Polgár Árpád: Soha nem lehet kitörölni a kommunizmust abból, akit az a rendszer formált

Kereskedőnek született, de a szíve a színpadra húzta, a sorsa elől azonban csak rövid ideig menekülhetett. Huszonévesen, a hetvenes-nyolcvanas években lett vállalkozó, de a rendszerváltással lépett be az aranykorba. Hozott hajmeresztő döntéseket, néhányszor átverték, de többször pártolt mellé a szerencse. Butikosból lett Magyarország egyik legmenőbb műkereskedője, a siker mellett azonban nem kerülték el a botrányok sem. Az utóbbi időben a legtöbben már nem a saját nevén ismerik, hanem mint a luxusfeleség, Polgár Tünde férje. Évek óta nyugdíjas, vagy ahogy ő fogalmaz: az örökösei pénzét költi, s közben a YouTube-on elégíti ki a közönség szeretete iránti vágyát.

Kotorék

Polgár Árpád kései gyerek, legfiatalabb ikertestvérei is tizenegy évvel idősebbek nála. Szülei nem terveztek negyedik gyereket, de amikor az édesapját kiengedik Rákosi börtönéből, az édesanyja teherbe esik, és fel sem merül, hogy ne tartanák meg. Árpádot gyermekkorában kotoréknak csúfolja Zalaszentgrót, arra utalva, hogy negyven fölötti szülei biztosan úgy kotorták össze valahonnan. A kisfiú a gúnynév miatt fogadja meg, hogy majd megmutatja a világnak, ki ő valójában.

Polgár Zsigmond, Árpád édesapja jól menő kereskedő volt, amíg nem jött az államosítás. A kommunisták utasították, üresen adja át a boltját, majd letartóztatták áru rejtegetéséért. Két évig volt börtönben, majd ötvenhatban felpakolta a családját, hogy régi üzlettársával és annak családjával Amerikába szökjenek. Polgárék azonban nem messze az osztrák határtól visszafordultak: a családfő nem tudta rávenni magát, hogy talán örökre maga mögött hagyja Magyarországot. Zsigmondot és feleségét, Irmát, aki Mindszenty bíboros unokahúga, a forradalom után is többször kihallgatásra viszi egy nagy fekete autó. A megtorlás utáni enyhülés azonban a Polgár család életében is érezteti hatását: a hatvanas évek közepére már saját nyaralójuk van a Balatonnál.

A gyerekek pedig megtanulják, hogy ez olyasmi, amiről jobb senkinek sem beszélni.

„Az, hogy egy család mit képes elérni, sokban múlik a személyeken is, nem csak azon, hogy milyen klímában kénytelenek élni. Édesapám értett a szakmájához és szorgalmas volt. Igaz, egész hátralévő életére megmaradt benne a félelem, nem mert saját üzletben gondolkodni. Megelégedett azzal, hogy alkalmazott egy állami szövetkezetnél, de ott elérte, amit lehetett.”

A középiskolás Polgár Árpád egy zenekarban gitározik, de mivel a rengeteg fellépés miatt több tárgyból bukásra áll, és érzi, hogy nem válna belőle akkora sztár, mint az álmaiban, leteszi a hangszert. Az érettségi előtt egy évvel, egy budapesti osztálykiránduláson jár életében először színházban. Az élmény akkora hatással van rá, hogy eldönti, bármi áron színész lesz.

Színpad és seft

Tizennyolc évesen a fővárosba költözik, kibérel egy hat négyzetméteres szobát egy öregúrnál. Gőzerővel készül a Színművészeti Főiskola felvételijére, miközben egy külkereskedelmi cégnél dolgozik, ahová a német nyelvtudása miatt veszik fel. Egy napon, egy üveg ajándék tokajiért soron kívül pecsétel le néhány papírt egy csinos nőnek. Hamarosan kiderül, milliókat bukott ezen a cége. Kirúgják. A felvételin az utolsó, harmadik körig jut, de nem jut be a főiskolára. Amikor hiába keresi a nevét a kifüggesztett névsorban, megtudja, nem ártott volna, ha van némi protekciója. A Nemzeti Színház színészképző stúdiójába azonban bekerül, 1975-ben pedig szerződést kap a Békéscsabai Jókai Színházban. Ekkor tör elő belőle először a kereskedő vér.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Egy imádnivaló kollégám, Cserényi Béla rángatott bele az üzletelésbe. Őt mindenki úgy hívta, hogy »Annyi-Vennyi-Cerényi«, mert mindig seftelt valamivel. Bármivel. Emlékszem, egyszer Hódmezővásárhelyen játszottunk, amikor bejött az öltözőbe egy idős paraszt bácsi, hóna alatt egy pulikutyával. Cserényit kereste, aki éppen nem volt bent. Kérdeztem tőle, segíthetek-e valamiben, mire elmondta, hogy Béla adta el neki a pulit mint fiatal kutyát, de az első eső után kiderült, hogy az állat vén már, mint az országút, csak valamivel koromfeketére festették az őszülő bundáját.

Abban a rendszerben fizetése volt mindenkinek, de ha valaki előbbre akart jutni, ügyeskednie kellett. Kádárról számtalan negatívumot el lehet mondani, de azért nagyon sokat finomított a rettenetesen rideg oroszos vonalon. A frizsiderszocializmus nemcsak azt jelentette, hogy az emberek nagy hűtőládákat vettek maguknak, hanem azt is, hogy tele tudták pakolni. Csak nem ártott titkolni, ha az embernek volt valamije.”

Hideg labda

A húszas évei elején járó Polgár Árpád feleségül veszi a barátnőjét, aki hamarosan teherbe esik. A színésznek folyamatosan ingáznia kell budapesti családja és békéscsabai munkahelye között, amihez egy megbízható autóra lenne szüksége. A bökkenő csak annyi, hogy a működő szocializmusban hiába van az embernek pénze kocsira, arra öt-tíz évig kell várakoznia. Árpád egy ismerősétől kap egy tippet: menjen ki az állami autókereskedő cég, a Merkur Röppentyű utcai telepére, ahol kicsit sérült új autókat, illetve rövid idő után leselejtezett állami járműveket árulnak egy új kocsi árának feléért, harmadáért. A telepen a Kádár-korszak szürrealizmusának esszenciája fogadja Árpádot.

Az eladásra kínált autók egy udvaron állnak, a kapuban már nyitás előtt több száz ember tolong. Amikor beengedik őket, mindenki ráteszi a személyi igazolványát annak az autónak a szélvédőjére, amit meg szeretne venni. Egy autón általában ötven-hatvan, de esetenként akár száz könyv is összegyűlik. A telepen dolgozók annyi pingponglabdát tesznek egy zsákba, ahány vevőjelölt van. A labdák mind fehérek, kivéve egyet, az narancssárga. Az emberek aztán egyesével húznak a zsákból, aki a narancsszínűt húzza, megveheti az autót.

Polgár Árpád a második napon tudja meg, hogy természetesen nem a szerencse dönt a kérdésben.

„Azért kaptam fel a fejem, mert a saját nevemet hallottam. Egy férfi hajolt be a konténerbe, amelyikben a telep alkalmazottai dolgoztak, és azt mondta, őt Polgár elvtárs küldte. Nem sokkal később ez az ember meg is nyerte a sorsolást. Gondoltam, másnap ezt én is kipróbálom. Reggel odamentem a konténerhez, és mondtam, hogy Polgár elvtárs küldött. Rögtön elő is került egy férfi, és elmagyarázta, hogyan mennek a telepen a dolgok. A kinézett járgány árának harminc százalékát kell a zsebébe csúsztatni, cserébe garantálja, hogy megnyerem a sorshúzást. Az ár még így is jóval alacsonyabb volt, mint egy új autóé, de ami legfontosabb, egy percet sem kellett rá várni. Bólintottam, fizettem, aztán a férfi csak annyit mondott, keressem a hideget. Kiderült, hogy ha valaki kifizeti a csúszópénzt, a sorsolás előtt a mélyhűtőbe rakják a sárga labdát.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Árpád másnap vesz egy 1500-as Ladát, a csúszópénzzel együtt hatvanezer forintért. Ahogy kigördül vele a kapun, egy férfi utána szól, hogy ő akár azonnal adna a kocsiért kilencvenezret. Árpád faképnél hagyja, de nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy néhány perc alatt kereshetne harmincezer forintot. A havi bruttó átlagkereset akkoriban ennek tizede, háromezer forint volt. Néhány sarokkal odébb visszafordul, megáll a férfi mellett, és azt mondja neki, százezerért övé a Lada. Az idegen alkudozás nélkül rábólint az ajánlatra. Árpád néhányszor visszamegy a telepre és amellett, hogy magának is szerez autót, még nagyjából százötvenezer forintnyi hasznot zsebel be. Az új színházi évadra azonban vissza kell térnie Békéscsabára, így felhagy a nepperkedéssel még azelőtt, hogy igazán belemelegedett volna. Hamarosan megtudja, épp időben szállt ki: a telepi emberét letartóztatják.

„Persze ez után is sokan éltek királyian ebből az üzletből, a nyomozás viszont nem ért el Polgár elvtársig. Szerencsére hozzám sem. Bár nem hiszem, hogy nekem komolyabb bajom lehetett volna az egészből. Amikor prostik ellen nyomoznak, akkor is a lány meg a futtatója vannak bajban, nem a kuncsaftok, nem igaz?”

Gatyabiznisz

Polgár Árpád úgy döntött, befekteti az autókból és a Cserényi Bélával bonyolított seftekből származó tőkéjét. Szerencsétlenségére belebotlott egy szélhámos nőbe, aki szép ígéretekkel kidumált belőle néhány százezer forintot, majd felszívódott. Hamarosan kiderült: több száz ember járt ugyanígy. A nőt később csalás vádjával letartóztatták, de a pénznek akkor persze már nyoma sem volt, a károsultak hoppon maradtak. Kivéve egyiküket, de erről picit később.

Az üzlethelyiség megszerzésén kívül is több komoly fordulatot hozott Polgár Árpád életében az 1982-es év. Váratlanul meghalt az édesapja, ami letaglózta. Ráadásul az akkori, már fővárosi színháza vezetésével nem sikerült kialkudnia magának azt a fizetést, amit szeretett volna. Azt mondja, nem a pénz miatt sértődött vérig, hanem mert úgy érezte, nem becsülik meg annyira, amennyire érdemelné. Utóbb belátta: nem kellett volna, de akkor, dühében sok emberrel veszett össze. A színházi szakma zárt világában gyorsan terjednek a hírek: a viselkedése miatt Polgár Árpád parkolópályára kerül.

Egy lehetőség azonban szinte az ölébe pottyant.

„Megtudtam, hogy a nőnek, aki kicsalta a pénzemet, volt egy körúti üzlethelyisége, amit elárvereznek. Kíváncsiságból mentem el az árverésre, ahol meglepetésemre rajtam kívül senki sem jelent meg. Beszélgetni kezdtünk az ügyvédekkel, és az árverés vezetőjével, aminek az lett vége, hogy én a bűncselekmény utáni kártérítésképpen megkaptam az üzlethelyiséget. Ehhez több zsebbe kellett tenni megfelelő összegeket, de összességében még így is jól jártam. A több száz becsapott ember közül én voltam az egyetlen, aki viszontlátott valamit a pénzéből. Lehet, hogy ez egy kicsit igazságtalannak tűnik, de én voltam az egyetlen, aki végsőkig próbált harcolni az igazáért.”

Polgár Árpádnak színházi szerződése nem, üres üzlethelyisége viszont volt, már csak azt kellett kitalálnia, milyen áruval töltse meg a boltot. Az akkori feleségével a divat felé nyitnak, mert alig lehet az országban nyugatias stílusú ruhákat kapni, az igény viszont óriási rájuk. Az első negyven nadrágot a Burda című német divatmagazin szabásmintája alapján még saját kezűleg gyártják le, aztán kiszervezik a munkát bedolgozóknak. Dőlne a pénz, csakhogy nincs az országban alapanyag. Árpád merészet húz: fillérekért vásárol két teherautónyi textilt, amit nem ruhaalapanyagnak gyártottak, hanem a lapos tetők szigeteléséhez, a kátrány alá.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Ehhez lehetett hozzájutni, ezzel kellett dolgozni. Le is gyártottuk a gatyákat, csak mindegyik olyan csúnya drapp színű volt, be kellett festeni őket, hogy eladhatók legyenek. A Patyolatnál volt egy ember, akivel megbeszéltem, hogy éjszaka, fusiban megcsinálják. Igen ám, csakhogy amikor reggel mentem az áruért, az emberem kaján vigyorral az arcán fogadott, és mutatta a nadrágokat, amik úgy álltak a raktárban, mint a kályhacsövek. A festék teljesen belekeményedett a tetőfedő textilbe. Kétségbe estem, szinte az összes pénzem benne volt a készletben. A patyolatos meg elkezdett gúnyolódni, hogy ezeket a gatyákat még kővel sem töröm össze. Akkor bevillant: hát dehogynem! Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy mossák ki még egyszer a nadrágokat, csak tegyenek kis köveket melléjük a dobba. Működött. Egy ideig azt hittem, én találtam fel a koptatott farmert, de megtudtam, hogy nyugaton már jó ideje csinálják, csak én még nem hallottam róla. A nadrágokat úgy vitték, mint a cukrot, én pedig a vidéki városokat is bejártam és felvásároltam az összes tetőszigetelő anyagot, amit találtam. Soha sem felejtem el, egyszer még a tévéhíradó is foglalkozott vele, hogy csúsznak a panelházépítések, mert valamilyen érthetetlen okból hiánycikk lett az országban a tetőszigeteléshez használt textil.”

A pénz dőlt, különösen az után, hogy Polgár Árpád meglovagolta az R-GO zenekar keltette divathullámot is. Szikora Róberték rajongói katonai cuccokban akartak járni, a Néphadseregnél meg gyakorlatilag minden eladó, csak a megfelelő embert kellett ismerni.

A laktanyákból származó ruhákat kőmosással koptatják, lecserélik rajtuk a gombokat, aztán zsebre teszik a busás profitot. Az üzlet álomszerűen megy, Polgár Árpád mégsem maradéktalanul boldog. Hiányzik neki a színház, de lassan bele kell törődnie, hogy valószínűleg soha többé nem áll színpadra. Nem akar viszont egyszerű „gatyás” maradni, valami mélyebbre, sokrétűbbre vágyik. Kitalálja, hogy műkereskedő lesz, az elképzeléséhez pedig annak ellenére ragaszkodik, hogy akkori felesége és üzlettársa kötözni való bolondnak tartja, és minden eszközzel megpróbálja eltántorítani attól, hogy felszámoljon egy jól menő üzletet, és belevágjon valami bizonytalanba, amiről ráadásul halvány fogalma sincs.

Húsz év aranybánya

„A szüleimtől az ötvenes években elvették a hétszobás házukat. Három szobát odaadtak másnak, mi úgy élhettünk a maradék négy szobában, hogy lakbért kellett fizetnünk. Néhány vagyontárgy azonban megmaradt. Volt egy pár festményünk, és anyámnak volt zongorája, ami akkoriban nagy szónak számított. Anyám nemesi családból származott, nagyapámék házában is voltak gyönyörű állóórák, tabernákulumok, vagyis nem állt annyira távol tőlem a műkincsek világa, de tényleg túlzás lenne állítani, hogy értettem hozzájuk. Menet közben tanultam ki a szakmát. Egyrészt elvégeztem az összes létező becsüs tanfolyamot, és faltam a szakirodalmat. Másrészt profikat vettem magam mellé: az egyetlen nagy cégtől, a BÁV-tól csábítottam át szakembereket.”

Polgár Árpádnak ismét szerencséje van. Bár ő erről nem sokat sejt, épp a magyar műkereskedelem aranykorának kezdete előtt vág bele az új üzletbe.

„A nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kétezres évek elejéig tartott ez a korszak. Az állam elkezdte értékesíteni a tanácsi lakásokat, az embereknek pedig pénzre volt szükségük, hogy megvehessék. Kezdett kicsit kinyílni az ország, lehetett külföldre utazgatni, lehetett Bécsben vásárolgatni, ezekhez szintén pénzre volt szükség. Az emberek elkezdték előszedegetni és eladogatni a családi műkincseket, amiket sikerült átmenteniük a kommunizmus évtizedein. Olyan szempontból azonban még zárt volt a világ, hogy nem volt internet, nehezen áramlott az információ, különösen az országhatárokon át. Az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogyan működött a műtárgypiac, hogy mi mennyit ér. Nyugatról viszont óriási volt az érdeklődés a magyar műkincsek iránt, mert az ottani árakhoz képest még akkor is nagyon olcsónak számítottak, ha a műkereskedő már rátette a hasznát. Ez a kétezres évek elejéig-közepéig ment, akkor azonban az internet elterjedésével és az európai uniós csatlakozással megint óriásit változott minden.”

Polgár Árpád azt mondja, bár nyilvánvalóan nagy hatással volt az életére és pályafutására a rendszerváltás, ezt ő akkor egyáltalán nem így élte meg.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Amikor az ember történelmi idők részese, akkor ezt egyáltalán nem érzékeli. A rendszerváltás nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem egy lassú folyamat volt, amihez mi folyamatosan alkalmazkodtunk. Azt a negyven évet még mostanra sem sikerült magunk mögött hagynunk. Még azoknak sem, akik a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján születtek, tehát csak keveset és gyerekként láttak belőle. De mi ebben nőttünk fel, vörös nyakkendőben, orosz dalokat énekeltünk, és mivel azt tanították, elhittük, hogy Kádárnak mindenben igaza van. Megtanultuk a hivatalos játékszabályokat, később pedig azt is, hogy hol vannak azok a kisebb-nagyobb kapuk, amiken keresztül meg lehet kerülni őket. Soha nem lehet kitörölni a kommunizmust abból, akit az a rendszer formált.”

A Polgár Galéria és Aukciósház a tulajdonosa szerint majdnem két évtizeden át aranybánya volt. Polgár Árpádot még majdnem egy évtizeden át vitte a lendület, de a 2010-es évek elején úgy döntött, nyugdíjba megy. Ekkoriban járta be a sajtót a hír, hogy egy vevő beperelte a Polgár Galériát, mert egy árverésen értékes képek helyett ócska hamisítványokat vett tőle.

„Egy rosszindulatú újságíró próbált szenzációt csinálni, én pedig úgy döntöttem, nem teszek ellene semmit, mert úgyis visszavonulok. Már megbántam. A mi álláspontunk az volt, hogy aukciósházként mi csak közvetítő szerepet töltünk be, ezért az eladót kellene perelni, aki behozta hozzánk a képet. A bíróság nem így látta, mi pedig fizettünk, ennyi. Ilyen perek azonban minden aukciósház történetében előfordulnak, a Christie’s-től kezdve a Sotheby’s-ig. A pályafutásom során több tízezer műtárgy ment át a kezeink között, ha ezek közül csak egy-kettő esetében hibáztunk, az szerintem elég jó arány.”

Régi név, új szerep

Polgár Árpád a nyugdíjba vonulása után hosszú időre eltűnt a nyilvánosság elől. Másfél évvel ezelőtt azonban újra felbukkant, de a legtöbben már nem a saját nevén ismerik, hanem csak úgy mint Polgár Tünde férje. „Igen, de hát az is vagyok. Tünde fiatalabb nálam, öt-hat év után elég komoly jeleit adta, hogy ő azért nem élvezi annyira a floridai nyugdíjasok életét, mint én. Akkor kapta a felkérést a Feleségek luxuskivitelben című tévéműsorba, én meg úgy voltam vele, ha ehhez van kedve, gyerünk. Azóta kétlaki életet élünk, Budapest és Florida között ingázunk.

A YouTube-csatornánkat azért kezdtük el, hogy legyen az életünkben valami kis kreatív alkotófolyamat. Kilenc hónap után úgy látom, hogy videókkal valamit vissza lehet adni az embereknek. Meg lehet nekik mutatni egyfajta életszemléletet, gondolkodásmódot, stílust, aminek aztán hasznát vehetik. A saját örömünkre csináljuk, de az a legjobb, ha át tudunk valamit adni a tapasztalatainkból.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Polgár Árpád karrierje a szocializmus, a rendszerváltás és vadkapitalizmus éveinek egyik emblematikus sikertörténete. Ő maga sem tagadja, hogy a sikereiben néha óriási szerepet játszott a szerencse, de kellett hozzá kitartás és vakmerőség is. Meg persze az érzék, amivel pillanatok alatt átlát egy helyzetet, és tudja, hogy azt hogyan fordítsa a saját hasznára.

„Az üzleti életben is nagy hasznát vettem a színészi képességeimnek. Ha a szocializmusban valamit el akart érni az ember, tudnia kellett, hol vannak a kiskapuk, de fontosabb volt a simulékony modor. Meg kellett lennie egyfajta kapitalista szemléletnek, érezni kellett a nyugati trendet, de közben óvatosan kellett lavírozni, hogy ne legyen túl feltűnő. Sokan csináltak ebben az időszakban meredek dolgokat, csak utólag már nem mindenki vállalja fel. De nincs ez másképpen ma sem, csak mások a léptékek. Régen a kisemberek szocialista kapcsolatrendszerre épülő korrupciója működött, ma pedig az, ami Móricz Zsigmond Rokonok című regényében, és közben milliárdok tűnnek el. Kíváncsi lennék, hogy harminc év múlva miket írnak majd napjainkról.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.