Az első zsiráf
Az intézményt 1866-ban, a kiegyezés előtt egy évvel nyitotta meg az Állat- és Növényhonosító Társaság, a gyűjtemény kezdeti gyarapodásához pedig természetesen Ferenc József császár és Erzsébet császárné, a magyar királyi koronázási ceremónia előtt álló uralkodói pár is hozzájárult. Utóbbi annyira lelkes volt, hogy a megnyitó után egy héttel már meg is látogatta az akkor még Pesti Állatkert nevet viselő parkot. Sisiék összesen harmincnégy állatot adományoztak az intézménynek. Ezek között volt az első zsiráf is, aminek a fővárosba küldéséről már 1867-ben döntöttek, viszont az akkoriban még nyakonc néven emlegetett, pusztán három európai állatkertben bemutatott patás elszállásolására alkalmas épület csak egy évvel később készült el. A „nyakorjánház” megépítésének költségeit – pénzügyminisztériumi engedély birtokában – sorsjegyek kiadásával fedezték.
Az épületbe végül a tervek szerint még ebben az évben beköltözött a már magyar király, Ferenc József ajándéka, ráadásul a zsiráf vemhesen érkezett Budapestre, borját itt hozta világra. A kisállat a kemény telet sajnos nem bírta, három hónapos korában elpusztult. A Vasárnapi Újságban megjelent, Az állatkert legmagasabb lakója című tudósításban ugyanakkor nem esett szó az újonnan beszerzett zsiráf vemhességéről. Mindenesetre nagyon érdekes látni, hogy már ekkor, másfél évszázada közöltek képeket az állatkert lakóiról, noha a nyomtatás (és a fotózás) akkori fejlettségi szintje még csak metszetek használatát tette lehetővé a sajtóban és a könyvekben. A lap korábban iramszarvasról és fekete rémkéről (ma ismert neveiken rénszarvasról és szerecsenmakiról) is közölt rajzokat, a cuki állatos tartalmakat tehát közel sem az internet hozta el nekünk.
Az állatkert akkori legmagasabb lakójának neve azonban sem a korabeli tudósításból, sem az intézmény honlapján megjelent, állatkerti zsiráfok történetét összegző írásból nem derül ki.
Szarkáskodó Cinege
Réthi Lajos zsiráfot bemutató tudósításából kiderül, hogy az új, egzotikus állatok mellett az emberek is okoztak fejtörést az intézménynek: a büfés például kevesebb mint két évvel a nyitás után faképnél hagyta a kertet, ezért az elemózsia nélkül érkező látogatóknak egy darabig nem volt mit enniük.
Az 1848-49-es forradalom miatti száműzetését az amerikai kontinensen töltő Xantus János etnológus a Pesti Állatkert létrehozása miatt tért vissza Magyarországra. A férfi lett az intézmény első igazgatója, de 1868-ban már tovább is állt Délkelet-Ázsiába, ahonnan visszatérve később a megalapította Néprajzi Múzeum elődjét.
Távozása után ügyeskedő hivatalnokok vették át az intézmény vezetését, az akkori könyvelő stiklijei például annyira nevezetesek voltak, hogy még az Ország-Világ című folyóirat százéves állatkertet ünneplő cikkében is előkerültek 1966-ban.
Ez volt az Állatkert kalandos regényének Cinege-fejezete. Cinege Jánosnak hívták ugyanis azt az egykori könyvelőt, aki gyanúsan meggazdagodott, miközben az állatállomány nagy része elpusztult. A botrányok sorozatban követték egymást: 1870-ben egy éhező medve széttépte ápolóját, 1871-ben tűz pusztította el a Zsiráfházat. Oroszlánok, leopárdok pusztultak el, elhullott két tigris, két zsiráf. Egy tigris pedig éhségében a vasrácson át marcangolt össze egy leopárdot. 1877-ben kóbor rókák törtek be éjjel az Állatkertbe és értékes szárnyasokat zsákmányoltak.
Mint kiderült, Cinege többek között az állatok étkezésén is spórolt.
A hasonló problémák, illetve az újdonság erejének megszűnése miatt az állatkert vezetőinek újítaniuk kellett, hogy a látogatók és ezzel együtt a bevétel ne maradjon el. Hamar rendszeressé váltak a bálok, színházi és zenés előadások a kerítésen belül, de idővel megjelentek a mutatványosok, és az egzotikus népek életét húsvér emberekkel bemutató vándorkiállítások is. Serák Károly igazgatósága idején (1873-1905) ilyen apropóból jelentek meg a kertben egy beduinkaraván és sziú törzs tagjai, valamint kongói és borneói őslakosok, de még lappok is a 19. század végén. A Pesti Napló 1894. július 22-én megjelent számában közölt egyik írás alapján a kongóiak ekkor már több mint három éve éltek az állatkerti „dinka-faluban”.
Szakállas nők és szakállas viccek
A Vasárnapi Újság névtelen szerzője a borneóiak 1888-ban Budapesten tartózkodó csoportjának egyik tagját, egy bizonyos Krao nevű szakállas lányt egyenesen az ember és a majmok közötti hiányzó láncszemként írta le.
Kraón kívül azonban volt egy másik, sokkal ismertebb szakállas nő az állatkertben, egy bizonyos Miss Cora, aki szokatlan külseje mellett a korabeli sajtóban megjelent cikkek alapján azért volt különösen érdekes, mert oroszlánokkal adott elő mutatványokat. Az egyik alkalommal még egy kicsit szét is karmolta az arcát az egyik állat, és bár akkora baj nem történt, hiszen az előadást be tudták fejezni, mégis több lap beszámolt a szakállas mutatványos balesetéről – aki amúgy rendszeresen dugta be a fejét az oroszlánok szájába. Ők, valamint a hozzájuk hasonlóan furcsa jelenségek (összenőtt fejű sziámi ikrek, koplalóművészek, tűznyelők) és a távoli helyekről származó, egzotikus emberek olyan népszerűek voltak, hogy az időszak felújításait (a mecénások hozzájárulásai mellett) az attrakciókkal bevonzott nézőktől elkért belépődíjakból tudták fedezni.
Miss Cora egyébként annyira megmaradt a budapestiek emlékezetében, hogy a neve még közel húsz évvel az első, 1885-ös fellépése után, 1904-ben is szerepelt a Pesti Hírlap vicceiben. De a Fővárosi Állat- és Növénykert emlékezetében is tovább élt, hiszen az Index tudósítása szerint tíz évvel ezelőtt, a megnyitó 145. évfordulójára megrendezett ünnepségen felfogadtak egy férfit, hogy játssza el a szakállas nőt.
Elefánt a vasúti sínek között
A legelső elefánt beszerzése már a nyitás utáni években felvetődött. A forradalom utáni orosz fogságból Anglián át Indiában kikötő, ott Kőrösi Csoma Sándor hagyatékáról is gondoskodó Duka Tivadar ugyanis a nyitás hírére eltökélte, hogy beszerez egy elefántot, amit Magyarországra küldet – utóbbi annyira nehéz feladat volt akkoriban, hogy nem sikerült megugrania. Emiatt a budapestieknek egészen 1875-ig kellett várniuk az állatkert első ormányos lakójára, Alira. Ráadásul a fiatal elefántot nem is a távoli Indiából, hanem a viszonylag közelebb elhelyezkedő Kairóból indították útnak.
Szegény Ali nem viselte túl jól az állatkertben töltött éveket, ahol például egy Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényét feldolgozó színházi előadásban is szerepeltetni akarták, de a látogatók feltételezhetően lovagolhattak is rajta. Idővel annyira megvadult, hogy szétverte a kifutó kerítését, ezért meg kellett csonkítani a szarvait – ami altatás nélkül, ma már kezdetlegesnek számító eszközparkkal egy sokemberes, igen nehéz feladat lehetett. Miután ez megtörtént, az állatkert személyzete biztos akart lenni a dolgában, és egyenesen vasúti sínekből vágott elemekkel erősítették meg az Alit elzáró kerítést.
Érdekes korrajz, hogy az Egyiptomból származó, tipikusan muszlim nevű Ali megcsonkításának történetének hátterében volt, aki – bár csak viccből ugyan, a Borsszem Jankó című szatirikus folyóirat hasábjain, de – már 1882-ben is zsidó háttérhatalmi munkát feltételezett:
Iszonyú rémtettnek jutottak a nyomába. Alit, a derék elefántot, megcsonkították. Még nincs kiderítve, de majdnem teljesen bizonyos, hogy a tettesek zsidók voltak. Nem tűrhették, hogy e kiváló egyéniség teljes épségnek örvendjen. Erőszakkal tették meg zsidónak! Az állatkert többi lakossága közt roppant nagy az ingerültség.
A műtét (vagy csak szimplán az állatkerti lét) annyira megviselte az állatot, hogy rá egy évre meghalt. Népszerűségét mutatja, hogy a Budapesti Hírlapban nekrológot szenteltek neki, amiben halálát szerelmi bánattal magyarázta a szerző. Annyira nem járt messze az igazságtól: Alinak nem volt társa a kertben, szóval tényleg magányos lehetett.
1900-ban érkezett a következő híres elefánt, Sziám, amit a legenda szerint még Napóleon hozott magával Egyiptomból. Ebből természetesen egy szó sem igaz, az Állatkert információi szerint az ormányos nem is Egyiptomból jött, hanem Thaiföldről, de valóban egy uralkodó, az ország akkori király ajándékozta Ferenc Józsefnek, amikor Európában járt egy körutazáson. Sziám évtizedekig élt a kertben, és közben szinte minden megváltozott körülette. Egyik gondozóját, Szokola Istvánt (aki megtanította arra, hogy ha aprópénzt talál valahol, jutalomfalatért cserébe adja oda neki), majd az őt helyettesítő öccsét is súlyosan megsebesítette, előbbit később meg is ölte véletlenül. Az idősebb Szokola drótkefével takarította az állatot, amikor az bedühödött, az ormányával a földhöz vágta és agyarával átszúrta a férfit. A gondozó halálával végződő baleset 1908-ban történt, de Sziám még évtizedekig gyűjtötte utána az aprót. A második világháború pusztításait a kertben élő állatok többségéhez hasonlóan azonban nem élte túl.
Sziám a halála után is a kertben maradt, a helyreállítást követően ugyanis az Elefántház csarnokában még évtizedekig ki volt állítva a koponyája.
A század elejének legfontosabb – Sziám által is megtapasztalt – változása az volt, hogy az intézmény teljesen átalakult. A drága produkciók, az 1896-os millenium ünnepségsorozat költsége, és a főváros által megemelt (mindaddig jelképes összegű) bérleti díj miatt az üzemeltető csődbe ment, az állatkert pedig ideiglenesen bezárt 1907-ben, és csak 1912-ben nyitotta meg újra a kapuit, immár Budapest Főváros Állat- és Növénykertje néven, a főváros fenntartásában.
Ez együtt járt egyrészt a mutatványosok, másrészt a rácsok (nagy részének) eltűnésével is. Szinte elsőként alkalmazták ugyanis a hamburgi állatkertet megalapító, az állatkereskedésből és saját vándorkiállításokból meggazdagodó Carl Hagenbeck téralkotási elveit, aki a rácsok és a zord falak helyett az állatok eredeti élőhelyét kívánta imitálni. A látogatók és az állatok elkülönítését vizes és sima árkokkal, valamint a kifutó terének lejjebb helyezésével érte el. Hagenbeck térrendezési stratégiája (amit az 1912-ben újranyitó állatkerthez is felhasználtak) azóta annyira uralkodóvá vált, hogy a legtöbb modern állatkertben eszerint alakítják ki a kifutókat a kertek lehetőségeihez mérten.
Az egyik utolsó nagyszabású, mai állatkertektől már idegen produkció egy többször is megismételt bikaviadal volt 1904-ben, ami azért számított különlegesnek, mert a spanyol torreádor magyar megbízói a fiatal közönség miatt nem hagyták, hogy leszúrja a bikákat, így a fináléban a kardja helyett egy vörös rózsát használt – ezt a történetet többi között az egyik későbbi igazgató, dr. Anghi Csaba beszámolójából lehet tudni, aki négyévesen maga is szemtanúja volt az egyik viadalnak.
Az oszmánok és az Elefántház
A felújított kert új, Neuschloss Kornél által tervezett Elefántháza a kor szokásainak megfelelően építészeti stílusjegyeiben is próbálta imitálni az elefántok élőhelyét, ezért a tornya egyeseket egy mecsetre emlékeztetett. Az első világháborúban a Monarchiával egy oldalon harcoló Oszmán Birodalom külügyminisztere ezért 1915-ben azt kérte az állatkert vezetőitől, hogy bontsák le a mai Elefántház szemüket szúró tornyát. Így is tettek, azt később csak az 1990-es években építették vissza.
1911-et írunk, az immáron Lendl Adolf által vezetett intézmény szemléletváltását jól mutatja, hogy az előbb említett Hagenbeck-féle elvek szem előtt tartása mellett arra is odafigyeltek, hogy az állatokat rendszertani kategóriák szerint helyezzék el a megújuló kertben. Az állatok helyzetének javulásának érzékeltetésére talán Nelly, az elefánt története a legmegfelelőbb. A fiatal ormányos a Budapesten állomásozó Beketow cirkusz igazgatójának ajándékaként került a kertbe – reumája miatt ugyanis alkalmatlan volt a cirkuszi mutatványokra. Nellynek a Széchenyi fürdő medencéi túl kicsik voltak, ezért 1914-ben Hévízre vitte a gondozója, ahol a termálfürdőzéstől és a gyógyiszaptól két hónap alatt meg is gyógyult. A reumás elefánton kívül említésre méltó állatadományozás még egy szerbiai rókáé, akit egy magyar katona mentett meg a fronton azzal a céllal, hogy az Állatkertnek adományozza. A nagyvonalú katona történetéről Budapesti Hírlap számolt be a háború első évében.
Fél karomat a kertért
1918. augusztus 30-án, egy számukra sorsfordító napon a Wekerle-telepen élő Lehóczky András vasesztergályos elvitte a családját az Állatkertbe. Az akkor hatéves József nevű fia átmászott a hiénák korlátján, és benyúlt az állatokhoz, amiket ő kutyának hitt. A kis József karját az egyik hiéna leharapta, a hiányzó végtag pedig nem került elő, tehát valószínűleg az állat gyomrában kötött ki. Az intézmény vezetői kártérítés gyanánt fizették a gyerek oktatását, a félkarú Lehoczky József pedig felnőttként a kert – egészen pontosan a hiénák – gondozója lett. A történetről Az Est korabeli filmhíradója számolt be.
A hatéves Józsika tévedése annyiban nem meglepő, hogy a gazdasági válság uralta 1930-as években az Állatkert még a magyar kutyafajokat is a kiállítás részévé tette, szóval évekkel korábban, az első világháborútól megtépázott gazdasági környezetben sem lett volna az ilyesmi idegen a kerttől.
Az 1920-as években az Állatkert éttermének teraszán ejtőzők is majdnem életveszélyes kalandba keveredtek az oroszlánokkal. A Lobogó című folyóirat az Állatkert 110 éves múltjáról megemlékezve elevenítette fel ezt a történetet, ami az oroszlánok ijedelme, és a kifutójuk ajtaját nyitva hagyó, de elég gyorsan kapcsoló gondozójuk miatt nem végződött tragédiával.
Háború tépázta kert
A második világháborút sajnos nem vészelte át olyan szerencsésen az Állatkert, mint az elsőt. Budapest 1944-es ostroma utána a háború előtt 2500-as állatgyűjteménnyel rendelkező intézményben – ahonnan ekkoriban romló állapotok miatt a környéken lakó önkéntesekhez vitték azokat az állatokat, amikkel ezt meg lehetett tenni – a háború végére csak 15 példány maradt életben. Egyikük, a budapesti tartózkodása alatt összesen tizenegy utódot ellő Kincsem nevű víziló még 1976-ban is élt a Lobogó korábban említett cikke szerint.
Nemcsak a bombatalálatok és a fegyveresek végeztek az állatokkal – voltak a kertnek olyan lakói is, amiket az ostrom alatt éhező budapestiek ettek meg.
Kósza kecskék, héják és kígyók
Az akkor százéves Állatkertet ünneplő Hétfői Hírek című hetilapnak 1966-ban több állatkerti dolgozó is elmesélte a kedvenc történetét. Egyikőjük, Ottlyk Pálné egy vadászhéja mulatságos esetére emlékezett vissza:
Két éve történt: a madár megszökött. Néhány nap múlva izgatott női hang hívta telefonon a madárosztályt: »Éppen a húsostálat akartam az asztalra tenni, amikor, a nyitott előszoba-ajtón besurrant egy madár és rácsapott a sültre.« A család ijedten menekült, de az ajtót a »támadóra« zárták – így a héja hamarosan újra visszakerült az Állatkertbe.
Tíz évvel később pedig, az akkor száztíz éves intézményt méltatva azt írták ugyanebben a hetilapban, hogy a centenáriumi ünnepségek és az Állatkert sikeres szaporítási kísérleteinek köszönhető, kuriózumnak számító állatok rendkívül beindították a külföldi vendégek látogatási kedvét. Olyannyira, hogy „az állatkert jó tíz éve nem igényel valutát az államtól, sőt, mi több: valutatermelő lett” – fogalmaz a cikk.
A ritka állatok tartásával azonban a környezet fejlesztése terén nem tudtak elég gyorsan lépést tartani, ezért fordulhatott elő olyan, hogy egy kőszáli kecskét a Nagykörúton, egy másikat pedig a Dózsa György úton fogtak el. Természetesen a kósza kecskék barangolása után átépítették a kifutójukat, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. Nem ők voltak az első kalandorok, már száz évvel korábban is kalandoztak el állatok a kertből. Bár nem feltétlen jelentek meg hírek az összes ilyen esetről, volt olyan 1877 májusában (a Logobó korábban említett, száztíz éves múltra megemlékező cikke alapján), hogy az egyik állatgondozó kirakott egy óriáskígyót napozni, a lyukacsos pléhteknő alatt napozó hüllő azonban megszökött.
Lopásra gyanakodtak, ezért a rendőrség is bekapcsolódott a piton utáni hajszába. A kígyót majdnem két héttel később találták meg – az állatkert Dózsa György (akkor még Aréna) út felőli oldalán egy árokban. A hüllő egyszerűen csak talált egy lyukat a kerítésen, de szerencsére nem ment messzire.
Még a legnagyobb figyelemmel sem kerülhető el a baj, ha a látogatók felelőtlenek:
- A Süsü nevű víziló attól fulladt meg 1994-ben, hogy egy látogató egy gumilabdát dobott a szájába.
- Egy görög teknőst pedig kockakővel zúzott össze egy nő két éve, akit aztán elfogtak.
A nő tárgyalása után pedig az is kiderült zavart és ellentmondásos nyilatkozatából, hogy nem azért ölte meg a teknőst, mert nem szereti a hüllőket, hanem egyszerűen így akarta magára felhívni a figyelmet, hogy ne kelljen koldulnia vagy prostituálódnia.
