Dávid Ibolya érezné úgy magát egy Bajnokok Ligája döntőn, ahogy a magunkfajta civil téblábol ezen a hétvégén a V4 e-sportfesztiválon.

Azok kedvéért, akik szatyorban nőttek fel, esetleg az e-játékosok korosztályát képviselik: Dávid Ibolyát 2001-ben, még igazságügyminiszter korában kérdezték a labdarúgómeccseken dúló erőszakról, s ő azt válaszolta, hogy nem ért a focihoz.

Mi meg ehhez az e-sporthoz nem értünk, illetve ma reggel súlyos előítélettől sújtva még azt gondoltuk róla, hogy tizenéves srácok számítógépes játékokban öldösik egymást, lelkük sivár, pocakjuk jelentős, szemük vörös a száz herztől és a kialvatlanságtól. Mázli, hogy jó pár éve nem csupán odahaza, a négy fal között csinálják, amit csinálnak, hanem nyilvánosan, sportcsarnokokban, mint most a BOK-ban, több száz helyszíni és több tízezer netes néző előtt, így van mód korrigálnunk.

Az e-sport ma már nem csupán játék, hanem üzlet, munka, megélhetés is.

Itt van rögtön a DeadFox néven versenyző Böröcz Bence, egy huszonhárom éves veszprémi fiú. Bő tíz éve kattant rá a CS:GO nevű játékra. Eleinte nem csupán a virtuális ellenfeleivel, hanem a materializálódott szüleivel is meg kellett küzdenie,

kettőre hazaértem a suliból és este nyolcig, kilencig nyomtam, olykor úgy zárult a nap, hogy apám lekapcsolta az internetet.

A szigor négy év múltán illant el, amikor Balázs húszezer forinttal tért haza az első pénzdíjas versenyéről. Addigra a neten két dánból, egy svédből és egy magyarból csapatot szervezett; hasítottak, 2014-ben szponzor oldalazott melléjük, lett fizetés, kezdetben havi ötszáz euró, majd ezerötszáz, „most meg annyi, hogy nem mondhatom meg, hogy mennyi, apa elégedett”.

Hogy minek ide csapat?

Annak, hogy ebben a játékban két ötfős alakulat háborúzik. A méta menete az amúgy nemcsak fotósnak, hanem gémernek és munkatársnak is figyelemreméltó Marjai kolléga interpretációjában:

A számítógép csomó irányított csicskát küld, a versenyzők, mind a tíz, nyírják őket, ettől erősödnek, szintet lépnek, képességeket fejlesztenek, és amikor elég combosnak érzik magukat, megtámadják egymás bázisát. Az győz, aki lerombolja a másik tornyát.

Ennél persze rétegzettebb a dolog, ugyanis nem elég erősödni, taktikázni is kell, megeshet, hogy a csicskagyilokba belefeledkező alakulat bázisát suttyomban beveszi az ellen. Ha szabad retróskodni: olyan ez, mint a sakk, mondjuk ebben az életben minden olyan, mint a sakk: tisztelőnyből, a győzelem biztos tudatában a legfájdalmasabb mattot kapni, de persze olykor megúszhatatlan.

A fesztivál összecsapásai hatalmas csarnokban zajlanak, futurisztikus háttér, gigakivetítők, versenyzői bevonulás, imázsfilmek, szikraköpő ágyúk, négyezres nézőtér; ütős, akit érdekel, a döntők vasárnap, a belépés ingyenes.

A feleket meccs közben a hátuk mögül edző irányítja, ugyanis nem csupán könnyű csuklón és penge reakcióidőn múlik a siker, hanem taktikán is. A csapatban van kapitány, olyan ő, mint kézilabdában az irányító, belakja a pályát, szervez, fülesen keresztül ő is instruálja társait. Van még úgynevezett nyitólövész, meg olyan is, hogy a mesterlövész, meg olyan is, aki surranva hátba támadja az ellent.

Kihagyhatatlan poszt az ötödik, a támogató, Bence is ennek az expertje, fedezi a kapitányt, gránátot dobál az élharcos ellen, ilyenek. (Akinek ennyi infó kevés, kattintson az esport1.hu oldalra, ott megfürödhet a műfajban; e bekezdés iménti szakrészleteit is a fesztiválon dolgozó e-kollégák lektorálták, köszönet.)

És még pár mondat a pénzről.

Ez az első magyarországi világverseny, összdíjazása egymillió euró, vagyis háromszázmillió forint, ami, tekintve, hogy nyolcvannégy versenyző kvalifikálta magát, per főre sem kevés. Négy különböző játékban (Counter-strike: Global Offensive, League of Legends, Clash Royale és FIFA18) hirdetnek bajnokot, a Bence által is űzött CS:GO győztese kétszázezer eurót, vagyis hatvanmillió forintot kap, ami csapattagonként tizenkétmillió.

S hogy ehhez mennyire kell kiemelkedőnek lenni? Bence csapata, a DeadFox benne van a CS:GO világ top 15-ben; mint mondjuk futballban a Sevilla.

Fotó: Marjai János/24.hu

Honnan kerül ebbe a bizniszbe ennyi lóvé? Erre a kérdésre Bíró Balázs, a fesztivált szervező Egymillióan a Magyar Esportért Egyesület elnöke válaszolta nekünk azt, hogy hatalmas üzlet az e-sport, a játékeladás és az egyre bonyolultabb, így egyre nagyobb teljesítményű játékok futtatásához szükséges számítógépes háttér is komoly piac.

Így aztán akad piaci szponzor bőven. Idehaza tavaly ősszel központi dopping is érkezett: a kormány a Digitális Jólét Program keretében kétezermillió forintot tolt ebbe a rendezvénybe; az ötlet atyja és kivitelezője az a Deutsch Tamás, aki nem mellesleg az MTK elnöke, mely klub Magyarországon elsőként hozott létre e-sport szakosztályt.

S hány emberé ez a szubkultúra?

Bíró Balázs számai szerint tavaly közel négymillió magyar használt videojátékot, és költött játékra, gépre, egyebekre egyetlen év alatt 28 milliárd forintot; a visegrádi négyekben pedig 23 millióan játszottak s hagytak az üzletekben hétszázmillió eurót, bő kétszázmilliárd forintot.

Nem véletlenül emlegetjük a visegrádi négyeket, a fesztivál nevében szereplő V4 is erre a közösségre utal. Értsd, a fesztiválon cseh, szlovák, lengyel és magyar versenyzők indulhattak.

A topcsapatok játékosai profik, annyit edzenek, mint az intenzíven mozgó, „hagyományos” sportolók, heti ötször két órát, van menedzserük, fizetésük, trénerük (főedző, stratégiai edző, helyezkedési edző), elemzőjük, pszichológusuk; a sztárokért versengenek a csapatok, idegenlégiósok jönnek-mennek. A perspektíva inspiráló: Amerikában a csúcsgémerek kasztjában évi háromszázezer dollár a fizetés, a csúcs évi egymillió dollár, vagyis háromszázmillió forint – összehasonlításképpen: ez négy-öt bödedaninyi honor.

A versenygémerek mérkőzései a fesztivál egyik része.

A másik az e-vásár, melyen a profik meccsein megfáradt mezei gémerek játszhatnak. És vásárolhatnak játékokat, játékfigurákat plüssben, pólóban, mindenben.

A tárgyiasuló virtualitás csúcsa a cosplay: a costume play szikárosításából született kifejezés úgy általában azt jelenti, hogy kívülálló résztvevők maguk készítette jelmezekben és kiegészítőkben jelenítenek meg egy-egy filmszereplőt, képregényhőst, rajzfilmfigurát, koncepciót.

A magyar cosplayerek legkiválóbbika a tavaly Chicagóban világbajnokságot nyert Jobbágyi Ildikó, fantázianevén Okkido (japánul orchidea). Hadtörténészként végzett, civilben háeres Egerben egy magyarországi japán cégnél. Ő győzött a budapesti fesztivál cosplay versenyén, mert az is van, szettjében fél szeme opál, a másik fél alatt tetoválás, arcán mély, de azért letéphető hegek, haja paróka, teste jelmez.2009 óta rabja ennek a művészetnek, ez pályafutásának úgy a harmincadik szettje, nincs hónap, hogy ne utazna valahová a világba versenyre fellépni, zsűrizni, előadást tartani.

Mint minden komoly cosplayer, maga készíti jelmezeit spéci anyagokból: szab, varr, hegeszt, fest, latexet önt, parókát kreál, s ha az eredeti figura úgy diktálja, fegyvert készít, hozzá ellenállást számol, ledet, áramkört forraszt. És könyvel: mostani jelmeze háromszáznegyvennégy óra alatt készült, a világbajnoki szett nyolcszáz órát vett igénybe.

A verseny második helye Koltai Csabáé, érettségin van túl, művésznek készül, egyelőre értékesítő egy mobilmultinál. Harmadik éve cosplayer, hasonlóan a közönségdíjas Kévés Viktória építészhallgatóhoz, mindketten Ildikó hatására gravitáltak ehhez az egészhez. Játékosként kezdték, Viktória saját lánycsapatot is épített, de aztán átnyergeltek a jelmezre.

„Sokan éretlen, magukat rajzfilmfigurának tartó zakkantaknak tartanak bennünket, pedig művészek vagyunk” – ezt Ildikó mondja. Viktória meg azt, hogy ő minden jelmezével szobrot ölt magára. Minden részletre ügyelnek, de azokkal sincs bajuk, akik „felvesznek egy cicafület és egy cicafarkat és cosplayernek képzelik magukat”. Azon fantársnőiket viszont fenntartással kezelik, akik minimálban, feneket, mellet kipakolva kápráztatják a kápráztathatókat.

Pár százan cosplayerkednek Magyarországon, járnak versenyekre, jótékonykodnak is. (Nem mellesleg: a fesztivál egy paravánján Neményi Márton fotókiállítása látható a Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályára beteg gyerekekhez bejáró, szuperhősnek öltözött cosplayerekről, a CosHelpről).

Pár bekezdést a „sima” rajongók, a mezei gémerek is megérdemelnek.

A kiállításon a retrosarokban, egy őskori Commodore 64, egy kőkori Nintendo és egy középkori Playstation 1 mellett lövöldözött egy újkori Segára Dobra Rebeka és Dobra Erik. A Sega 1998-as játék, Erik abban az évben született, nővére egy évvel korábban. Együtt gémerkedték végig a gyerekkorukat, a fesztiválra is együtt jöttek, és csuda bölcseket szólnak a monitor elől.

Erik a maga húsz évével korosnak tartja magát, sőt, se ide, se oda tartozónak, azt mondja, hogy „mi vagyunk a Z és az Y közötti generáció”. Számukra menőbb a régi, mint a legújabb. „A modern technológia kevéssé szerethető, míg egy régi játéknál rögtön érted a működését, embernek szól, lelke van, a szórakozásra megy rá, nem arra, hogy minél több pénzt sajtoljon ki belőled. Annak idején vettél egy konzolt, egy kazettát, egy alapgépet és játszottál. Most erős gép kell, egyre erősebb, játékonként alapból húszezer forintot fizetsz, aztán, ahogy haladsz vele, további ezrek a fejlesztéshez.

Erik a Waldorfba jár, éljen a kreativitás, egyetemre készül, informatikusnak. Nővére túl az érettségin, recepciós, kell a pénz, smink- és maszkmesterséget tanulna, félmillió a tanfolyam, de ha bezsákolja, mehet filmesekhez dolgozni, az az álma.

Mindketten tetkósok. Rebeka indiai motívumokat varrat a karjára, mindig egy aprót, csuklónál kezdte, könyök alatt lesz a vége. Erik a jövő héten kerül tű alá: papírrepülőt rajzolnak rá.

Ezt mondja:

Metafora. Az akarat, a szorgalom csak egy dolog, rengeteg múlik a szerencsén. Az életem olyan, mint egy papírrepülő: amikor a levegőbe eresztik, nem tudni, meddig jut, hol landol, hol az útja vége.

A mi utunk reggel onnan indult, hogy az e-sportról „súlyos előítélettől sújtva még azt gondoltuk, hogy tizenéves srácok számítógépes játékokban öldösik egymást, lelkük sivár, pocakjuk jelentős, szemük vörös a száz hertztől és a kialvatlanságtól”.

Visszaszívtuk.