Élet-Stílus

Nézted a Louie életét? Ha nem, miért nem?

A '90-es évek rajzfilmsorozatai lényegesen másfélék voltak a maiakkal ellentétben, aminek természetesen egyszerű oka van: változtak a trendek, és ma már az ingerküszöb átlépésének megkísérlése a fő motiváció a készítőknél. Nem szeretnék közhelyeket pufogtatni, hogy régen minden jobb volt, de ez a rajzfilmek esetében durván így van. A Louie élete pedig az egyik legjobb példa ennek alátámasztására. Néztétek, ugye?

Nem hibáztatok senkit amiatt, hogy nem ismerné Louie Andersont, aki stand-uposként tűnt fel a ’80-as években az amerikai Tonight Show-ban. Ezen kívül a legtöbbeknek onnan lehet ismerős, hogy a kereskedelmi csatornák által unalomig ismételt Amerikába jöttem című Eddie Murphy-vígjátékban volt mellékszereplő, egy éttermi dolgozó a McDowell’s-ben.

Az 1984-es első fellépése hatalmas siker volt, de filmes karrierje nem indult be túlságosan ezután sem, inkább stand-upos berkekben lett ismert Anderson neve. Aztán jöttek-mentek a kisebb filmes szerepek, de a hollywoodi vászonra nem tudott betörni, pedig saját közegében, a színpadon elképesztő tehetségnek számított. Jól érezte, hogy ez felhasználható a sikerhez, ha nem csak élő közönség előtt szeretné letenni a névjegyét.

1995-ben megírta a Louie élete című rajzfilmsorozat forgatókönyvet, amihez saját gyerekkorát vette alapul, annak minden humoros és keserédes szegletét. 

A Fox csapott le a műsorra, ami tényleg kuriózumnak számított már akkoriban is, hiszen relatíve kevés olyan mesét sugároztak az amerikai tévéadók, ami valakinek az életét mutatta be, ráadásul főműsoridőben, 1994-től 1998-ig, harminckilenc epizódot levetítve. Ehelyett a fikciós sorozatok mentek, mint A Simpson család, Pókember, de a Nyekk, a macska is ide sorolható. A produkció élére azt a Matthew O’Callaghant állították főanimátornak, aki a Disneynél dolgozott korábban A kis hableányon, illetőleg később a Shrek és a Gru című rajzfilmek megalkotásában is komoly részt vállalt.

Hasonló alapokra épült évekkel később Chris Rock szintén saját gyerekkorát feldolgozó sorozata, a Mindenki utálja Christ!, ami abszolút követi a Louie élete által felállított vonalat, nem véletlenül lett hasonlóan nagy sikere. Érdekesség, hogy Rock és Anderson egyaránt komikusként kezdték a szórakoztatóipari karrierjüket.

Nem is annyira vicces gyerekkor

Louie Anderson koncepciója más volt, mint az akkor futó rajzfilmeké: ő az életéből inspirálódott, ami tulajdonképpen egy szitkomot eredményezett a nézőknek. Louie egy átlagos nyolcéves kissrác, aki Wisconsinban él szüleivel és tizenegy testvérével. Meglehetősen szegény körülmények között tengődnek, Louie pedig minden olyan dologgal megküzd, amivel az ő korában meg kell, azaz a sulis dolgokkal, a barátokkal, a szerelmi ügyekkel, a csalódással és például a ducisággal, ami felnőttként is üldözte.

A szériában Louie-n kívül feltűnik háztartásbeli anyja, Ora és az apja, Andy, aki a második világháborút megjárt veterán. Rajtuk kívül néhány testvér (akik közül csak Tommy jelenik meg arccal, a többi testvért nem igazán látjuk) tűnik még fel, és persze a főszereplő egynéhány barátja. Messze a legjobb karakter a háborús hős apa, aki minden egyes megszólalásával valamilyen módon megidézi a fronton töltött szolgálatát, hatalmas túlzások közepette – mert bizony mindenki családjában van egy ilyen túlzásokba eső illető.

Kiszámoltam, hogy életem nyolc évéből kilenc és felet töltöttem apa háborús történeteinek hallgatásával

említi Louie a sorozat egy epizódjában.

Hangját egyébként az eredeti változatban a komikus kölcsönözte, és akármennyire viccesnek tűnik a nézőknek az idősebb Anderson figurája, a való életben közel sem volt ennyire befogadható. Louie egy 2018-as interjúban beszélt arról, hogy apja masszív alkoholista volt, aki folyamatos terror alatt tartotta őt gyerekkorában, így a sorozat tulajdonképpen megszépítette azt az időszakot.

Amikor egy olyan házban nősz fel, amit átitat az alkohol, folyamatosan csak arra gondolsz, miközben ott jársz, hogy ő most józan vagy már megint ivott. Ez egy idő után pszichés dologgá válik az emberben. A tesóiddal már a szemkontaktusból leszűritek, hogy ez egy okés nap vagy már megint gond van. Emlékszem, mikor részeg volt, folyton rám rúgta a szobám ajtaját, hogy »kelj fel, dagadék, csinálj néhány gyakorlatot«. Nem tudta elviselni a duciságot

fogalmazott Anderson, aki azóta már megbocsátott apjának, mert szerinte annak tízszer nehezebb élete volt az övénél, mivel mikor az idősebb Anderson tízéves volt, elszakították őt és a húgát, majd külön-külön adoptálták őket családok. Így csak ötven év után találkoztak.

Mit szerettél a sorozaton?

Már a kezdő képsorok felrúgták az akkori rajzfilmsorozatok alappilléreit, hiszen a valódi Louie Anderson köszönt be minden epizód előtt, hogy némileg felvezesse az adott részt. A komikus sztorizott kicsit a családról vagy hogy mit szeretett, netán utált a gyerekkorában, amik megadták az alaphangot az egésznek. Ezekben a jelenetekben csillogtathatta komikusi vénáját Anderson is, aki persze szinkronmunkájában is remekelt az évadok alatt.

A Louie élete intelligens humorral operált, nem feltűnően színesen rajzolt karakterekkel, hangoskodással vagy ide-oda rángatott „kamerával”, így fenntartva a figyelmet, ahogy azt a mai mesék teszik.

Valószínűleg pont annak a korosztálynak készült (nyolc-, tízévesek), amibe Louie is beletartozott. A legbonyolultabb témákat is zseniálisan vesézték ki, az egyik legerősebb jelenet, mikor Louie felteszi a kérdést apjának, hogy hogyan születik a baba.

Erre megkapja a tökéletes katonai választ:

Őőő, rendben, Louie, elmondom. A szerelem háború… vagy inkább verseny? Azt hiszem, a szerelem verseny. Mindegy, az apát tekintsd partraszállónak, az anya meg mondjuk, Franciaország. Az apa lerohanja a normandiai partvidéket, kétéltű járműveken küldi partra csapatait, a katonák egy része aknára lép, másokat elfognak, és sokan elesnek az ellenséges tűzben. De egy katonának sikerül átjutnia. Látod, így születik a baba.

Van egyébként egy-két egészen érdekes jelenet a sorozatra ránézve:

  1. Louie szülei például külön ágyon alszanak, de ettől függetlenül egy szobában,
  2. miután Louiék mellé beköltöznek a színes bőrű, gazdag szomszédok, Jensenék, a családfő Andy általában nagyon irigy mindenükre, például a hatalmas lakóbuszukra is.

A Louie élete ennyi év távlatából talán már kopottasnak hat, ha most lennék hét-nyolcéves, gyaníthatóan én is mást néznék ehelyett. De talán azt is érdemes hozzátenni, hogy a kilencvenes években még egészen máshogy gondolkodtak a rajzfilmgyártók is, mert erről a szériáról lerí, hogy nem a nézettségre, a minél több lóvé bezsebelésére törekedett.

Egyszerűen szórakoztatni, nevelni, utat mutatni akartak a kisebbeknek és a világ felfedezésében lévő nagyobbaknak is, amellett, hogy a felnőtteknek is kellemes szórakozást nyújtott.

Azt hiszem, Louie Andersont mindenképp becsülni kell azért, hogy képes volt karikírozni az őt ért sérelmeket, amik negatív hatást gyakoroltak rá gyerekként, és átforgatta valami sokkal viccesebbé, mindenki számára befogadhatóvá. 

A széria végül három évad után ért véget, három Emmy-díjat és három Humanitas-díjat zsebelt be, utóbbival a sorozat írói részét dicsérték, mondván, nagyon emberi módon, méltóságteljesen ragadták meg Anderson gyerekkorát. És tényleg: látszólag Louie élete bármelyikőnké lehetne, mégis egészen egyedi, nem sok életúthoz hasonlítható.

Talán még 2019-ben sem lenne ördögtől való dolog, ha a szülők megmutatnák gyerekeinek, akár a YouTube-on, akár régi videokazettákon, milyenek is voltak a tíz-húsz évvel ezelőtti rajzfilmek.

Kicsit lassabbak, kicsit könnyedebbek, de annál szerethetőbbek.

És a Bátor, a gyáva kutyát nézted? Ugye, milyen jó volt?

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik