Világgá mentem: Amit lehetetlen, mégis muszáj megszokni a Fülöp-szigeteken

Fel voltam rá készülve, hogy a legtöbb dolog máshogy működik Ázsiában, mint otthon, de erre valójában nem lehet felkészülni. Azt leszámítva, hogy itt is emberek élnek, nagyjából minden más, és európaiként ideérkezve eleinte fogalmam sem volt, hogyan igazodjak el az itteni életben.

Ki vagyunk szolgáltatva a természetnek, és ez teljesen rendben van

Hiába lakom egy Debrecen méretű nagyvárosban, hozzá kell szoknom, hogy itt nem adottak azok a körülmények, amelyek otthon. Megvan az, amikor Budapestet elönti egy nagyobb zuhé, megáll a közlekedés, és mindenki totálisan kétségbeesik, ideges lesz, káromkodik, felborul az élete? Na, itt ilyen nincs. Már nem az, hogy megállna az élet egy nagyobb eső miatt, hanem az idegeskedés. Heti, de akár napi szinten többször fordul elő, hogy az eső miatt áramkimaradás van. Ilyenkor akár órákig nem működik az internet, kikapcsolnak a hűtők, a légkondik, ráadásul ha ez este történik, elsötétül az egész város. Egyedül a nagyobb szállodák, irodaházak rendelkeznek áramgenerátorral. Ilyenkor az emberek előveszik a zsebükből az elemlámpájukat, és az élet megy tovább. Vagy épp megáll, de abból sem csinálnak különösebb problémát. Minek aggódjanak? Úgysem tudnak mit tenni.

Az időjárás ugyanígy át tudja rendezni a napi programot, utazást, bármit, de emiatt sem érzik magukat rosszul a helyiek, másnap is van nap. Gyakran ismételt alapszabály itt, hogy semmit ne tervezz, mert úgyis másként alakul.

A közlekedés egy káosz, mégis biztonságos

A legtöbben multicabbel közlekednek, egy nyitott hátú Suzuki kisteherautóval, aminek a hátuljába két, egymással szemben lévő padra egy rakás ember bezsúfolódik. Nincsenek megállók, ha látok egyet, leintem, felpattanok, mikor le akarok szállni, kiabálok, fizetek. Olcsó, mert nagyjából 100 forintnyi pesót kérnek el egy útért a város két végpontja közt, viszont eddig nem sikerült kipróbálnom, mert fél óra várakozás után feladtam, öt teli multicab ment el mellettem, és egyikre sem fértem fel.

A másik népszerű jármű a tricikli, gyakorlatilag egy motorra épített kabin, amiben két ülőkét alakítottak ki. Ebben kényelmesen egy ember fér el, maximum két, alacsonyabb ázsiai egymással szemben, ehhez képest néha négyen is utaznak rajta – egymás ölében, nyakában, hátán, akárhogy –, illetve még a motoros sofőr mögé is felül valaki, néha egy kisgyerekkel a kezében. Ennek fix ára nincs, nagyjából annyiba kerül, amennyit nem szégyell elkérni a sofőr, és amennyire tapasztalatlan a helyi dolgokban az utas. Eleinte mindenhova 100 pesóért vittek, ez körülbelül 500 forint, később megtanultam, hogy a legtöbb helyre, ahova szeretnék eljutni, maximum 20 pesót érdemes fizetni viteldíjként.

Ezen kívül a helyiek autóval és motorral közlekednek valami átláthatatlan és számomra nagyon félelmetes rendszer szerint. Nem tudom, vannak-e szabályok, mert azok alapján, amit eddig láttam, vagy nincsenek, vagy nagyon mások, mint Európában. Például gondolkodás nélkül változtatnak irányt a triciklik egy főúton is, teljesen átlagos dolog, hogy az előttünk haladó jármű egyszer csak megfordul és a szembelévő sávban halad tovább visszafelé. Este a legtöbb triciklis nincs kivilágítva, de akkor sem mennek óvatosabban.

Gyalog közlekedni lehetetlen, járda sehol nincs, az út szélén lehet menni, már ahol van hely, de folyamatosan kerülgetni kell a tricikliket és motorokat, illetve az útszéli bódékat. Ahol mégis van járda, azt beépítik az árusok azonnal. A legdöbbenetesebb, hogy mindezek ellenére mégis működik, van az egésznek egy szép ritmusa és összhangja, az emberek figyelnek egymásra, kevés a nagy baleset. A gyalogos bárhol átmehet az úton, senki nem dudálja le, megállnak és elengedik, mindenki vigyáz a másikra.

Más fogalmaik vannak a higiéniáról

Európai fogalmak szerint itt minden elképesztően koszos és undorító, főként a piacokon és a belvároson kívül eső utcákon lehet durva dolgokat tapasztalni. A csapvizet nem szabad meginni, viszont ezzel főznek, ezzel mossák a zöldséget, gyümölcsöt, halat, húst. Ezzel együtt mégis mindenki – köztük én is – az utcán eszik, az összetákolt bódékban felállított kifőzdékben, mégsincs semmi bajunk. Ha valaki el akarja képzelni a helyi átlagos állapotokat, gondoljon a nyolcker legkoszosabb, legaljább kocsmájára, szorozza meg tízzel, és még mindig a közelében sem fog járni a valóságnak.

Annyi a kóbor kutya, mint Budapesten a galamb

Képzelje el a világ legszebb tengerpartjait, fehér homok, kristálytiszta víz, a parton kókuszpálmák. És most tegye mellé a kakasokat meg a kutyákat, mert ezek az állatok mindenhol megtalálhatók a szigeten. A belvárostól kezdve a dzsungelen át a népszerű tengerpartokig tényleg mindenhol. Nem kell tőlük félni, nem bántanak és nem is foglalkoznak az emberekkel, békésen fekszenek a parton és napoznak, játszanak a vízben vagy épp szemetet turkálnak az utcán, hogy élelemhez jussanak.

Kutyabarátként ezt nagyon nehéz látnom, de annyira azért mégsincs rossz dolguk. Eltekintve egy-két beteg állattól a legtöbb kutya nem sovány, látszik, hogy van mit enniük, a legtöbbjüket etetik valamelyik kifőzdében vagy kisboltban, így főként azok környékén kóborolnak. Többször előfordult, hogy egy boltban az egyik polcon egy kutya feküdt, vagy a gyümölcsön, amit meg akartam venni, egy macska aludt kiterülve.

A világ összes kellemetlen szaga egy helyen

Megszokni azt hiszem lehetetlen, viszont megtanulni kizárni a szagokat Ázsiában talán elképzelhető dolog. Most az utóbbival próbálkozom. Az általános szag a városban valami rohadó dologból, benzingőzből és a durian, a világ legbüdösebb gyümölcsének szagából tevődik össze, ez keveredik füsttel, mert folyamatosan égetnek valamit, illetve a piacokon halszaggal, a városi tengerparton pedig mocsárbűzzel. A legeslegrosszabb mind közül a szárított hal szaga, ezt egyszerűen nem lehet elviselni, ha megérzem, befogom az orrom és arrébb megyek, mást nem tudok tenni. Az összes többit nagyjából megtanultam ignorálni.

Mást, máshogy, máskor esznek

Mivel öt méterenként vannak kisboltok az utcán, azt hittem, ha bemegyek egybe, biztosan találok valami ételt, amit rögtön meg tudok enni. Mint ahogy Budapesten még egy éjjel-nappaliban is van azért pékáru például. Itt a gyümölcs, elsősorban a banán az a dolog, amit azonnal meg tudok enni, mást nem nagyon találni a kisebb boltokban. Vannak persze csokik, kekszek, chipsek, de mivel ezek import termékek, nagyon drágák, és ha egy fokkal rendesebb ételre vágyik az ember, marad az étterem vagy a kifőzde.

A nagyobb boltokban persze kaphatók európai dolgok, van zabpehely, müzli, joghurt, kenyérből csak csomagolt, azok közül is a legtöbb édes és mazsolás, illetve vannak helyi, előrecsomagolt sütemények. A kicsikben viszont zacskós, furcsa dolgokat árulnak, amelyekről azt is nehéz eldönteni, hogy ez most egy leves, szósz vagy egyéb. Eleinte kétségbe estem, hogy éhen fogok halni, de hamar belejöttem az itteni rendszerbe, már nem is kívánok otthon megszokott ételeket.

Nem tudom még, mit esznek a helyiek reggelire, de az biztos, hogy a kifőzdékben már reggel hétkor gőzölög a pörkölt és a főtt rizs. Ebédidőben megtelnek ezek a helyek, de nekem szokatlan, hogy akár már reggelire is ehetnék főtt ételt, ha akarnék. Ezek az étkezdék nagyon olcsók, 150-300 forintot kérnek egy adag szószos valamiért és rizsért. Mini adagokat adnak, az éttermekben sincsenek óriás porciók, van olyan hely is, ahol bár a rizs ingyenes, ha valaki maradékot hagy, azért extra pénzt számolnak fel. Alapvetően tetszik ez a hozzáállás, mert ennyi étellel pont jól lehet lakni, és nem kell pazarolni sem.

Kiemelt kép: Ádám Judit/24.hu