A II. világháború után Amerikában kialakult egyfajta általános paranoia, miszerint a kommunista vagy anarchista nézeteket valló emberek veszélyt jelentenek. Listázták őket, ahogy a melegeket is, pontosabban azokat, akiket homoszexuálisnak vagy leszbikusnak bélyegeztek valamiért. Egy 1950-ben megjelent szenátusi jelentés szerint azért, mert
azok, akik perverz tetteket hajtanak végre, nem rendelkeznek a normál emberek érzelmi stabilitásával
és ezért zsarolhatók, vagyis állambiztonsági veszélyt jelentenek.
Ennél abszurdabbnak ma már csak az tűnik, hogy 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Szövetség felvette a homoszexualitást a mentális betegségek közé. Sőt, egy 1962-es tanulmányban azt írták, a melegek félnek az ellenkező nemtől, ami a traumatikus szülő-gyerek viszonyra vezethető vissza. A homoszexualitást egészen 1974-ig a mentális betegségek között tartották számon az amerikai Diagnosztikai és statisztikai kézikönyv szerint.
Nem véletlen, hogy az ’50-es és ’60-as évek Amerikájában az azonos neműek iránti szexuális vonzalmat titkolták, az ugyanis nem csak megbélyegzéssel járt, vagy azzal, hogy az embert kirúgták a munkahelyéről, de akár bebörtönzéssel is. Utóbbihoz elég volt, hogy két férfi megfogja egymás kezét, a rendőrök pedig azért is letartóztattak valakit, ha férfiként női ruhát húzott. A rendőrség rendszeresen razziázott is olyan helyeken, ahova köztudottan melegek jártak, az ott szórakozókat pedig letartóztatták.
A Stonewallban történteket tíz évvel megelőzően már volt egy kisebb lázadás 1959-ben egy Los Angeles-i kávézóban egy rendőrségi razzia után. 1966-ban pedig San Franciscóban tartóztattak le nőnek öltözött férfiakat, majd azt követően betörték a hely kirakatát. Ezeknél látványosabb horderejű volt a Stonewall-lázadás, amit ma már a homoszexuálisok jogegyenlőségéért küzdő mozgalom kezdőpontjának tekintenek.
Greenwich Village jó ideje, gyakorlatilag már az I. világháború óta a New Yorki- meleg közösség központja, ami az egész 20. században a nagyon bohém, művész lakóiról volt ismert. A ’60-as évek elején New York akkori polgármestere, ifj. Robert F. Wagner azzal készült az 1964-es New York-i világkiállításra, hogy visszavonta a szórakozóhelyek italmérési engedélyeit, a rendőröket pedig arra utasította, hogy fogjanak el minél több homoszexuális férfit.
Ennek ellenére működhettek az olyan bárok, mint a Stonewall Inn is, ugyanis ezeket általában a maffia irányította, akik vizezték az egyébként engedély nélkül nem is árusítható alkoholt, és a zavartalan működésükért, vagyis hogy ne legyen túl sokszor razzia, lefizették a rendőrséget. A rendőrség viszont ennek ellenére tartott néha razziákat, így 1969. június 28-án is, amikor nemcsak azért mentek oda, hogy vegzálják az ott szórakozókat, hanem azért is, hogy végleg bezárassák a helyet.
Aznap este két álruhás rendőrnő és két álruhás rendőr ment be a bárba, hogy így gyűjtsenek bizonyítékot arra, hogy ami ott történik, az akkori törvényeknek megfelelően illegális. A többi – feljegyzések szerint 50-70 –, kint várakozó rendőr az ő jelükre várt. A helyen kicsivel több mint 200 ember volt, többségük menekülni próbált a megjelenő rendőrök elől, ám azok elbarikádozták a kijáratokat.
Minden annyira gyorsan történt, hogy gyakorlatilag észre sem vetted, hogy elfogtak. Hirtelen ott voltak a rendőrök, sorba állítottak minket, igazoltattak, majd kivezettek a bárból
– emlékezett vissza az akkor ott bulizó Michael Fader.
A rendőrök kiürítették a bárt, ám addigra egyre többen gyűltek a Stonewallhoz a környéken lakók közül. Ez a tömeg volt az, ami aztán fellázadt és szembefordult a rendőrökkel, akik rabomobillal próbálták elszállítani a bent bulizókat. A tömeg először csak aprópénzzel dobálta a rendőröket, utalva ezzel arra, hogy a maffia lefizeti őket, az aprópénzt egy idő után aztán kövek és üvegek váltották fel. Szabályos összecsapás alakult ki az emberek és a rendőrök közt, akik amúgy is nagy számban voltak mozgathatók, mert a vietnami háború ellen akkoriban zajló rengeteg béketüntetés miatt amúgy is hatalmas volt a rendőri készültség.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az első összecsapás reggelig tartott, viszont még napokig voltak zavargások a környéken, ami már a sajtó nyilvánossága előtt zajlott, vagyis a világ nagy része megtudhatta, mi történik New Yorkban. Részben ennek is köszönhető, hogy megszületett a meleg büszkeség fogalma. A Stonewallban történtek meghozták a meleg közösségek önbizalmát, követelték a rendőrségi visszaélések megszüntetését, a homoszexuális munkavállalók érdekvédelmét és a homoszexuálisok közti nemi kapcsolatot fajtalanságnak megbélyegző törvények megszüntetését. Rengeteg meleg jogokért harcoló szervezet alakult meg ezután, egy hónappal később, 1969 júliusában pedig szolidaritási menetet tartottak New Yorkban. Ennek az első évfordulóján több amerikai nagyvárosban, New Yorkban, Los Angelesben és San Franciscóban is felvonultak a homoszexuálisok jogaiért harcoló szervezetek, ezt pedig azóta is évente megismétlik, mára már a világ legtöbb nagyvárosában.
Ennek kapcsán nyilatkozott a PBS-nek nemrég Mark Segal, aki maga is ott volt 18 évesen a Stonewall Innben azon az estén.
A mai napig másodrendű állampolgárok vagyunk. Házasodhatunk gyakorlatilag bárhol az országban, de másnap kirúgnak, amiért hozzámentél egy azonos neműhöz. Másodrendű állampolgárok vagyunk, mert nincs egyenlőségről szóló törvény. Emiatt azt hiszem vissza kell mennünk abba az időbe, amikor Stonewall történt, és amikor megalakult a Gay Liberation Front (Meleg Felszabadulási Egyesület). Ez volt az első egyesület Amerikában, ami hitt a másságban. Voltak benne drag queenek, akiket ma már transzneműnek hívnak, voltak benne biszexuálisok, nők, radikálisok és olyan fiatalok, mint akkoriban én. Meg kell néznünk, milyen volt akkor, elfelejteni a Twittert és a Facebookot, nem a lájkokra figyelni, inkább kimenni az utcára, hogy újra letartóztassanak
– mondta Segal, magyarázatot adva arra, hogy szerinte miért szükséges ötven évvel Stonewall után is felvonulnia az LMBTQ+-embereknek és az őket támogatóknak.
Kiemelt kép: Cast / Audiovisual Media
