Nem hibáztatok senkit amiatt, hogy nem ismerné Louie Andersont, aki stand-uposként tűnt fel a ’80-as években az amerikai Tonight Show-ban. Ezen kívül a legtöbbeknek onnan lehet ismerős, hogy a kereskedelmi csatornák által unalomig ismételt Amerikába jöttem című Eddie Murphy-vígjátékban volt mellékszereplő, egy éttermi dolgozó a McDowell’s-ben.
Az 1984-es első fellépése hatalmas siker volt, de filmes karrierje nem indult be túlságosan ezután sem, inkább stand-upos berkekben lett ismert Anderson neve. Aztán jöttek-mentek a kisebb filmes szerepek, de a hollywoodi vászonra nem tudott betörni, pedig saját közegében, a színpadon elképesztő tehetségnek számított. Jól érezte, hogy ez felhasználható a sikerhez, ha nem csak élő közönség előtt szeretné letenni a névjegyét.
A Fox csapott le a műsorra, ami tényleg kuriózumnak számított már akkoriban is, hiszen relatíve kevés olyan mesét sugároztak az amerikai tévéadók, ami valakinek az életét mutatta be, ráadásul főműsoridőben, 1994-től 1998-ig, harminckilenc epizódot levetítve. Ehelyett a fikciós sorozatok mentek, mint A Simpson család, Pókember, de a Nyekk, a macska is ide sorolható. A produkció élére azt a Matthew O’Callaghant állították főanimátornak, aki a Disneynél dolgozott korábban A kis hableányon, illetőleg később a Shrek és a Gru című rajzfilmek megalkotásában is komoly részt vállalt.
Hasonló alapokra épült évekkel később Chris Rock szintén saját gyerekkorát feldolgozó sorozata, a Mindenki utálja Christ!, ami abszolút követi a Louie élete által felállított vonalat, nem véletlenül lett hasonlóan nagy sikere. Érdekesség, hogy Rock és Anderson egyaránt komikusként kezdték a szórakoztatóipari karrierjüket.
Nem is annyira vicces gyerekkor
Louie Anderson koncepciója más volt, mint az akkor futó rajzfilmeké: ő az életéből inspirálódott, ami tulajdonképpen egy szitkomot eredményezett a nézőknek. Louie egy átlagos nyolcéves kissrác, aki Wisconsinban él szüleivel és tizenegy testvérével. Meglehetősen szegény körülmények között tengődnek, Louie pedig minden olyan dologgal megküzd, amivel az ő korában meg kell, azaz a sulis dolgokkal, a barátokkal, a szerelmi ügyekkel, a csalódással és például a ducisággal, ami felnőttként is üldözte.
A szériában Louie-n kívül feltűnik háztartásbeli anyja, Ora és az apja, Andy, aki a második világháborút megjárt veterán. Rajtuk kívül néhány testvér (akik közül csak Tommy jelenik meg arccal, a többi testvért nem igazán látjuk) tűnik még fel, és persze a főszereplő egynéhány barátja. Messze a legjobb karakter a háborús hős apa, aki minden egyes megszólalásával valamilyen módon megidézi a fronton töltött szolgálatát, hatalmas túlzások közepette – mert bizony mindenki családjában van egy ilyen túlzásokba eső illető.
Kiszámoltam, hogy életem nyolc évéből kilenc és felet töltöttem apa háborús történeteinek hallgatásával
– említi Louie a sorozat egy epizódjában.
Hangját egyébként az eredeti változatban a komikus kölcsönözte, és akármennyire viccesnek tűnik a nézőknek az idősebb Anderson figurája, a való életben közel sem volt ennyire befogadható. Louie egy 2018-as interjúban beszélt arról, hogy apja masszív alkoholista volt, aki folyamatos terror alatt tartotta őt gyerekkorában, így a sorozat tulajdonképpen megszépítette azt az időszakot.
Amikor egy olyan házban nősz fel, amit átitat az alkohol, folyamatosan csak arra gondolsz, miközben ott jársz, hogy ő most józan vagy már megint ivott. Ez egy idő után pszichés dologgá válik az emberben. A tesóiddal már a szemkontaktusból leszűritek, hogy ez egy okés nap vagy már megint gond van. Emlékszem, mikor részeg volt, folyton rám rúgta a szobám ajtaját, hogy »kelj fel, dagadék, csinálj néhány gyakorlatot«. Nem tudta elviselni a duciságot
– fogalmazott Anderson, aki azóta már megbocsátott apjának, mert szerinte annak tízszer nehezebb élete volt az övénél, mivel mikor az idősebb Anderson tízéves volt, elszakították őt és a húgát, majd külön-külön adoptálták őket családok. Így csak ötven év után találkoztak.
Mit szerettél a sorozaton?
Már a kezdő képsorok felrúgták az akkori rajzfilmsorozatok alappilléreit, hiszen a valódi Louie Anderson köszönt be minden epizód előtt, hogy némileg felvezesse az adott részt. A komikus sztorizott kicsit a családról vagy hogy mit szeretett, netán utált a gyerekkorában, amik megadták az alaphangot az egésznek. Ezekben a jelenetekben csillogtathatta komikusi vénáját Anderson is, aki persze szinkronmunkájában is remekelt az évadok alatt.
Valószínűleg pont annak a korosztálynak készült (nyolc-, tízévesek), amibe Louie is beletartozott. A legbonyolultabb témákat is zseniálisan vesézték ki, az egyik legerősebb jelenet, mikor Louie felteszi a kérdést apjának, hogy hogyan születik a baba.
Erre megkapja a tökéletes katonai választ:
Őőő, rendben, Louie, elmondom. A szerelem háború… vagy inkább verseny? Azt hiszem, a szerelem verseny. Mindegy, az apát tekintsd partraszállónak, az anya meg mondjuk, Franciaország. Az apa lerohanja a normandiai partvidéket, kétéltű járműveken küldi partra csapatait, a katonák egy része aknára lép, másokat elfognak, és sokan elesnek az ellenséges tűzben. De egy katonának sikerül átjutnia. Látod, így születik a baba.
Van egyébként egy-két egészen érdekes jelenet a sorozatra ránézve:
- Louie szülei például külön ágyon alszanak, de ettől függetlenül egy szobában,
- miután Louiék mellé beköltöznek a színes bőrű, gazdag szomszédok, Jensenék, a családfő Andy általában nagyon irigy mindenükre, például a hatalmas lakóbuszukra is.
A Louie élete ennyi év távlatából talán már kopottasnak hat, ha most lennék hét-nyolcéves, gyaníthatóan én is mást néznék ehelyett. De talán azt is érdemes hozzátenni, hogy a kilencvenes években még egészen máshogy gondolkodtak a rajzfilmgyártók is, mert erről a szériáról lerí, hogy nem a nézettségre, a minél több lóvé bezsebelésére törekedett.
Egyszerűen szórakoztatni, nevelni, utat mutatni akartak a kisebbeknek és a világ felfedezésében lévő nagyobbaknak is, amellett, hogy a felnőtteknek is kellemes szórakozást nyújtott.
A széria végül három évad után ért véget, három Emmy-díjat és három Humanitas-díjat zsebelt be, utóbbival a sorozat írói részét dicsérték, mondván, nagyon emberi módon, méltóságteljesen ragadták meg Anderson gyerekkorát. És tényleg: látszólag Louie élete bármelyikőnké lehetne, mégis egészen egyedi, nem sok életúthoz hasonlítható.
Talán még 2019-ben sem lenne ördögtől való dolog, ha a szülők megmutatnák gyerekeinek, akár a YouTube-on, akár régi videokazettákon, milyenek is voltak a tíz-húsz évvel ezelőtti rajzfilmek.
Kicsit lassabbak, kicsit könnyedebbek, de annál szerethetőbbek.
És a Bátor, a gyáva kutyát nézted? Ugye, milyen jó volt?
