Élet-Stílus

Tragikus hirtelenséggel

Orosz R. Zoltán
Orosz R. Zoltán

újságíró. 2018. 10. 22. 19:01

Szokásom a másnapi cikkemen gondolkodni elalvás előtt. Állítólag félálomban a legaktívabb az agy kreativitásért felelős része, ilyenkor jutnak eszünkbe a legjobb ötletek. Csak sajnos mire aztán felébredünk, el is felejtjük őket. Egyszer egy dokumentumfilmben hallottam, hogy az egyik legnagyobb fizikusnak ezért alakult ki az a szokása, hogy kedvenc foteljébe ülve a kezébe vasgolyót vett, a keze alá pedig fémvödröt tett. Kényelmesen elhelyezkedett, behunyta a szemeit, és az agyát elkezdte egy problémán járatni, hátha félálomban eszébe jut a megoldás. Amikor elaludt volna, a golyó a kezéből hatalmas csörömpöléssel a vödörbe hullott, ő pedig felriadva rögtön lejegyezte, ami a fejében járt. Arra sajnos nem emlékszem, hogy Newtonról, Einsteinről, vagy valaki másról szólt-e az anekdota, mert félálomban voltam.

Mindezt csak azért meséltem el, mert tegnap este eszembe jutott, miközben minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne gondoljak ennek a cikknek a témájára.

Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 címmel nyílt ugyanis egy minden elemében rendhagyó dokumentum – és fotókiállítás az OSA Arany János utcai épületében.

A téma szokatlan, ugyanis az öngyilkosságot tabuként kezeli a nyugati civilizáció. Mármint akkor, ha arra gondolunk, mennyire távol állnak a kultúránktól az olyan keleti hagyományok, mint a japán becsület-öngyilkosságok, vagy az indiai dzsáinizmus santhara vagy sallekhana nevű rituáléja, amikor a (jellemzően idős) hívek a halálba böjtölik magukat. A zsidó-keresztény isten törvénye szerint az élet az ő ajándéka, ezért csak ő veheti el, s aki eldobja magától, bűnt követ el. Érthető, különben sokan még úgy gondolkodnának, mint a férfi, aki a feleségével együtt érkezik a mennyországba, és miután látja a csodákat, így szól:

Látod, ha nem kínoztál volna annyit az egészséges életmóddal, már legalább tíz éve itt lehetnénk.

Az öngyilkosságról általában két, egymásnak ellentmondó kép él a fejünkben. Egyrészt még magát a szót sem szeretjük kimondani, vagy leírni. A sajtónyelv gyakran úgy fogalmaz, az illető tragikus hirtelenséggel elhunyt. Jobb nem bolygatni a részleteket, mert azt gondoljuk, hogy az öngyilkos gyenge, legfeljebb szánalomra, de semmiképpen sem tiszteletre méltó. Önző, hiszen nem gondol arra, vagy nem érdekli, hogy mit okoz tettével az életben maradtaknak, ezért megvetendő.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

De létezik az öngyilkosságnak egy romantikával átitatott képe is. Ezen Rómeót és Júliát látjuk, akik a halálban nyertek végtelen békét és szerelmet, vagy Kleopátrát, és Molnár Csillát is, akik mindörökre gyönyörűek maradtak. (A hősies öngyilkosságokról, mint amilyen mondjuk Dugovics Titusz ugrása, vagy a 17 éves Bauer Sándor önégetése volt 1969-ben, azért nem írok ebben a cikkben, mert ezekben az esetekben a halál nem a cél, csak eszköz.)

Amit a kívülálló általában nem lát, az a szenvedéssel teli út, melynek végén már nem opció a további kínlódás, és a halál tűnik az egyetlen megoldásnak. Az Öngyilkosság kiállítás fotóiról viszont árad ez a nyomorúságos, pokoli reménytelenség.

Az egyik legmegdöbbentőbb sorozaton négy fotó örökíti meg egy féllábú férfi halálának helyszínét. Egy lépcsőházban, talán négy vagy öt emelet magasságból vette magát mélybe.

Vajon mennyi elkeseredett düh kellett ahhoz, hogy kimásszon a tolószékéből, és átvesse magát a korláton?

Meztelen lábak

Fehér lepedővel letakart test fekszik egy forgalmas utcán, egy bérház előtt. A nyitott ablakból készült képen látszik, hogy a virágláda lécből szegelt, kis kerítése kitört az ugrás közben. Az éjjeli híd közepén, erős, villanyfényben egy reklámszatyor és egy pár női cipő pihen a járdán, immár gazdátlanul. Ahogy az ugrások helyszínein készült fotókat nézem, azon gondolkodom, vajon miért vette le mindegyikük a cipőjét, papucsát?

Néhányan ágyban fekszenek, mintha csak aludnának. Mellettük rendre ott fekszik a Gyógyszereink című kézikönyv, amiből felkészültek. Egy idős házaspár pihen a vastag dunna alatt. Olvasom, hogy az egyikük nagyon beteg volt, nem bírta tovább, a párja meg úgy gondolta, minek is élne tovább nélküle. Idős férfi, a kezében egy fiatal, szőke nő aktfotójával. Vajon kije lehetett? Vagy épp az volt a baja, hogy nem volt senkije?

Ráckevei (Soroksári)-Duna, Gubacsi híd. A kép forrását kérjük így adja meg: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10
Fotó: Fortepan

A kiállítás képeit nem művészek vagy profi fotósok készítették, hanem helyszínelők. Néhány ponton ez kifejezetten frusztráló, hiszen érdekesnek tűnő részletek maradtak le, vagy váltak kivehetetlenné. Hiába próbálom például mindenhogy, képtelen vagyok kisilabizálni a búcsúlevelet. Másfelől viszont éppen attól válnak ezek a képek iszonyatosan erősekké, hogy amatőr készítőik nem próbáltak komponálni, átszűrni magukon a látványt, többletjelentést csempészni beléjük, a puszta dokumentációra törekedtek.

A témához és a képanyaghoz hasonlóan a kiállítás installációja is szokatlan. A fotók nem a falakon lógnak, hanem kartontalapzatokon fekvő barna dossziékban rejtőznek irattöredékek, adatok, szövegrészletek mellett. A barna posztamensek katonás rendben szobrozó sorai egy temetőre emlékeztetnek. A tárlat egésze olyan, mint egy alapos tanulmány az öngyilkosságról, amit a Magyarországon 1956 és 1986 között elkövetett öngyilkosságok helyszínfotóival illusztráltak.

Ebben az időszakban volt Magyarország világelső a befejezett öngyilkosságok számát tekintve: minden százezer lakosból közül megközelítőleg ötven, átlagban csaknem ötezer magyar végzett magával minden évben.

Mindez azt jelenti, hogy aligha volt olyan ember, akinek az élete során ne lett volna öngyilkosságban érintett legalább egy családtagja, rokona, barátja, ismerőse.

Sokan és sokáig magyarázták azzal a vérfagyasztó statisztikát, hogy mégsem volt annyira kellemes az élet a legvidámabb barakkban. A magyar adatok hivatkozási alappá váltak: lám, a szovjet megszállás, a kommunista berendezkedés, legyen bármennyire emberarcú, öngyilkosságba kergeti az embereket. Csakhogy ennek az értelmezésnek több adat is ellentmond. Egyrészt a magyarországi öngyilkosságok száma évekkel a rendszerváltás előtt csökkenni kezdett.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Másrészt a statisztikai mutató nem is az ötvenes években szabadult el. Még jóval az első világháború előtt, az újkori Magyarország legprosperálóbb időszakának számító, dualista korszakban jegyezték fel először, hogy mennyivel több öngyilkosságot követnek el Budapesten, mint Bécsben.  Aztán miután kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, Chicagóban figyelték meg, hogy az összes bevándorlóközösség közül a magyarban messze a legnagyobb az öngyilkosságok aránya. És kell-e említenem, hogy magyarok, Seres Rezső és Jávor László adták a világnak 1933-ban az öngyilkosok balladáját, a Szomorú vasárnapot?

De ha nem(csak) a Kádár-rendszer miatt, akkor miért voltak a magyarok az öngyilkosság világbajnokai? Társadalomtudósok évtizedek óta kutatják a jelenség összes létező aspektusát: vizsgálják az öngyilkosságok megoszlását nemek, kor, anyagi helyzet, társadalmi státusz, lakóhely, iskolai végzettség szerint. Nézik, hogy alakul a befejezett öngyilkosságok aránya a különböző napszakokban, évszakokban, hónapokban, régiókban és településeken. Próbálnak következtetéseket levonni abból, mi lehetett az ok, és mi volt a módszer. Sőt, volt, akinek eszébe jutott megvizsgálni, hogyan hat az öngyilkosságok számának alakulására a négyévente rendezett nyári olimpia. Nos, valamennyire csökkenti, de nem számottevően. A kiállítás ajánlója így összegzi az eredményeket:

A magyarországi kiugróan magas öngyilkos mortalitás okai ma sem teljesen érthetők, írták néhány éve a kérdés nagy tekintélyű magyarországi szakértői.

Ha világelsők nem is vagyunk már, Magyarország az öngyilkossági rátáját tekintve még mindig a világ élmezőnyéhez tartozik. Emellett rendre megtudjuk, hogy a legtöbb alkoholt fogyasztó, de a legkevésbé boldog népek közé tartozunk, újabban pedig kiderült, hogy a legkövérebbek vagyunk Európában. Ezek alapján olyan emberek vagyunk, akik már nem hisznek benne, hogy képesek úrrá lenni a problémáikon. A pillanatnyi örömökben hiszünk, csak az a miénk, amit már betömtünk, ledöntöttünk, amíg emésztünk, nem emésztjük magunkat.

Aztán ha már ez sem megy tovább, írunk egy búcsúlevelet.

Kérjen segítséget!

Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelki elsősegély számot!

Kiemelt képünkön Rév István tárlatvezetése. Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2016. november 18.
Orbán Viktor miniszterelnök (j) fogadja Nikola Gruevszkit, Macedónia korábbi miniszterelnökét a Parlament Nándorfehérvári termében 2016. november 18-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.