Pocsékul vagy? A klinikai pszichológus tanácsa: munkálkodj a lehető legkeményebben egy dolgon

A HŐ ÉS A NYOMÁS ÉRTÉKE

Amikor a szén mélyen a Föld felszíne alatt intenzív hőnek és nyomásnak van kitéve, atomjai tökéletes kristályszerkezetbe rendeződnek át, és gyémánttá alakul. A szenet alkotó karbon maximálisan ellenállóvá válik gyémánt formájában (mivel a gyémánt a legkeményebb ismert anyag). És mindezen felül még a fény visszaverésére is képessé válik. Az ellenállóságnak és a csillogásnak ez a kombinációja kölcsönzi a gyémántnak azokat a jellemzőket, amelyek miatt az érték szimbólumaként tekintenek rá. Mert ami értékes, az tiszta, tökéletes szerkezetű, és csillog a fényben – és ez ugyanúgy igaz az emberre, mint az ékkőre. A fény természetesen az emelkedett és fókuszált tudat ragyogó zsenialitását szimbolizálja. Az emberi lények nappal vannak tudatuknál, amikor világos van. Ennek a tudatosságnak a nagy része vizuális, ezáltal függ a fénytől. Megvilágítva vagy felvilágosítva lenni annyi, mint különösen ébernek és tudatosnak lenni – elérni egy olyan állapotot, amit általában Istennel azonosítanak. Aki gyémántot visel, azt a Nap ragyogásával hozzák összefüggésbe, mint a királyt vagy a királynőt, akiknek a profilját az aranypénzek napszerű korongjára, az érték szinte egyetemes fokmérőjére nyomják.

A hő és a nyomás a közönséges szenet tökéletes kristályszerkezetű, ritka és értékes gyémánttá alakítja. Ugyanez elmondható az egyénről is. Tudjuk, hogy az emberi lélekben munkálkodó különféle erők sokszor nem jönnek ki jól egymással. Olyan dolgokat teszünk, amiket bárcsak ne tettünk volna, és nem teszünk meg más dolgokat, amiket pedig meg kellett volna. Karcsúak akarunk lenni, de csak ülünk a kanapén reményvesztetten, chipset majszolva. Irányt tévesztettek, zavarodottak, a döntésképtelenségtől bénultak vagyunk. Egyszerre húznak minket száz irányba a kísértések, hiába próbálunk eltökéltek lenni, és csak vesztegetjük az időt, halogatunk, ami miatt rettenetesen érezzük magunkat, mégsem csinálunk semmit.

A régmúlt emberei ilyen okok miatt tudták könnyen elhinni, hogy az emberi lelket szellemek ostromolják – ősi kísértetek, démonok és istenek tartják megszállva –, melyek közül egyik sem igazán az ember érdekében cselekszik. A pszichoanalitikusok ideje óta ezeket az ellentétes erőket, ezeket a birtokló és néha rosszindulatú szellemeket pszichológiai gyűjtőfogalmak alá sorolták be: impulzusok, érzelmek és motivációs állapotok – vagy éppen komplexusok, amelyek részleges személyiségként működnek, nem szándék, hanem emlékezet alapján egyesítve a személyiségen belül. A neurológiai struktúránk valóban hierarchikus felépítésű. Az erős, ösztönös szolgálók vannak legalul, ők uralkodnak a szomjúságon, az éhségen, a haragon, a szomorúságon, az örömön és a vágyon. Könnyedén képesek felemelkedni, és az uralmuk alá hajtani minket, de ugyanilyen könnyen kezdenek háborúba is egymással. Egy egységes szellem ellenállásán és erején nem könnyű úrrá lenni.

Egy viszálykodó ház nem tud állva maradni. Hasonlóképpen, egy nem egységes személyiség sem tudja összetartani magát, amikor kihívás elé kerül: a pszichológiai szervezettség legfelsőbb szintjén nem lesz meg az összhang. A tulajdonságoknak azt a pontosan összeállított keverékét veszíti el, amelyik a megfelelően edzett lélek egyik sajátja, és nem lesz képes összetartani a saját lelkét. Ekkor mondjuk, hogy „elveszett” vagy „széthullott”. Egy ilyen személy, mielőtt összeszedhetné és újrarendezhetné a darabokat, nagy valószínűséggel áldozatául esik egy vagy több részszemélyiség dominanciájának. Ez lehet a harag, a szorongás vagy a fájdalom szelleme, amelyik azonnal ott terem, hogy uralma alá hajtsa a tartását elveszített személyt. Ezt leginkább a kétévesek hisztérikus rohamainál tapasztalhatod meg. Ideiglenesen elveszítik a kontrollt, és olyankor jönnek elő a színtiszta érzelmek. Ezek az alkalmak gyakran mélyen felzaklatják magát a gyereket, és olyan intenzitásúak lehetnek a felnőtteknél is, hogy megrémítenek mindenkit, aki látja. A haragot uraló archaikus motivációs rendszerek egyszerűen félretolják a gyermek fejlődő személyiségét, és átveszik az uralmat az elméje és a tettei felett. Ez valódi és szerencsétlen vereség a még mindig törékeny központi ego számára, amelyik erős ellenfelek ellen küzdve próbál a pszichológiai és társadalmi integráció felé haladni.

A belső egység hiánya a fokozott mértékű szenvedésben, a szorongás erősödésében, a motiváció hiányában és az örömérzet csökkenésében is jelentkezik, amihez határozatlanság és döntésképtelenség társul. Ha valaki nem tud dönteni tíz dolog közül, legyenek azok bármilyen kívánatosak, az olyan, mintha mind a tíz egyszerre gyötörné. Egyértelmű, jól definiált, egymásnak nem ellentmondó célok nélkül nagyon nehéz elérni azt a fajta pozitív érzést, amely érdemessé teszi az életet. Az egyértelmű célok korlátozzák és egyszerűsítik a világot, csökkentik a bizonytalanságot, a szorongást, a szégyenérzetet, valamint a stressz miatt felszabaduló, önemésztő pszichológiai erőket. A nem elég egységes személyiség így bizonytalan és irányt tévesztett lesz – és ez még csak a kezdet. A bizonytalanság és az irányvesztettség gyorsan szövetségre tud lépni, aminek az eredménye a hosszan tartó jelentéktelenséget kísérő depressziós tünetegyüttes. Ez nem csupán egy pszichológiai állapot. A depresszió fizikális következményei, amelyeket gyakran megelőz a kortizol nevű stresszhormon nagy mennyiségű kiválasztódása, gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek a gyors öregedés szimptómáitól (súlygyarapodás, szív- és érrendszeri problémák, diabétesz, rák, Alzheimer-kór).

A társadalmi következmények ugyanolyan súlyosak, mint a biológiaiak. A nem elég összeszedett ember a legkisebb kellemetlenséget vagy kudarcot is túlreagálja. Nem képes produktív alkuba bocsátkozni még saját magával sem, mert képtelen tolerálni a potenciális alternatív jövők bizonytalanságát. Nem lesz elégedett, mert nem kapja meg, amit akar, és nem kapja meg, amit akar, mert nem képes az egyik dolgot választani a másikkal szemben. Ráadásul a leggyengébb érvek is azonnal megállítják. Többszörös, egymással viszálykodó alszemélyiségei egyike megragadja ezeket az érveket, és kételyek formájában felhasználja őket, hogy alátámassza velük a saját ellentétes álláspontját. Egy konfliktusokkal teli személyt így metaforikus értelemben egyetlen ujjal meg lehet állítani (bár ettől még nekironthat az akadálynak). Ahhoz, hogy eltökélten tudjunk előrehaladni, szervezettnek kell lennünk – csak így vagyunk képesek becélozni egy különálló, jól azonosítható célt.

Célzás. Rámutatás. Ezek a felnőttség és a fegyelem részei, amiket megfelelőképpen értékelni kell. Ha nem célzol be semmit, minden bosszantani fog. Ha nem célzol be semmit, nincs hová menned, nincs mit tenned, és nincs érték az életedben, hiszen az érték megköveteli a lehetőségek rangsorolását és a kevésbé fontos dolgok feláldozását a fontosabbakért. Valóban rögtön az akarsz lenni, aki lehetnél? Nem túl sok az? Nem lenne jobb valami meghatározottnak lenni (és talán onnan továbblépni)? Nem jelentene az megkönnyebbülést – még akkor is, ha áldozattal jár?

A LEHETŐ LEGROSSZABB DÖNTÉS

Amikor a montreali McGill Egyetemen a klinikai PhD-mre készültem, jellemfejlődést figyeltem meg mindenkinél, aki a jóval nehezebb, öt- vagy hatéves programra jelentkezett. A szociális készségeik fejlődtek. Sokkal jobban ki tudták fejezni magukat. Világos személyes célokat fogalmaztak meg. Hasznos funkciót láttak el a többiek viszonylatában. Fegyelmezettebbekké és szervezettebbekké váltak. Javult a hangulatuk. Mindez annak ellenére alakult így, hogy a posztgraduális képzések színvonala gyakran elmaradt az elvárttól, a klinikai állások nem jól fizettek, nehéz is volt megszerezni őket, és a kapcsolat a vizsgabiztosokkal időnként (de nem minden esetben) nem volt éppen optimálisnak nevezhető. A dolgozni kezdő végzősök közül sokan éretlenek és bizonytalanok voltak. De a kutatás szükségessége – és még inkább a diplomamunka előkészítése – által rájuk kényszerített fegyelem elég hamar megmutatkozott a jellemük fejlődésében. Egy hosszú, bonyolult és koherens írásmű megalkotása hozzájárul (legalábbis részben) a komplexebb, kifinomultabb és mélyebb személyiség kialakulásához.

Amikor professzor lettem, és mentorálni kezdtem végzősöket és alsóbb éves egyetemi hallgatókat, ugyanezt figyeltem meg. Azok a pszichológushallgatók, akik több labormunkát vállaltak, jobb osztályzatot értek el azoknál, akik kevésbé terhelték meg magukat. A beosztott kutatói feladatok felvállalása segített nekik elfoglalni a helyüket a közösségben, ugyanakkor fegyelemre szoktatta őket, mert a lehető leghatékonyabban kellett kihasználniuk az idejüket. Hasonló folyamatot tapasztaltam klinikai pszichológusként. Általában arra biztattam a pácienseimet, hogy a rendelkezésükre álló utak közül válasszák ki a legjobbat, még ha az messze áll is az eredeti elképzeléseiktől. Ez általában együtt járt az ambíció és a büszkeség átmeneti visszaesésével, ugyanakkor kaptak valami valóságosat ahelyett, amit csak a fantáziájukban birtokoltak. Ezt szinte minden esetben a mentális egészség javulása követte.

Megéri elkötelezni magam valami mellett? Már elég idős vagyok ahhoz, hogy lássam, mi történik, amikor a kérdésre különféle hozzáállású válaszok születnek. Egyetemi hallgatói, végzős, professzori, klinikai pszichológusi, kutatói és egyéb munkákból álló pályafutásom során mindig ugyanazt a kettős fejlődési utat láttam manifesztálódni. Elméletileg bármelyik nyitva áll bárki előtt – az összes félig fejlett, tévelygő, idő előtt cinikus, kérdésekkel és kételyekkel teli, reménykedő bolond előtt, akik mi vagyunk fiatalon, a felnőttkor küszöbén. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bizonyos elköteleződések hosszú távú értékkel bírnak: leginkább azok, amelyek jellemhez, szerelemhez, családhoz, barátsághoz vagy karrierhez kapcsolódnak (talán a sorrend is megfelelő). Azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak rendezett kertet (hogy így fogalmazzak) bármelyik vagy akár mindegyik területen, elkerülhetetlenül szenvedni fognak miatta. Azonban az elköteleződésnek ára van. Az egyetemi végzettség áldozathozatalt és tanulást kíván meg, egy adott szakterület kiválasztása pedig lemondást a fejlődés más irányairól. Ugyanez vonatkozik a partner vagy a barátok kiválasztására. Az ilyen dolgokkal kapcsolatos cinizmus, esetleg a puszta döntésképtelenség vagy kétely könnyű, de titokban ellenséges beállítottságú szövetségest talál a mindent aláaknázó, esztelen nihilista racionalitásban. Mit érdekel engem? Mit számít egyáltalán? Mitől lenne jobb választás egyik ösvény a másiknál – vagy akár a választás mellőzésénél?

Lehetséges, hogy az ember elégedett vagy akár boldog legyen egyik vagy másik partnerrel, egyik vagy másik baráti körrel, egyik vagy másik karrierrel. Bizonyos tekintetben az elégedettség, amit ezek a helyzetek generálnak, más döntések eredménye is lehetne. Ugyanakkor mindegyikben ott rejtőzik a hiba: a romantikus partnerek lehetnek megbízhatatlanok és bonyolultak, ahogy a barátok is, és minden szakmát vagy foglalkozást megfertőzhet a frusztráció, a csalódottság, a korrupció, a zsarnoki hierarchia, a belső politika és a döntéshozatal puszta idiotizmusa. A meghatározó vagy eszmei érték hiányából levonhatjuk a következtetést, hogy egyik dolog sem fontosabb a többinél – vagy ha még reménytelenebb megállapítást akarunk tenni, akkor egyáltalán semmi sem számít. Ám azok, akik ilyen következtetésre jutnak – nem számít, milyen jól fel vannak fegyverkezve racionálisan koherens érvekkel –, magas árat fizetnek. Az emberek megszenvedik, ha kiszállnak az egyetemi fokozat vagy a szakmai képesítés megszerzése előtt. És itt most „kiszállásra” gondolok, nem kudarcra, bár a kettőt nem könnyű megkülönböztetni egymástól. Az emberek néha azért vallanak kudarcot, mert minden jóakaratuk és szükséges fegyelmezettségük ellenére képtelenek kezelni a feladatot. Ügyvédként például szükség van bizonyos verbális készségekre a hatékony működéshez, ahogy asztalosként sem árt a technikai tudás. Megesik, hogy a személy annyira nem illik a választáshoz, hogy még az elkötelezettség sem hozza meg a kívánt eredményt. Ám a kudarc oka nagyon gyakran a céltudatosság hiánya, a kidolgozott, de értelmetlen racionalizálás, illetve a felelősség elutasítása. Az ilyesmiből nem sok jó származik.

Azok, akik nem választanak munkát vagy hivatást, általában csak sodródnak céltalanul. Olykor megpróbálják a romantikus lázadás vagy világfájdalmas cinizmus álcájával igazolni ezt a sodródást. Olykor avantgárd művészi felfedezésként állítják be, vagy a hozzá társuló kétségbeesést és céltalanságot kemény alkohol- és droghasználattal kezelik az azonnali kielégülésért. De a sikeres harmincasokra nem ezek a dolgok jellemzők (az egy évtizeddel idősebbekről nem is beszélve). Ugyanez igaz azokra az emberekre, akik képtelenek romantikus partnert választani, majd kitartani mellette, esetleg nem tudnak – vagy nem akarnak – hűségesek lenni a barátaikhoz. Magányosakká, elszigeteltekké és boldogtalanokká válnak, és mindez csak még tovább mélyíti a keserű cinizmust, amely elindította az egész folyamatot. Senki sem szeretné, hogy ez a fajta romlott körforgás jellemezze az életét.

Azok az ismerőseim, akik elvégezték az egyetemet, illetve csereprogramokban vettek részt, sokkal jobban jártak. Nem szükségképpen „jól”. Nem optimálisan. Nem feltétlenül lelkendeztek a választásaik miatt, és nem kerülték el őket a kételyek és az aggodalmak. Még az sem biztos, hogy azzal foglalkoztak, amit tanultak. De még mindig szerencsésebben alakult a sorsuk, mint azoknak, akik visszaléptek és sodródtak. Az elkötelezettség és az áldozatok hatására felnőtté értek, jobb emberek lettek. Tehát mi a tanulság? Sok minden iránt köteleződhetünk el. Tekintve az alternatívák számát és a rendszer korrupcióját, bármelyik adott elköteleződés esetében fel lehet hozni annak önkényes, esetleg értelmetlen voltát. Ugyanez azonban nem mondható el magáról az elköteleződés tényéről. Akik nem választanak irányt, elvesznek. Ezerszer jobb valamivé válni, mint valaminek lenni, azután semmivé válni. Mondom ezt mindazon korlátozások és csalódások ellenére, amelyek a valamivé válással együtt járnak. A cinikusok szerint mindenfelé rossz döntések várnak. Ám aki magasabb szintre emeli ezt a cinizmust (pontosabban: helyettesíti egy sokkal őszintébb fajta kételkedéssel – mégpedig az abban való kétellyel, hogy a kételkedés önmagában megbízható iránymutató lehet), azzal érvelhet: a legrosszabb döntés, ha nem hozol döntést.

Jordan B. Peterson: Túl a renden

21. Század Kiadó, 2021