Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Ordítani kezdtek, hogy Sztálingrád, és beleengedtek a szerencsétlen németbe egy sorozatot”

Ha valaki nem a páciense, annak nem könnyű időpontot kapnia dr. Körmendi Istvántól. Nem csak azért, mert a koronavírus elleni vakcináció miatt az utóbbi időben rendre csak éjfél után jut a kora reggel kezdődő munkanapjai végére, hanem mert a magyar kollégák mellett a brit Reuters, a francia AFP, illetve a japán Kyodo hírügynökségek munkatársaival együtt várunk a sorunkra. Egy 97 éves, még mindig praktizáló orvosra a világon mindenütt kíváncsiak.

Bár Körmendi István 1957 áprilisa óta, vagyis hatvannégy éve rendel a budai Mészáros utcában, eddig elkerülte a hírnév. Sztárrá válását a koronavírusnak köszönheti, pontosabban annak, hogy januárban személyesen Merkely Béla rektortól kapta meg az első oltását. A jelenetet megörökítő fotó közzététele óta először lassan, majd egyre átütőbb erővel terjedt annak híre világszerte. Amikor nála járunk, egy luxemburgi napilapot mutat, aznap reggel találta a postaládájában – egy ott élő, számára ismeretlen magyartól kapta. Van benne egy róla szóló cikk, és annak külön örül, hogy Angela Merkel kancellárral szerepelhet egy lapon. Bár Körmendi doktor kissé unja már, hogy „sajtó-zarándokhellyé” változott a lakása egyik szobájában kialakított rendelő, az anyai nagyapjától örökölt vajszíve nem engedi, hogy bárkinek nemet mondjon.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A Horthy-korszak valósága

Ödön nagypapa szíve sokszor annyira lágy volt, hogy akkor is segített másokon, ha annak a saját családja látta kárát, hiába veszekedett vele emiatt annyiszor a harcias nagymama, aki egy négygyermekes családot próbált menedzselni – vág bele élete történetének meséjébe Körmendi István.

A nagypapa fényképész volt, a Rákóczi és a Huszár utca sarkán volt egy kis műterme. Valahonnan szerzett egy kézzel tekerős kis filmvetítőt, és elkezdett vetítéseket tartani. Egyre több lett a néző, ő pedig egyre modernebb gépeket vett, bővítette a helyiséget, míg végül egy kis mozi lett belőle. Ezt a mozit aztán az első zsidótörvény életbe lépése után át kellett adnia.

Ödön nagypapa szívrohamban halt meg 1936-ban. A család később sokszor mondogatta, milyen jól tette, sok szenvedést megspórolt magának.

Körmendi István édesapja, Klein doktor azután indította el a praxisát, hogy hazatért az első világháborúból. Akkor még nem létezett ügyeleti rendszer, vagyis az év 365 napján huszonnégy órás szolgálatban volt, bármikor hívhatták. Nyaranta akkor tudott elmenni pár hét szabadságra, ha talált valakit, aki helyettesítette. Az orvostudomány akkoriban még nem specializálódott szakterületekre, mindenféle panasszal ő foglalkozott az újszülöttektől az aggastyánokig.

Körmendi szülei 1921-ben költöztek a Mészáros utcába, egy másfél szobás lakásba. A kisszoba volt a háló, a nagyobb pedig a rendelő. Akkor vette a papa azt a könyvszekrényt és íróasztalt, melyek most Körmendi rendelőjében állnak. Abba a lakásba, ahol a 97 éves háziorvos ma is dolgozik, 1929-ben költözött be a család.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Körmendi István azt mondja, sokszor elszomorítja, hogy manapság divat lett valamiféle boldog aranykorként visszatekinteni a Horthy-korszakra. Ő hatéves korától huszonegy éves koráig, vagyis a második világháború végéig deklasszált elemként létezett, még akkor is, ha erről sokáig senki sem akart tudomást venni.

„Tudtuk, mi történik, tudtuk, mi készül, de nem hittük el, hogy ez ránk is vonatkozhat. Tudtuk, mi van a Mein Kampfban, tudtunk az Anschluss utáni atrocitásokról az osztrák városokban. Jöttek a menekülő cseh zsidók Magyarországra, és a magyar, de különösen a budapesti zsidók még mindig nem hitték el, hogy velük bármi hasonló rossz történhet. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. A családunk már összeterelve élt egy csillagos házban, én munkaszolgálatos voltam, de édesapám még mindig úgy gondolta, hogy ugyan, mi baja lehetne az ő családjának, hiszen őt szeretik a betegei.”

Értelmetlen gonoszság

Körmendi István akkor szembesült először a két világháború közötti Magyarország valóságával, amikor elkezdett iskolába járni. Addig fogalma sem volt róla, mi az antiszemitizmus, de az első napon rögtön megtanulta.

Nyolcan-tízen lehettünk zsidó gyerekek, hatévesen fogalmunk sem volt semmiről. Senki sem készített fel minket arra, hogy mit mondjunk, vagy mit tegyünk, ha az osztálytársaink azt mondják nekünk, mi öltük meg a Jézuskát, aki a karácsonyi ajándékokat hozza.

A ruhatépések, pofozkodások mindennaposak voltak az iskolában, a helyzet azonban rendre a nagyobb vallási ünnepek után durvult el. Nem mindenki volt agresszív, és ha maroknyian is, de a zsidó gyerekeknek voltak keresztény barátaik. A túlnyomó többség pedig szimplán közönyös volt: nem voltak részesei az atrocitásoknak, de nyugodtan szemlélték ezeket, mintha mi sem lenne természetesebb.

Az érettségi akkora megpróbáltatás volt Körmendi Istvánnak, hogy még évtizedekkel később is rémálmai voltak miatta. Egy debreceni egyetemi tanár, bizonyos Szabó Dezső elnökölt, aki kijelentette, hogy nála zsidó gyerek nem lehet kitűnő, legyen bármennyire eminens tanuló. „Értelmetlen gonoszság volt ez, hiszen 1941-et írtunk, zsidóként esélytelen volt bejutni az egyetemekre.”

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Pedig Körmendi István elképzelni sem tudta, hogy nem orvos lesz belőle. Háziorvosi légkörben nevelkedett, még a vacsoraasztalnál is problémás betegekről, emberi sorsokról esett szó. Kamaszkorától kezdve gyakran kísérte el az apját, ha éjjel kihívták valahová, mert ahogy haladtak a harmincas évek, egyre kevésbé volt biztonságos zsidóként sötétedés után az utcán. Klein doktor ráadásul az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) orvosa volt, páciensei zömmel szegény munkások voltak, akik nem a legjobb környékeken laktak. „Nem egyszer fordultunk meg emberi életre alkalmatlan, rettentő szuterénlakásokban, és a papa nem egyszer adott a recept mellé egy pengőt is, mert tudta, máskülönben aligha lenne miből kiváltani a gyógyszert.”

Klein doktor minden követ megmozgatott, hogy a fia egyetemre járhasson, de akkoriban ehhez még egy csoda sem lett volna elég. A család megtudta, hogy a Csengery utcában működik egy magánklinika, ahol zsidókat is alkalmaznak. Fizetés ugyan nem nagyon volt, de lehetett tanulni anatómiát, biokémiát, és betanított laboránsként dolgozhatott. Később a mentőknél is dolgozott, amíg (a származása miatt) 1943-ban ki nem rúgták.

Közben pedig, ahogy ő fogalmaz, lopott az orvostudományból.

Abban az időben bármelyik egyetemista bármelyik egyetemen kiválthatott egy vendégindexet, és elvégezhetett kurzusokat. Ha például egy joghallgatót érdekelt az anatómia, minden további nélkül tanulhatta. Lehetett, de nem volt kötelező minden tantárgyból kollokválni, a diplomához ugyanis csak a szigorlatok kellettek. Körmendi István szerzett egy vendégindexet. Pecsét nem volt benne, de a professzorok észre sem vették. Négy félévet hallgatott így végig, minden tanegységből levizsgázott, és minden annyira simán ment, hogy könnyelművé vált.

„Egy Boros nevű belgyógyász professzor kezébe került az indexem, aki megveszekedett náci volt. Óriási botrányt csinált, aminek az lett a vége, hogy örök életemre kitiltottak az ország összes egyeteméről. Elmentem a dékánhoz, Issekutz Béla professzorhoz, akiről tudtam, hogy rendes ember, és örmény származású. Hallottunk az első világháborús borzalmas népirtásról, ezért az örményeket csak úgy hívtuk, a törökök zsidói. Ezek alapján reméltem, hogy Issekutz professzor megértő lesz velem.” Az volt. A dékánnak annyit sikerült elérnie, hogy Körmendi indexét ne semmisítsék meg, hanem süllyesszék el egy irattárban, hátha jönnek még a fiatalemberre jobb idők.

Egy ideig azonban sokkal rosszabbak következtek, először a náci megszállással, aztán a nyilasok rémuralmával.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Marhavagonból szállingózó cetlik

Körmendi István húsz, későbbi felesége tizennyolc éves volt, amikor 1944. március 19-én, egy verőfényes vasárnap délután az Andrássy úton sétálgattak. Egyszer megremegett a lábuk alatt a föld, majd német páncélosok és oldalkocsis motorok végeláthatatlan menete dübörgött el mellettük. A bevonulás után két héttel becsöngettek Kleinékhez. Két, német egyenruhát viselő, sváb származású magyar fiú állt az ajtóban. Körbementek a lakásban, közölték, hogy a céloknak épp megfelel, a családnak két napja van rá, hogy kiköltözzön. Adtak egy pecsétes papírt egy csillagos ház címével, hogy oda mehetnek.

Mivel minden zsidót kilakoltattak, Kleinék nagyobb családja, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, nagyszülők testvérei úgy döntöttek, legalább egy helyre mennek. Egy Ág utcai csillagos házban, huszonegynéhányan osztoztak egy négyszobás lakáson. Körmendi István már nem költözött oda, neki ugyanis be kellett vonulnia Vácra, munkaszolgálatra.

Körmendi százada vagonokat pakolt a váci pályaudvaron. Kemény munka volt, de egy szavuk sem lehetett. A parancsnokuk nem volt antiszemita, viszont szerette a pénzt, így könnyen lehetett korrumpálni. Az őrzésükkel megbízott keretlegények sem voltak szadisták, így egyelőre biztonságban érezhették magukat.

Egyik nap a pályaudvaron áthaladt egy hosszú, marhavagonokból álló szerelvény. Fölül, a szellőzőrácsokon kandikáltak ki az emberek. Deportáltak voltak, vidéki magyar zsidók. Kis cetliket, végső kétségbeesett üzeneteket hajigáltak kifelé, amikre címeket írtak, hogy próbáljuk továbbítani.

Amikor Körmendi századát a Hajógyári-szigetre vezényelték, rosszabbra fordultak a dolgok. A munkaszolgálatosok barakkjai egy utászszázad laktanyája mellett voltak, a katonák pedig minden aljasságot megengedtek maguknak a zsidókkal szemben. Végül a parancsnok oldotta meg a helyzetet: addig telefonálgatott, amíg a század szálláshelyét át nem tették a Lajos utcai zsinagógába.

Horthy 1944. október 15-i proklamációja után volt néhány óra, amit szinte mindenki extázisban élt végig, Körmendiék is elhitték, hogy vége lehet a rémálomnak. Aztán jött a nyilasok hatalomátvétele, akkor szabadult csak el igazán pokol.

Szerencse és bátorság

Az akkor már a bombázások utáni romeltakarítással foglalkozó munkaszolgálatos század katonai alakulatnak számított, fegyveres őreik voltak, ezért a nyilasok egy ideig nem mertek beléjük kötni. Körmendiék azonban pontosan tudták és látták, mi zajlik a városban. Bár nem volt egyszerű dolga, Körmendi – amint tudta – értesítette a szeretteit, hogy azonnal meneküljenek az Ág utcai csillagos házból. Klein doktor hallani sem akart a bujkálásról, de szerencsére engedett a felesége erélyes fellépésének.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A családnak végszükség esetére elő volt készítve egy búvóhely. Egy garzonlakás a Váci úton, amit korábban egy német férfi bérelt, de már hazautazott. A lakásról csak a házmester tudta, hogy üres, ő pedig Körmendi nagybátyjának lekötelezettje volt. Ide szivárgott át egyesével-kettesével a húszfős család. Bútorok nem voltak, a házmester szerzett pokrócokat, és minden nap vitt fel egy vödör ételt, a legtöbbször krumplilevest vagy bablevest. Csak arra kellett vigyázni, hogy a szomszédok meg ne neszeljenek valamit, ami nem volt egyszerű, különösen, mert a bujkálók között gyerekek is voltak.

Körmendi István parancsnoka jó előre jelezte a századnak, hogy hamarosan nyugatra fogják vezényelni őket, ami semmi jót nem jelent, aki akar, gyorsan szökjön meg. Körmendinek azonban más terve volt. Hihetetlen merészséggel és még nagyobb szerencsével sikerült átvezényeltetnie magát a magánklinikára, ahol korábban dolgozott.

Az utolsó városparancsnok, Csipkés Ernő fia iskolatársam és jó barátom volt, mindennapos vendég voltam náluk. Volt egy khaki színű viharkabátom, szereztem egy katonasapkát és felvettem egy vöröskeresztes karszalagot, abban elsétáltam a parancsnokság épületéhez. Szerencsére senki sem állított meg, sőt, a katonák előre szalutáltak. Az iroda ajtajáig jutottam, az ott posztoló őr megállított, és megkérdezte, kit jelenthet be. Gondolkodtam, hogy mit hazudjak, azt mégsem mondhattam, hogy Klein Istvánt. Akkor azonban kinyílt az ajtó, kilépett Csipkés ezredes, meglátott, és csak annyit kérdezett, nahát, öcsém, te meg mi járatban vagy itt, azzal behúzott az irodába, és bezárta az ajtót. Elmondtam, mit szeretnék, azonnal megírta és lepecsételte a papírokat, és sok szerencsét kívánt.

A munkaszolgálatos század Körmendi nélkül indult el nyugatra. A háromszáz emberből tízen sem maradtak életben a háború végére.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Családegyesülés és felszabadulás

Körmendi csak néhány hét hétig maradhatott a klinikán, mert razziázni kezdtek a környéken a nyilasok. Bár közben a menyasszonyát is elrejtette pár napra a betegek között, megérezte, mikor kell menekülniük. Két nappal a távozásuk után nyilasok törtek be a klinikára, és az összes zsidót – orvosokat, betegeket, ápolókat – a Dunába lőtték.

Körmendiék csatlakoztak a családhoz a Váci úton. Közeledett 1944 karácsonya, amikor a házmester szólt, hogy túl meleg a helyzet, nem maradhatnak tovább. Az egész család átszivárgott Pasarétre, egy keresztény nagynéni háromszobás lakásába. Csak az egyik szobát használták, aminek a bejáratát álcázásképpen egy hatalmas szekrénnyel elbarikádozták. A redőny le volt engedve, csak a réseken néztek ki, és hallgatták, ahogy egyre közelebb ér a front. Egy akna csapódott be a kertben, az összes ablak kitört. Bár rendkívül hideg volt az a tél, a család nem merte megkockáztatni a pincét, hiszen ott rejtőzött a ház többi lakója, akikről nem tudhatták, milyen emberek.

Körmendi István szívbeteg nagyanyja nem bírta az izgalmakat, szenteste tíz óra körül meghalt. A holttestét egy lepedőbe csavarták és kivitték az erkélyre. Napokkal később tudták csak eltemetni egy sekély sírba a kertben, addig is, amíg el tudják majd vinni a temetőbe. Ez egészen emberséges megoldásnak számított ahhoz képest, hogy hány csonttá fagyott holttest feküdt szanaszét a hóban.

December 25-én hajnalban a család idegen nyelvű beszédet hallott. A redőny résein keresztül nagy nehezen észrevették a behavazott városban fehér álcaruhában közelítő orosz katonákat. A szovjetek végig járták a lakásokat, még a szekrényekbe, az ágyak alá is benéztek. Két katona, egy lány és egy fiú hatolt be abba a lakásba, amelyikben Körmendiék bujkáltak, és igen meglepődtek, amikor Körmendi egyik nagybátyja a nyakukba ugrott és összecsókolta őket.

„Számunkra ott tulajdonképpen véget ért a háború, vagyis majdnem. Úgy éreztük, felszabadultunk, nyugodtan járkáltunk a környéken. Apámmal egy kartonpapírra vöröskeresztet pingáltunk, és amennyire a szegényes kötszer- és gyógyszerkészletünkből telt, próbáltunk segíteni a sebesülteken és a betegeken. Ma is furcsa kettősség van bennem, mert a szovjeteknek én és a családom a fizikai létünket köszönhetjük, de később megtudtuk, miket műveltek, hány embert hurcoltak el, hány nőt erőszakoltak meg. Én is csak a határozott fellépésemnek és a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem vittek el málenkij robotra. Többedmagammal betereltek egy udvarra, de megláttam a parancsnokot, elé léptem, és a munkaszolgálatos papíromat lobogtatva győzködtem, hogy én nem ellenség vagyok. Megvonta vállát, és intett, hogy akkor menjek.”

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Körmendiék néhány hét alatt elszoktak attól, hogy a közvetlen közelükben harcok dúljanak, arra, hogy tart még az ostrom, csak a bombázások emlékeztették őket. Aztán egy reggel iszonyú fegyverropogást hallottak, és nem sokkal később rengeteg német katonát vettek észre. A védők kitörtek a budai várból, és a vesztükbe rohantak. Egy fiatal sebesült SS-katona meglátta Körmendiék pingált vöröskeresztjét, és segítséget kért.

„Arra gondoltam, hogy ha korábban találkozunk, és tudja, hogy zsidó vagyok, talán gondolkodás nélkül agyonlő. Mégis segítenem kellett neki, mert abban a percben csak egy sebesült embert láttam benne, akit biztosan hazavárnak. Tüdőlövése volt, elláttuk amennyire tudtuk, és lefektettük az egyik matracunkra. Gondolkodtunk, mihez kezdjünk vele, amikor berontottak a szovjetek. Jobb nem jutott eszembe, próbáltam nekik, kézzel-lábbal magyarázni, hogy hagyják, úgysem húzza sokáig, kaput. De ők ordítani kezdtek, amiből csak annyit értettünk, hogy Sztálingrád, és beleeresztettek a szerencsétlen németbe egy sorozatot.”

Kényszersorozás

Körmendi a felsőoktatás újra indulásának első napján beiratkozott az orvosira. Előkerült az illegális indexe, így nem kellett mindent elölről kezdenie. Az anatómia szigorlattól tartott, ezért lefizetett egy preparátort, hogy lejárhasson a boncterembe gyakorolni. A szívesség két liter étolajba került, ami többet ért az akkori hatalmas infláció papírbankóinál. Körmendi Istvánt 1950 nyarán avatták doktorrá, két héttel később menyasszonyával megtartották az esküvőt is.

Szeptemberben a Tűzoltó utcai gyermekklinikán kezdett el dolgozni. Egy évvel később behívatták a dékáni hivatalba, ahol legnagyobb meglepetésére egy bizottságféle várta. Közölték vele, hogy a nemzetközi helyzet „fokozódik”, szükség van a nyelveket beszélő, háborús tapasztalattal bíró, talpraesett emberekre, és megkérdezték, nem szeretne-e hivatásos katonaorvos lenni.

„Nem lehetett rögtön azt mondani, hogy semmiképpen, hiszen 1951-et írtunk. Próbáltam magyarázkodni, kifogásokat kerestem, végül abban maradtunk, hogy majd meglátjuk. Már kezdtem volna megnyugodni, amikor három hónap múlva kézhez kaptam a behívómat. Dr. Körmendi István orvos-főhadnagy nevére címezték úgy, hogy én korábban sohasem voltam katona, nemhogy rangom lett volna.”

Körmendi a légierőhöz került, Kunmadarasra vezényelték, ahol a szovjetek képezték ki a magyar pilótákat az első sugárhajtású MIG-ek vezetésére. A fiatal orvos elképedve nézte, ahogy néhány hónap alatt a semmiből kinő egy város. Az építkezéseken kényszermunkások dolgoztak: kulákok, korábban jómódú családok fiai, a Rákosi-rendszerben deklasszálódott emberek gyerekei. Nem volt nehéz felismernie a párhuzamot a saját, korábbi sorsával. Nehezen leplezte a viszolygását.

Elkeseredett voltam. Negyvenötben azt hittem, hogy most majd megmutatjuk, hogy mi a demokrácia, mi az igazságosság, mi a humanitás. Erre tessék: semmi sem változott.

Körmendi segített, ahogy tudott. Akin látta, hogy nehezen bírja, azt pár napra befektette a kórházba, vagy egy hétre hazaküldte. Hét hónap után Körmendit Veszprémbe vezényelték egy kis kórházba. Onnantól másfél évébe került, mire sikerült elérnie, hogy Budapestre helyezzék. Fiatal házas volt, a felesége és a pár hónapos kislánya pedig nem tarthatott vele a szolgálati helyére. A legjobb esetben is csak a szombat késő estétől vasárnap kora délutánig tartó néhány órára találkozhattak.

„Elképesztő dolgok voltak az ötvenes években. Egyszer a felettesem felhívott, hogy két hétre az osztrák határ mellett fekvő Gencsapátiba kell mennem, hogy helyettesítsek egy kollégát a honvédségi gyerektáborban. Másnap reggel kellett jelentkeznem a minisztériumban, ahonnan azzal a kocsival vittek, amivel a kollégát visszahozták. Csak a forradalom után derült ki, hogy ez a katonai elhárítás kocsija volt. Az orvos a kislányát is magával vitte a gyerektáborba, egy gyógyszerésznő meg feljelentette, hogy biztos disszidálni akarnak. Amikor mentek visszafelé Budapestre, a határkerítés mellett az autó megállt, és a sofőr meg a kísérők kiszálltak, és bementek a kukoricásba, mintha vizelnének. Közben azt várták, hogy a kolléga a kislánnyal nekiugrik-e a szögesdrótnak, de persze eszében sem volt.”

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Aztán 1955-ben érezhető volt némi enyhülés, az addigra századosi ragra emelkedő Körmendinek pedig sikerült leszereltetni magát, de csak úgy, ha polgári alkalmazottként marad még egy honvédségi rendelőintézetben. A forradalom idején is ott dolgozott, a kollégáival együtt tette a dolgát: akár felkelő, akár orosz katona érkezett sebesülten, ellátták. Később az intézet orvosparancsnokát – a forradalom pártolásáért – tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, amiből négyet le is ült.

Az élet értelme

Körmendi István édesapjának egészsége 1957-re romlott meg annyira, hogy nem tudta tovább ellátni a praxisát. A fiának sikerült elintézni, hogy a helyébe léphessen. Azóta él és rendel a Mészáros utcai lakásrendelőben. A felesége három évvel ezelőtti halála óta egyedül. Azt mondja, az tudja igazán elkeseríteni, amikor hiába próbál valakit meggyógyítani, és kiderül, hogy nem szervi, hanem lelki gondok állnak a háttérben.

Bizony igaz: nemcsak fegyverrel, tőrrel lehet ölni, de az idegrendszer, a lelki szféra gyötrésével is. Egy házaspár abba betegedett bele, hogy elvették az évtizedek óta működő trafikjukat. Egy másik betegemnek alig kezelhető vérnyomás-betegsége volt, kiderítettem: súlyos lelki traumát élt át azáltal, hogy a hatalomváltás után házkutatást tartottak nála, és két napra bevitték a rendőrök, hátha tud valami terhelőt mondani a volt főnökére.

Kiderül, a széknek, amin ülök, története van: a doktor nagynénje abban ült egy teherautó platóján Pasaréttől Zamárdiig, amikor az ötvenes évek elején kitelepítették. A nagybátyja börtönben ült, mert találtak néhány kiló zsírt és cukrot a kamrájukban – a lakásuk meg kellett valamelyik elvtársnak.

Azt mondja, ha valakinek most nem fáj semmije, relatíve egészséges, az örüljön a mának. Élje meg a jót, ami vele történik – vagyis azt, hogy éppen semmi sem rossz. Hozzáteszi: az empátiával rendelkező ember nem tud igazán boldog lenni.

Én sem tudok. Képtelen vagyok úgy lenyelni egy jó falatot, hogy ne jutna eszembe, hány ember éhezik, és hánynak nincs fedél a feje fölött. Ez elfogadhatatlan, de tehetetlen vagyok.

Körmendi alapvetően optimista, mégis úgy gondolja, hogy az életnek magában véve semmi értelme nincs: egy öncélú véletlen valami a létezés, aminek csak úgy tudunk mégis valami értelmet adni, ha próbáljuk mások útját némiképp egyengetni. Szerinte önmagunkban, egymás nélkül csak porszemek vagyunk.

Én is csak azért tudtam megmaradni, mert szerencsém volt, és akadtak, akik  segítettek. Igaz, kellett hozzá akarás és bátorság is, hogy soha sem adtam meg magam a sorsnak. Ahogy Madách Imre fogalmazott: »Ember, küzdj és bízva bízzál!«

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.