosabbá válik, ezért a párnádba temeted az arcod, amíg végre az ájulásba menekülsz. (Nagyon sajnálom, ha másnak is át kellett, át kell mennie ezen.)”
„A legrosszabb rész, amikor elhal a veszekedés, meghallod a szobád felé tartó lépteket, és próbálod minél gyorsabban eltüntetni magadról a sírás nyomait, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.”
„Kimaradt az a rész, amikor a veszekedés után anyád beviharzik a szobádba, azt mondja, pakolj össze, mert indultok a nagyiékhoz, aztán egy-két hét múlva felbukkan ott apád, bocsánatot kér, hazavisz téged és anyádat, aztán hamarosan kezdődik minden elölről, csak sokkal durvábban.”
Törésnyomok
Éliás Tamás szerint bár maguk a videók is megrázók, neki leginkább a hozzászólásoktól szorult össze a szíve. Akár kamaszok írnak a jelenjükről, akár már felnőtt emberek emlékeznek vissza, hogyan tette pokollá az életüket a szüleik folytonos harca. Amikor szembesült vele, hogy egyetlen videó alatt mennyi érdekes, egyben fájdalmas történet gyűlik össze, arra gondolt, hogy a témának helye van egy kiállítótérben. Fel kell rá hívni a figyelmét azoknak a szerencséseknek, akik sohasem találkoztak hasonlóval, és meg kell mutatni azoknak, akik benne élnek vagy éltek, hogy nincsenek egyedül.
Az installációra érkező visszajelzések igazolták a feltételezését. Éliás Tamást többen keresték meg azzal, hogy milyen érzelmeket szakított fel bennük a Modemben kiállított installáció. Egytől egyig olyanok, akik gyerekként élték át szüleik eldurvuló veszekedéseit – magára ismerő, balhés szülő nem jelentkezett. Sőt, Éliás Tamás a kutatásai során sem találta nyomát annak, hogy valaki a veszekedő felek valamelyikében ismert volna magára.
Nem tudok arról, hogy szülők láttak-e ilyen felvételeket magukról, de nem is gondolom, hogy túl sok értelme lenne. Saját tapasztalataimból kiindulva azok a szülők, akik ilyen helyzetbe sodorják a gyerekeiket, soha sem tudnának önkritikusan viszonyulni egy ilyen videóhoz.
A debreceni kiállítás bezárása után az installációt valószínűleg szétszedik. A jövőjével kapcsolatban az alkotó semmiben sem biztos, az alapot képező videóból talán NFT-t csinál (az NFT, vagyis a Non-Fungible Token, leegyszerűsítve egy könnyen másolható digitális alkotásból, blockchain technológiát használatával készülő, „nem helyettesíthető”, egyedi mű, mely úgy értékesíthető, mint például egy festmény), és tervben van egy, a Distorsionra épülő videójáték elkészítése is.
Egy régi, Super Mario-típusú játékra gondolok, amelyikben zene helyett az egyre erősödő veszekedés hangjai mennek a háttérben megzavarva a játékost az összpontosításban. Ha a játékos hibázik, a kép torzabb lesz, míg végül teljesen átláthatatlanná válik. A lényeg, hogy az ember egy kicsit beleérezze magát abba a szörnyű szituációba, amiről a Distorsion szól.
Egyensúly
Éliás Tamás azt mondja, évekkel ezelőtt, miután a szülei elváltak, és ők az édesanyjával az ország másik részébe költöztek, egy határozott döntéssel lezárta a múltját. Azóta igyekszik folyton előretekinteni, és nem nézni vissza. Nem akarja, hogy bármi visszahúzhassa a régi dolgokhoz, nem akarja, hogy az akkoriban történtek határozzák meg a személyiségét. A Distorsionnal mégis ahhoz az időszakhoz, azokhoz az emlékekhez nyúlt vissza.
„Nem szeretek hátranézni, de az emlékeim inspirálnak, ez a téma pedig elég fontosnak tűnt ahhoz, hogy felhívjam rá a figyelmet. Rengetegen vagyunk, akiknek gyerekként menekülniük kell a szülői agresszió elől, mégsem beszélünk erről. A Distorsion alkotása közben úgy próbáltam megosztani a saját tapasztalataimat, hogy közben ne süllyedjek el az emlékekben. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy még önazonos maradjak, de már ne tudjon magába szippantani egy lefelé húzó érzelmi spirál. Többször voltam azon a ponton, hogy inkább abbahagyom, de mindig erősebb volt bennem a művészet szeretete.
Az alkotás számomra hivatás, ez az, amit csinálnom kell. Elkezdhettem volna persze feldolgozni valami teljesen más témát is, de az nem lett volna autentikus. Az menekülés lett volna.
