Semmilyen hit, csupán a kíváncsiság vitt az angliai luxusbörtönbe, a Vipassana meditációs központba. Nem hiszek senkiben, semmiben, csak amit megtapasztalok. Nem istenektől várom, hogy szabadítson meg a gonosztól, azt vallom, csak magamtól remélhetek bármilyen változást. Jól döntöttem, a herefordshire-i táborban keményen kell dolgozni, hogy jobbak legyünk.
Ez a meditációs technika azt ígéri, jobbak leszünk magunkkal és – ezáltal – másokkal is. Azt is hallottam korábban, akik ezt gyakorolják, higgadtak és nem reagálják túl a velük és körülöttük történteket, tudnak koncentrálni a fontosra és figyelmen kívül hagyni a jelentéktelent.
Fotó: Elek Krisztián
Nagyjából az internet, de még inkább az okostelefonok megjelenésétől datálható alapvető problémám. Az életem listák sem tudják rendszerezni, figyelmem túlságosan megosztott. Egy maximalistának ez pokol. Lobbanékony természetem is nehezen tolerálja az egyre nagyobb fordulatszámon pörgést. Így nem gondolkodtam sokat, amikor Dániában élő portugál barátnőm azt kérte, menjünk el valahova, ahol 10 napig nem beszélhetünk, lecsendesíthetjük zajos elménk.
Minden földrészen találhatók Vipassana-központok, de nem akartunk túl sokat költeni az utazásra, így Délnyugat-Angliát választottuk. Nem könnyű szabad időpontot találni, decemberben foglaltuk a márciusi képzést.
A főúttól még kilométereket kell autózni a legelők és szántóföldek közti földúton a táborig. Tökéletes hely az elvonulásra, a csendet inkább csak birkák és madarak törik meg errefelé.
Az elvonulás előtti búcsúüzenetek írása nyomasztó volt. A zöldre, csendre, nyugalomra szerettünk volna koncentrálni, de percekig csak a gombokat nyomogattuk. Attól tartok, életemben először kapcsoltam ki a telefonomat, pedig én nem is tartom magam beteges telefonfüggőnek.
Ez tehát az egyik fontos játékszabály a 10 nap alatt: nincs szinte semmilyen kommunikáció. Nem használunk telefont, számítógépet, nem írunk és nem beszélünk. A többi tanítvánnyal nem ér kézzel-lábbal, szemmel sem kommunikálni, csak a tanárral lehet napi 1-2 mondatot váltani, illetve két táborvezetőhöz lehet szólni, ha égetően fontos problémánk adódna.
Alapszabály volt még a szex minden formájának kerülése, tilos volt az alkohol, cigaretta és drog fogyasztása. Hanyagolni kellett a testedzést is, a futás és a jóga sem volt megengedett. Minden a zaklatott agyunk lecsendesítése, tisztítása érdekében.
Kezdetben annyit tudtam még, hogy vegetáriánus konyha van, vacsora nincs, minden nap 4-kor kelünk és körülbelül 10 órát meditálunk.
A hatalmas ebédlőben egy utolsó vacsorával kezdtünk. A tányérka lencseleves elfogyasztása közben megtudhattuk, hogy vacsora után mindenki leadja összes elektronikai kütyüjét, olvasnivalóit, íróeszközeit, majd életbe lépnek a szigorú szabályok. Az ekkor még egyterű ebédlőbe később egy vastag választófalat húztak a férfiak és nők közé. Akadtak házaspárok, akik itt középen búcsúztak 10 napra, mert innentől csak a meditációs teremben lehettek egy térben, ott is távol egymástól.
Két terhes nővel egy asztalnál vacsoráztunk. Egyiküknek sem ez volt az első elvonulásuk, harmadszor, illetve negyedszer vesznek részt a tanfolyamon. Ők is, ahogy más visszatérők is azt mondják, ez a meditáció csökkentette a dühüket, szelídebben reagálnak nem kívánt eseményekre. Azt remélik, a babára is jó hatással lesz.
Szanatórium vagy diliház?
A fák, virágok ölelésében álló faházakban többnyire mindenkinek egyágyas, puritán szobája volt. Ideális helynek tűnt a feladatra.
Az első meditálás ijesztő volt. 130-an ültünk a félhomályban. A technika legfőbb tanítója, S.N. Goenka felvételről adta az utasításokat. Körbenéztem és csalódottan konstatáltam, hogy mindenki üres fejjel réved a semmibe, csak az én fejemben megy a mozi. Mit mozi, csak rövid ajánlók, szünet nélkül. Az esti előadáson tanítónk megnyugtatott, egyelőre mindenki agya zakatol, ha 5 percenként pár másodpercre is sikerül a légzésen tartani a figyelmünket, anélkül, hogy azt befolyásolni akarnánk, jó úton haladunk.
Napokig csak a légzésemet figyeltem napi 10 órában és amikor a szünetekben a sárga virágokkal teli, madárcsicsergéstől zajos erdőben sétálgattunk, volt, hogy arra gondoltam, ez egy csodás szanatórium, máskor meg azt, ez egy komplett diliház. Egy hiperaktív mókussal minden nap összefutottam, az ő mozgása szimbolizálta számomra a követhetetlen agyam.
A séta közben olyan virágokat, növényeket fedeztem fel, amelyeket gyerekkorom óta nem láttam, nem éreztem. A természet csendje is ismerős volt a Tokaj hegyaljai szőlőföldekről, eszembe is jutott egy ide vágó klasszikus. Egri mama biztos mondaná, hogy mennénk inkább kapálni, ahelyett, hogy itt szédelgünk, mint aki be van gyógyszerezve.
Kétségtelenül bizarr látvány volt, ahogy igyekeztünk egymást levegőnek nézni, az ajtót is csak úgy passzoltuk, hogy egymásra sem néztünk. Ha számunkra ismeretlen étel volt az asztalon, egymástól lestük el, mit mivel kellene ennünk. Kezdetben ki-ki akart bújni a számon egy köszönöm vagy egy jó reggelt, de gyorsabban megszoktam a némaságot, mint vártam.
Az élettel teli erdő képét nagyon szerettem volna megosztani a Facebookon, de közléskényszerem ebben ki is merült, három nap múlva már nem posztoltam fejben sem.
Az egész tanfolyam egy érzelmi hullámvasút, az első mélypont az volt, amikor az egyetemes igazság, megvilágosodás és hasonló, általam értelmezhetetlen kifejezések röpködtek az esti előadásban, és azt fejtegette tanítónk, hogy minden múlandó, mi is kis buborékok vagyunk. Miközben minden nap elhangzik, hogy ez a technika nem vallásfüggő (hihetsz bármiben, lehetsz ateista is), nem kötődik szektákhoz, egyre nyomasztóbbnak éreztem az amerikai tévéshop-ízű ismertetőket, magyarázatokat.
Pattanásig feszült idegeimet egyes tanítványok kéztördelése, krákogása is próbára tette. Nem hittem, hogy ezek a lehajtott fejjel, faarccal keringő emberek boldogabbak lesznek, ha innen kikerülnek. Igaz, akkor még azt hittem, én is új emberként távozom majd a táborból. Ez idő tájt sorozatgyilkos volt az esélyes új énem.
Azt gondoltam, ez kész őrültek háza, egy szekta. De minek? Anyagi haszonszerzés nem lehet a cél, hiszen itt minden adományalapú és csak az adományozhat, aki végigcsinált legalább egy 10 napos kurzust, a táborban dolgozók mind régi önkéntes diákok. Meg aztán, olyan sokan is csinálják, nem lehet rossz. Ja, de. Elég a popzenére gondolni.
Felejtsetek el, nekem erre nincs időm! – kiáltottam magamban, de mire összecsomagolhattam volna, észhez tértem. Épp ezért vagyok itt, hogy ne legyenek indulatos, forrófejű döntések.
Aztán figyeltem és megértettem, hogy nem ígérnek csodát, senki nem fog lefogyni helyettem és nem is lesz fájdalommentes a változás.
A negyedik nap nehezebbé vált a meditálás, elkezdődött az egész test figyelése, és ekkortól napi 3×1 órát mozdulatlanul kellett végigülni.
Röviden arról van szó, hogy ha nagyon figyelünk, észrevesszük a bennünk lévő folyamatos változásokat a testünkön ezerféle érzékelés révén. Ez lehet, hideg, meleg, csípés, szúrás, bizsergés, zsibbadás, nyomás…..bármi. A folyamatos figyelemmel megtapasztalható, hogy minden elmúlik, a viszketés is, anélkül, hogy megvakarnánk. De ha nem tudjuk reakciómentesen figyelni és arra koncentrálunk, hogy viszket, az érzés megsokszorozódik. Így van ez a mozdulatlan üléssel is. Ha nem a fájdalomra koncentrálunk, elmúlik anélkül, hogy pózt változtatnánk. Ez a fő tanítás:
Megértettem, hogy nincs depipesszimizmus meg hurráoptimizmus, nem állítják, hogy csak szenvedés van meg azt sem, hogy minden fájdalomtól megszabadít a technika, csak azt, hogy szenvedés mindig van, de csökkenthetjük meditációval. És ezt valóban a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Nyilván kicsiben, hiszen itt épp csak elkezdünk tanulni. Nagyon sok gyakorlás után talán nem olajjal locsoljuk majd a tüzet, hanem vízzel. És elfogadjuk majd, hogy minden múlandó. Minden. A jó és a rossz is. Ezért kár túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, különben abból lesz a sóvárgás, abból meg a függőség, illetve az elutasítás, abból meg a stressz, düh, boldogtalanság. Ez a tanítás – bevallom – nem egészen tiszta még nekem, mert ebből én egy érzelemmentes életet vezetek le, de én nem akarok egykedvű szerzetes lenni. Inkább sírok, hogy nevethessek is.
Amikor az első mozdulatlan meditáción leküzdöttem a fájdalmakat az olyan kellemes hidegrázós élmény volt, ami már-már sóvárgással fenyegetett, hogy újra és újra akarjam az érzést. És a természet nem hazudtolja meg magát, mindig változik, a következő alkalom megint más, határozottan kellemetlen volt. Az én feladatom pedig az, hogy ne reagáljak rá, se a jóra, se a rosszra, csak figyeljem.
Túl a nehezén?
Aztán azt vettem észre, hogy alább hagyott az örökmozgásom, nem sietek és már nem is akarok beszélni. Sőt, félek a zajba visszatérni. Hogy fogok nem reagálni? Olyan lesz, mint pornófilm forgatás helyszínén apácaként élni. Megkívánod vagy undorodsz, de nem tudod a magad életét élni.
Sok elfeledettnek hitt régi emlékkép felbukkanása és rossz álmok után újra nőtt bennem a feszültség. Ezt tetézte, hogy étel- és vízpazarlást láttam. A vízbefojtás problémamegoldásként itt sem opció, de még annak a verbális formájától is el vagyok tiltva, s mivel a megváltó infarktus sem jött, hát csak gyűlt bennem a düh. Pár óra múlva kiteregetett ruhámat egy nagy eső után a földön találtam meg. Csúnyát mondtam. Hangosan. Újabb helyre terítettem, egy óra múlva sárban találtam meg, lefekvés előtt voltunk, a blúz kimoshatatlannak tűnt és sorban álltak mögöttem fogmosásra várva. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a fejem elöntsék cifrábbnál cifrább jókívánságok az egész univerzumra.
Az esti előadásokból úgy tűnt, nem lehetek egyedül ezekkel a küzdelmekkel, hiszen, régi, mélyen elásott frusztrációinktól, beidegzéseinktől próbálunk megszabadulni, csak mivel nem beszélgetünk, nem tudom, ki, mit él át. Csak azt láttam, hogy egy lelassíthatatlan lány még az első napokban eltűnt.
A hatodik napon jön a megnyugtatás, hogy túl vagyunk a nehezén, nincs több vihar. Aki eddig maradt, az már nem adja fel. Nem mondom, hogy innen sima ügy volt, mert bennem újabb és újabb kérdések merültek fel, amelyekre nem mindig volt válasz. Valahogy azonban megnyugtató a tanításban hallani, hogy nem is kell mindent elfogadnom, a vakhit butaság, félrevezet, nem kell senki előtt hajlonganom, fohászkodnom, imádkoznom, csak a tapasztalataimra építve kitartóan dolgozni, vagyis meditálni.
A hely és az évszak is tökéletes választás volt annak megélésére, hogyan változik minden. Volt, hogy fagyos, esős reggel után délután már kabát nélkül süttettük magunkat a napon. Az érkezésünkkor nyíló nárciszok másfél hét alatt hervadni kezdtek, miközben más növények életre keltek, a fák rügyeztek.
A 10 nap biztosan megtanít arra, hogy a jelenre koncentráljunk. Bármennyire is vallom régóta, hogy múlton, jövőn kár aggódni, eddig a gyakorlatban azért igyekeztem megragadni minden alkalmat egy kis búsongásra. Azt remélem, radikálisan csökkenni fog a felesleges idegeskedések száma.
Felszabadító sírva nevetés
Egy nappal elutazás előtt elkezdhettünk beszélni, hogy visszataláljunk a való világba. Nehezen jöttek az első szavak és velük együtt ömlöttek a könnyek. Sírtunk, de közben nevettünk. Felszabadító érzés volt. Nagyon mély, felejthetetlen élmény.
Furcsa volt látni, hogy amíg a nők még nem merték megtörni a csendet, a férfiak már zajosan borultak egymás nyakába arról is megfeledkezve, hogy a tábor területén tilos minden érintés.
Egy 50 körüli nő rögtön megfogadta, hogy nem lóg többet ennyit a telefonon. Többen teljes életmódváltást fontolgattak, hiszen a koránkelések és a vacsoramegvonás ellenére – vagy épp annak köszönhetően – mindig frissek, kipihentek voltunk.
A két kismama egymástól függetlenül arról számolt be, hogy mindketten félbe akarták hagyni az elején, mert azt hitték, baj van. Amikor a babák meghallották a tanító rezgésekre épített énekét, ki akartak törni, két nap után azonban megszokták a hangot. Az egyik kismama is megnyugodott végül, hogy a tanfolyamot először végző, spiritualitásra nem nyitott, tudós férje sem szenvedte végig a 10 napot, sőt nagyon élvezte.
Én, a szkeptikus is örülök, hogy végigcsináltam. Az eredmény: lehet, hogy vega leszek, mert istenien éreztem magam hús, cukor és egyéb felesleges ételek nélkül. Munkát is váltok majd, mert ráébresztettek, alkoholt árulni nem nemes feladat, még egy elegáns bárban sem. Nem hinném, hogy kibírnék egy gyökérkezelést érzéstelenítés nélkül, de sok gyakorlással évek múlva még az sem kizárt. Hogy nem lettem nyugodtabb? Egyelőre elég, hogy nem harcolok az ellen, amilyen vagyok, és megelégszem azzal, ha tízből kétszer felismerem és időben megállítom a túlzott reakcióim.
Ez nem egy első és utolsó alkalom volt, biztosan megyek még Vipassana-központba, önkéntesként és tanítványként is. Talán egyszer 30 napra is.
