Megtörténik, hogy egy-két randi után belezúgunk valakibe, sőt, az is gyakori, hogy még csak személyesen sem találkozunk, és a csetes-telefonos beszélgetések alatt kialakulnak érzelmek. Nincs minden esetben viszonzás, a belezúgások pedig olyanok tudnak lenni, hogy nehéz elszakadni – sokszor nem is annyira az illető személyétől, hanem magától az érzésektől. A viszonzatlan érzelmek életünk velejárói, ezeknek is van helyük az életünkben, fontosak, hiszen felkészítenek a komolyabb szerelmi kapcsolatokra, csiszolgatják az elkötelezettségre való képességünket. A nem beteljesült szerelem fájdalma elviselhetetlenné tud válni, leginkább akkor következhet ez be, ha az érzelmeinket kontroll nélkül hagyjuk áramlani.
Oké vagy akkor is, ha viszonzatlan szerelmet érzel
A barátok, családtagok olykor megnehezítik a mindennapjainkat, a viszonzatlan szerelem esetében megtörténhet, hogy azt mondják: lépj tovább, keress mást, nem normális, ahogy érzel, veled valami baj van. Ezek nem segítenek, sőt, nehezítik a helyzetet, amellett, hogy meg kell küzdeni az elutasítással még azt is megkapjuk, hogy nem vagyunk normálisak. Pedig ez nem igaz. Normálisak vagyunk, az érzéseink teljesen rendben vannak, azok a saját érzéseink, amiket senki más nem bírálhat felül és egy csettintésre nem is tüntethet el. Ez a legfontosabb, amit tudni kell. Ha a környezet nem támogató, hanem ellenálló, akkor mi magunk leszünk a saját magunk támogatói, a legjobb, ha ott kezdjük, hogy tudatosítjuk magunkban: jogunk van idealizált szerelembe esni, helye van az életünkben.
A nem viszonzott szerelem nagyon emberi érzés, ahhoz, hogy minél hamarabb túllegyünk rajta, arra van szükségünk, hogy minél több információt megtudjunk szerelmünk tárgyáról. Ez azért szükséges, mert a legtöbb esetben a fejünkben lévő kép az illetőről egészen más, mint amilyen ő a valóságban. A valós személyt aligha ismerjük meg a közösségi média platformokon, a Facebook és az Instagram a tökéletes, minta szerű életet mutatja, sem sírásnak, sem szomorúságnak sem a bunkóskodásnak nincs helye a fotókon. Mindenki azt mutatja magából, amit szeretne, hogy mások lássanak benne. Ahhoz, hogy továbblépjünk, meg kell ismernünk a valós személyt, a lehető legtöbb élethelyzetben. Ha vele személyesen nem is lehet találkozni, barátaitól, kollégáktól, rokonoktól sok-sok információt szerezhetünk róla, de a legjobb az lenne, ha személyes találkozásokból ismernénk meg a valódi arcát.
A közösségi médiában ne kövessük, ne nézegessük a fotóit!
Ha szeretnénk továbblépni és valaki másba beleszeretni, aki viszonozni is fogja, mindenképpen kerüljük el, hogy naponta megnézzük a Facebook vagy Instagram profiljait. A közösségi média hátránya, hogy nem képes olyan mértékű intimitást adni, mint amire vágyunk, és az intimitás kifejezés alatt a bókokat, a kedvességet, a mosolyt, a becézéseket, az ajándékokat, a figyelmet értem. A kapcsolatok, amiket ezeken keresztül építhetünk igencsak korlátozottak, és valahányszor vicces Insta-sztorikat látunk az illetőről vagy akár tökéletesen beállított fotókat, meghosszabbítjuk az érzéseinket iránta. Ez a folyton meghosszabbodó viszonzatlan szerelem pedig éveken át is elnyúlhat, ezért is jó, ha leállunk azzal, hogy követjük. Másrészt ha minden nap ezzel vagyunk elfoglalva, nem fogjuk észrevenni a felbukkanó lehetőségeket és jóval nehezebben lépünk tovább.
Ugyanez igaz az exekre is, velük kapcsolatban is kialakulhat egyfajta viszonzatlan érzelmi zűrzavar, pláne, ha a szakítás után pár szexért még találkoztak egymással. Szorongást válthat ki a folytonos közösségi médiában követés, és ha nehéz leszokni, hozzunk magunk számára kedvező döntést: csak naponta egyszer, majd kétnaponta, majd minél ritkábban nézegessük a képeit. De azt is lehet, hogy kitalálunk helyette valami más pótcselekvést: csokit, jégkrémet eszünk helyette vagy éppen súlyzózunk 20-at 20-at mindkét karunkra. Bármit, csak a fotókat ne nézzük!
A valóságot hasonlítsuk össze az általunk hitt gondolatokkal!
Az illetőről szedjünk össze minél több tényt. Hogyan viselkedik másokkal, akár a pincérekkel, pincérnőkkel? Hogyan éli a mindennapjait, mivel foglalkozik, mi a hobbija? A tényeket semmiképp se a közösségi média fotóira és videóira alapozzuk, hanem a valóságra. E lista mellé pedig írjunk oda minden mást, amit mi hiszünk az illetőről, milyennek látjuk, szerintünk milyen ember. Ha ez utóbbi lista hosszabb lesz a valóságokat összeszedő listáról, akkor biztos, hogy idealizáljuk szerelmünk tárgyát és emlékeztessük magunkat arra, hogy egyáltalán nem is ismerjük őt valójában. És ezt mondjuk el sokszor magunknak. Ez azért is nagyon fontos, mert rengetegen hajlamosak arra, hogy lelki társuknak gondoljanak valakit, pusztán azért, mert van valami közös bennük, vagy mert jól érezték magukat együtt egészen két teljes órán át. A lelki társ egyfajta mítosz, és azért nem jó, ha erre fókuszálunk, mert egészségtelen és romboló párkapcsolatok is kialakulhatnak emiatt. Ráadásul ha abban hiszünk, hogy a sors/Isten/Jézuska/Buddha/Siva majd gondoskodik rólunk és biztosan ő alakítja az emberi kapcsolatunkat, akkor nehezen fogunk tenni azért, hogy javítsunk rajta, hogy elébe menjünk a saját sorsunknak.
A jó párkapcsolat rengeteg önmunkával jár együtt, ezért se szabad hagyni, hogy majd valaki vagy valami más dönt benne, ezzel csak a felelősséget hárítjuk és egyre nehezebb élethelyzetekbe kerülünk. Az igazi társat mindannyian képesek vagyunk megtalálni, de addig legalább 3-4 évnek kell eltelnie a kapcsolatban, hogy biztosan elmondhassuk, valóban egymás igaz társai vagyunk, ismerjük egymást és jól tudunk együttműködni.
Hajlamosak vagyunk túlbecsülni azokat az embereket, akikbe belezúgtunk, pedig az teljesen más érzés, mint amikor kölcsönös szerelemben és elfogadásban élhetünk együtt valakivel. A kiteljesedett, harmonikus szerelmi kapcsolatokban az idealizált, plátói szerelemnek nem jut szerep és éppen ettől szép.
Párkapcsolati és szexológiai tanácsadással foglalkozó szerzőnk korábbi cikkeit ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: 24.hu/Máté Csaba
