A párkapcsolatban is pontosan ugyanaz a kommunikáció folyamata, mint az élet egyéb területén: van egy feladó, aki kódolja az üzenetet, azaz beszél (testbeszél), és van egy vevője, aki hallgatja, látja, dekódolja az üzenetet. Csakhogy mindannyiuknak megvannak a maga szűrői, amin keresztül fogadjuk és adjuk a mondandónkat. Ez a hétköznapokban annyit jelent, hogy abból indulunk ki, amilyenek mi vagyunk, és mivel az ember nem képes a gondolatolvasásra, sokszor félreértelmezzük a másik mondanivalóját. Mindezt pedig bonyolultabbá teszi a szituáció, hogy aki beszél, kommunikál, sokszor nem tényszerűen teszi. Nemcsak a partnerének, hanem magának is elmondja a gondolatait, így kapcsolódik a beszéd a gondolkodás folyamatához. Vannak bizonyos szabályok, amiket ha betartunk mindannyian, elkerülhetjük azokat a kritikus vitákat, amik elmérgesíthetik a párkapcsolatokat.
Ha azt keressük, ki a hibás, rossz úton járunk
Fontos megérteni azt, hogy amit hallunk – és lefordítunk magunknak –, az nem biztos, hogy pontosan ugyanaz, amit a másik fél valójában mondani szeretne. Ebből adódnak a konfliktusok, és ehhez hozzátartozik még a hangsúly, a hang erőssége, a hanglejtés, amikből kikövetkeztethetjük, hogy éppen hogyan állunk egymással. A leghétköznapibb viták is adódhatnak a kommunikációs gondokból, például azok a viták, amik arról szólnak, hogy ki hova mit tett, miért tette oda, és aztán már jön is a mert te soha, mert te mindig kezdetű konfliktus. Ezekből a helyzetekből rengeteg van a párok életében: kisgömböcként zabálja fel a szerelmi kapcsolatokat a helytelen kommunikáció. Ha pedig vita van akár egy eldobott zokniból vagy az asztalon felejtett tejből, aligha lesz kedvező a hangulat (ami akár a szexhez is elvezethetne).
Nehéz ezt megállni, főleg, ha valakinek a családjában már a szülőknél is rengetegszer előkerült a hibáztatás. Azonban a „ki a hibás”-problémakör nem arra irányul, hogy megoldjuk az aktuális gondot. A szoba közepére dobott zokni példájánál maradva, ha amiatt kiabálunk, hogy a partner a hibás, mert ő dobta oda a zoknit, akkor sosem fogjuk tudni megoldani, amit szeretnénk: hogy a szennyeskosárba kerüljön a zokni. Ehelyett elcsúszik a vita és parttalanná válik, mindenki elkezdi a másiknak felhánytorgatni, mikor, miben volt hibás. A fő gond, az üzenet, amit szeretnénk megértetni a partnerrel, eltűnik a veszekedésben.
A múltban kutakodás, nyomozgatás, faggatózás óriási hiba
A leggyakoribb párkapcsolati baklövések közt egyértelműen a kommunikáció körüli problémák állnak az első helyen. Ilyen például az is, ha nem hagyjuk békén a társunkat, és mindenképpen meg akarjuk tudni, előttünk kikkel, hányszor, hogyan, milyen mélységben volt együtt. A múltról való beszélgetés természetes egy bizonyos határig minden párkapcsolatban. Sokaknál előfordul, hogy mozaikcsaládként élnek és a volt férjek, volt feleségek, volt anyósok benne vannak mindenki életében. Ilyenkor egyértelmű, hogy szóba kerül a múlt is – főleg, ha vitás helyzeteket kell rendezni a volt házastárssal.
A fiatalabbaknál is sokan kérdeznek rá a múltra, érdekelhet mindenkit, hogy a szerelme milyen tapasztalatokat szerzett. Azonban a határvonalat élesen meg kell húzni, ha túl sokat, túl rámenősen vagy túlságosan féltékenyen kérdezősködik a partner. A lezáratlan érzelmek, erős gyűlölködő érzelmek az exek irányába olaj lehet a tűzre a féltékenyebb (bizonytalanabb) emberek számára. Fontos megérteni, hogy a múlt azért múlt, mert vége van, és valamiért nem működött. A legfontosabb kommunikációs szabályok egyike tehát az, hogy
Hallgassuk meg egymást!
A másik szavába vágni nem illik, és nem is kedves dolog. Az agresszívabb, dominánsabb emberekre jellemző, hogy nem hallgaták végig a másikat, illetve előfordulhat az is, hogy valaki pusztán jóindulatból szeretne hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz, és a partner szavába vág. Ha ez gyakran ismétlődik, rendkívül zavaró lehet.
Az egyik legfontosabb kommunikációs készség, amit mindenkinek fontos megérteni, az a hallgatás.
Mély és tartalmas, pozitív párkapcsolatokat csakis egymásra figyelve lehet kialakítani. Ha a párkapcsolatban nincs igazán kommunikáció, ha egyik fél sem hallja meg a másikat, ha a felek saját igazukat és saját véleményüket hangoztatják, akkor nem figyelnek egymásra.
Az is gond, ha miközben a partner beszél, valami máson jár az eszünk; az sem jó, ha azon gondolkodunk, mit fogunk válaszolni, és az is probléma, ha egy adott célt vagy eredményt várunk, és azért hallgatunk. Az aktív hallgatás akkor jó és hasznos, ha nincs bennünk ítélet, ha a saját érzéseinkre figyelünk, nem pedig arra, mit fogunk válaszolni, és ha csend van, akkor nem akarunk mindenáron beszélni. A csend is értékes pillanata annak, amikor meghallgatjuk a társunkat. Mindezt senki nem tanítja meg nekünk, és talán kevesen vannak, akik a szüleiktől láthattak hasonló egymásra figyelést.
Érdemes gyakorolni: hetente egyszer üljünk le egymással szemben és egy adott témáról (ami nem a bevásárlás vagy a gyerekek körül forog) 10-10 percen át beszéljünk. Először csak az egyik fél beszéljen 10 percet, és hosszasan fejtse ki, tíz perc sok idő tud lenni. A másik fél ne szóljon semmit, hanem amikor lejárt a 10 perc, nyugtázza 2 percen át, hogy mit hallott meg abból, amit a partnere mondott. Ha ez megvan, jöhet a csere! Nehéz ugyan, de el lehet sajátítani, és egészen más minőségben leszünk képesek megoldani a komolyabb párkapcsolati gondokat is, ha képesek vagyunk meghallgatni egymást. Ezekben a beszélgetésekben csak magunkról és a saját érzéseinkről beszéljünk, ne tegyünk bántó megjegyzést a partnerre, azokat a mondatokat kerüljük, amikben az van, hogy te.
A felsorolt szabályokat azért is érdemes betartani, mert az emberi természet úgy működik, hogy ha valaki szeretné a másikat megváltoztatni, akkor ellenállást válthat ki. Ha saját szükségleteinkről beszélünk, ha saját érzéseinket osztjuk meg, közelebb kerülhetünk egymáshoz, és a legkisebb viták is eltűnhetnek a hétköznapokból – a viták ugyanis gyakran rejtett érzelmek miatt alakulnak ki.
Párkapcsolati és szexológiai tanácsadással foglalkozó szerzőnk korábbi cikkeit ide kattintva olvashatod el.
