Gyűlölöm a világot, és meg akarok halni. Amúgy sem volt az egekben a hangulatom ebben a hideg, nedves, hullaszürke időben, nem hiányzott mellé egy kiadós másnaposság. Pedig amúgy sohasem volt bajom a macskajajjal. Általában kicsit lassabb, kábább, szétszórtabb vagyok, sokkal szomjasabb, és nincs kedvem kikelni az ágyból. De ennyi.
Nagyjából most is ez van, csak hatványozottabban. Nem a négyzeten, vagy a köbön, hanem sokkal magasabban. Ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy mennyit ittam előző este, végképp elmegy az életkedvem.
De kezdjük az elején.
Az egész úgy kezdődött, hogy kitaláltam, száraz januárt fogok tartani, vagyis az év első hónapjában egy csepp alkoholt sem fogok a számba venni.
Már a Kék Pont Száraz november nevű akciójára felkaptam a fejem, de csak a hónap második hetében, úgyhogy arról lecsúsztam. Addig soha nem fordult meg a fejemben, hogy sok értelme lenne egy efféle tisztítókúrának, de az alapítvány érvelése, hogy jó, ha az ember tisztában van a saját függőségével, elgondolkodtatott. Olvasgattam róla, hogy a briteknél nagy hagyománya van a száraz januárnak, az év végi ünnepek utáni megtisztulás jegyében. Őket szesztanilag igen művelt népként ismertem meg, gondoltam hiszek nekik, ez lesz, amibe belevágok. Egy teljes nappal hosszabb ugyan a novembernél, de annyival lesz nagyobb a dicsőségem is.
Pedig már akkoriban is tudtam, hogy ha az alkoholizmus öröklődik, akkor én kiemelt kockázatúnak számítok. Ismertem egy srácot, aki még nálam is magasabb kockázatú volt, és ezt úgy reagálta le, hogy életében egy kortyot sem ivott, soha nem gyújtott rá, sőt, még a kávét is elutasította. Aztán a harmincas évei második felében rájött, hogy mennyire izgalmas játék a rulett. Én úgy döntöttem, nem adom át az irányítást a genetikának. Érdekelt, mennyire jött be ez a terv, ugyanis még sohasem teszteltem.
Ami a piálást illeti, viszonylag későn értem. Tizenhat és fél évesen, 1998 novemberében ittam először alkoholt. Fehérbort, hogy egészen pontos legyek. Három osztálytársammal, akik ma is a barátaim, ünnepeltük az egyikük névnapját. Nálunk a családban soha sem volt olyan, hogy igyon a gyerek is egy korty pezsgőt, vagy nyaljon bele kicsit a felnőttek poharába. Amikor hetedikben osztálykirándulásra mentünk, voltak srácok, akik hoztak magukkal pár doboz sört, meg cigit. Nem voltam elég menő ahhoz, hogy bármelyikből is megkínáljanak, valószínűleg el sem mertem volna fogadni, de onnantól tisztában voltam vele, hogy a velem egykorúak már iszogatnak, cigizgetnek, ha elég vagányak hozzá. Nekem ehhez kellett még majdnem öt év.
De nem akarok önéletrajzi regényt írni, legyen elég annyi, hogy a viszonylag kései kezdést a lemaradás lelkes behozása követte, rengeteg kocsmázással, rock-, és punkkoncerttel, fesztiválozással, törzsasztalok feletti világmegváltással. Hozzátartozik, hogy az összes kamasz-, és fiatalkori hősöm iszákos volt, kezdve Rejtőtől és az összes figurájától, akik ittak egy kis rumot, ha ki akarták kicsit tisztítani a túl sok konyaktól elnehezedett fejüket, át a XIX. század abszintfüggő költőin és festőin, egészen a Guns N’ Rosesig, akik miatt a mai napig úgy tekintek a Jack Daniel’s-re, mint a mennyei mannára.
Egykor, ha jól emlékszem, az életem ünnepély volt, amelyen kitárult minden szív, és kiömlött minden bor.
Aztán a harmincas éveimben kicsit visszavettem. A száraz januáromra úgy fordultam rá, hogy évek óta hetente kétszer, maximum háromszor iszom. A legtöbbször négy-öt sör, vagy viceházmester, meg egy-két rövid az adagom.
Eleinte úgy pörgött az agyam, mint egy diétára fogott Gombóc Artúrnak, hogy mi legyen az első, ha lejár a böjt: kerek csokoládé, szögletes csokoládé, hosszú csokoládé, rövid csokoládé, gömbölyű csokoládé, lapos csokoládé, tömör, vagy lyukas csokoládé. Aztán ahogy közeledett a nap, egyre jobban féltem. A végére sokkal jobban, mint azon a kilencvenes évek végi november estén. Először bizonytalan időre kizártam a töményet, aztán eldöntöttem, hogy otthon lesz az első alkalom, mert mi van, ha rosszul leszek. Karácsonyról megmaradt pár doboz Guinness, amellett döntöttem. Nyilván nem olyan jó, mint a csapolt, de a célnak megfelel, gondoltam. A kótyagos újévtől azonban hosszú út vezetett még a fekete doboz felszisszenéséig.
Tudtam, hogy az önmagamon végzett emberkíséreltet meg is akarom majd írni. Azt is, hogy a kísérlet egyetlen megnyugtató végeredmény az lenne, ha most nem tudnék miről írni. Nem ittam, na és? Nem történt semmi különös, nincs itt semmi látnivaló. Biztos voltam benne, hogy bőven lesz írnivalóm, úgyhogy egész hónapban jegyzeteltem.
Először nagyjából egy hét után ezt írtam fel:
az, hogy sokkal energikusabb, kipihentebb és fittebb leszel, ha leállsz a piával, szemenszedett hazugság, de a legjobb indulattal is maximum placébóhatás.
Akkor még megengedő voltam, gondoltam, hátha az idő múlásával ez is alakul majd, de nem.
Az első januári pénteken, ötnapi absztinencia után például ugyanolyan nyűgös és kába voltam, mint mindig, pedig nem mentem csütörtöközni. A csütörtök nálunk intézmény. Azok a barátaim vezették be, akik a gimnázium után leghamarabb jöttek fel Debrecenből Pestre (igen, ezt nálunk így mondják: felmenni Pestre). Rájöttek, hogy a főváros épp elég nagy ahhoz, hogy ha nem figyelnek, egy életre eltűnjenek benne egymás szeme elől. Azóta jócskán bővült a társaság, de mindenkinek fix program, hogy minden csütörtök este összeülünk valahol egy-két italra.
Olyasmi eszembe sem jutott, hogy az összes januári csütörtököt kihagyom, csak mert ideiglenesen józanságra adtam a fejem, de az elsőre nem mertem elmenni. Az lett volna az első nap az évben, hogy piás poharat veszek a kezembe, vagyis túl nagy kísértés. Ezenkívül egyetlen megmozdulás volt januárban, ami elől gyáván megfutamodtam. Jászberényi kolléga olvasott fel a novelláiból a törzshelyén: túlságosan is tökéletes ivóprogram.
A barátaim egyébként tök normálisan álltak a dologhoz. Tiszta hülye vagyok – mondták, aztán vontak egyet a vállukon, és kihagytak a whisky körből.
Tiszteljük barátaink agybaját.
Amikor egyébként vázoltam a tervem a környezetemnek, nagyjából ugyanezt a reakciót kaptam. Az ismerőseim közül senki sem alkoholista, de a legtöbben baromságnak tartották az egyhavi önkéntes absztinenciát. Senkit sem győzködtem az ellenkezőjéről, már csak azért sem, mert nem tudhattam, hogy igazam lenne-e.
Szóval, csütörtökig amúgy sem ittam volna, ennek ellenére már az első naptól folyamatosan befelé figyeltem, és absztinencia jeleit kerestem. Nyilván nem találtam semmit. Ha nincs az elhatározás, akkor még eszembe se jut egy korsó hideg cseh sör vagy egy száraz fehér vice, de a tudat, hogy ezeket a következő hetekben csak kívánni fogom, állandóan az alkoholra terelte figyelmem.
Mintha a szervezetem hozzászokott volna, hogy pénteken kissé mindig kótyagos, érezi az előző estét és ebéd után elkezdi kívánni azt az egy-két gyógysört, amit munka után szoktunk meginni a feleségemmel, Zsófival, két sarokra tőlünk, egy cseh kiskocsmában. Ő is velem tartott az extraszűz januárra. Szombat estére rájöttünk, az első reakciónk az absztinenciára, hogy totál begubózunk. Csak a meló kedvéért mozdulunk ki, plusz az edzések. Végig lehetett volna csinálni így is, négy hétre kiiratkozni a társaságból, amelyikben jól érezzük magunkat, de az a kísérlet meghamisítása lett volna. Arra voltunk kíváncsiak, hogy az életünk milyen alkohol nélkül.
A második számú hazugság, hogy nem kell ahhoz pia, hogy jól érezd magad egy buliban. Aki ilyesmit állít, az vagy soha nem ivott, vagy önigazolásképpen elhiteti magával. Naná, hogy nem érzed jól magad a cukormentes kóláddal, miközben a barátaid éppen hangulatba jönnek, és te is azt szeretnéd, de nem teheted. Aztán a barátaid érdeklődve kérdezgetik, hogy kedveled-e őket úgy is, hogy szín józanon látod, milyenek részegen. Ilyenkor hazudsz. Közben meg azon gondolkodsz, mi a fenét igyál.
Absztinensként létezni egy kocsmában olyan, mint vegetáriánusnak lenni egy étteremben, ahol kizárólag rántott sajtot készítenek. Egyszer – kétszer megeszed, de hamar rá lehet unni. Az én januári rántott sajtom a cukormentes kóla volt. Többet ittam belőle egy hónap alatt, mint az elmúlt évben. Úgy is, hogy óvatosan bántam vele, mert ki akar a koffeintől egész éjjel ördögűzőben mászkálni a plafonon? Ott vannak az egyéb savas és mentes üdítők, megannyi apró cukorsokk. Aztán ott vannak a trendi limonádék, átlag másfélszer annyiért, mint egy korsó normálisabb sör. Egyik sem valós alternatíva.
Korábban úgy voltam vele, hogy baromság az egész, aki nem ihat, ne akarjon sörözni. A száraz január azonban egészen más perspektívából világította meg a kérdést. Egy baráti sörözésen egészen elfogadható alternatíva tud lenni, ha az embernek szerencséje van. Az alkoholmenetes sörök többsége ihatatlan, az ízük a poshadt, iszapos vízére emlékeztet. Találtam azért egészen iható német barna búzát, meg cseh lágert, de a végeredmény mégiscsak olyan, mint orgazmus nélkül szeretkezni.
Az első számú absztinens igazság az, hogy valóban lehet spórolni. Két üveg alkoholmentes után nagyon meggondoltam, akarok-e költeni egy harmadikra is. Általában nem akartam. Mint tudjuk, valódi sör esetében egészen másképpen működnek a döntési mechanizmusok. Az alkoholmentes sörhöz kell némi türelem, mert ha az elsőt nem is, a másodikat már biztosan a raktár legmélyéről fogja előbányászni a pultos, aki minden alkalommal a lehető leglátványosabb mozdulattal teszi le az üveg mellé a blokkot, amit a NAV-hoz bekötött pénztárgép köpött ki.
A második hétre teljesen elmúlt a sóvárgás. Nem pillantottam ábrándosan a szeszosztály felé bevásárláskor, nem néztem be párás szemekkel a kedvenc kiskocsmámba, mikor elmentem előtte, nem számolgattam a hátralévő napokat. Ebben mondjuk rengeteget segített a tudat, hogy csak egy hónap az egész. Nem tudom, hogyan éltem volna meg, ha örökre szól a szárazság. Karácsony előtt interjúztam három gyógyulófélben lévő alkoholistával. Nekik nem volt más választásuk, vagy egyszer s mindenkorra leteszik a piát, vagy a kontrollt végleg elveszítve feloldódnak az alkoholban. Miközben velük beszélgettem, arra gondoltam, én mennyire frusztrált lennék, ha egy életre fel kellene adnom valamit, amit szeretek. Szerencsére nem kell. De ez hosszútávon csak akkor marad igaz, ha észnél maradok, vagy legalábbis ritkán vesztem el az eszem.
Az alkoholmegvonáson kívül semmin sem változtattam. Ugyanannyit ettem, kávéztam, aludtam, e-cigiztem, edzettem, mint máskor. Nem lettem sem vékonyabb, sem szebb, jobb vagy kívánatosabb, de nem lettem depressziósabb, vagy frusztráltabb sem. Zsófi azt mondja, ő bízott abban, amit több helyen olvasott, hogy méregtelenítés miatt szebb lesz a bőre. Üzeni, hogy hazugság ez is.
Évek óta először van pattanásom. Ott jön ki a rosszaság. Mármint a toxinok ilyen módon távoznak.
Száraz hónapot tartani leginkább unalmas. Kocsmázás, bulizás helyett, ha csak lehet, inkább otthon maradtunk, különösen ebben a csodálatos januári időben. Konkrétan elhangzott a számból olyan mondat, hogy
ne haragudj, most akkor sem biztos, hogy elindulnék, ha normális sört ihatnék, de egy alkoholmentes kedvéért tuti nem mozdulok meg, majd legközelebb.
Aztán ahogy írtam, minél inkább közelgett a legközelebb, vagyis a február elseje, a kíváncsiságot egyre jobban a félelem váltotta fel. Mennyit lehet bukni szertolerancián egyetlen hónap alatt? Aki dohányzik és előfordult már vele, hogy egy ideig nem gyújtott rá, pontosan tudja milyen, amikor fejbe vágja az első adag nikotin. Valami ilyesmire számítottam, amikor elsején este felbontottam az első, már reggel gondosan a hűtőbe pakolt Guinnesst.
Két deci után úgy éreztem, hogy máris be vagyok csípve, amitől vigyorognom, sőt, dudorásznom kellett, de hamar rájöttem, hogy ez nem a valóság. Egyrészt épp túl voltam egy edzésen, amin többször volt halálközeli élményem, másrészt nagyon gyanúsan úgy éreztem magam, hogyan előre elképzeltem. Amint észrevettem, hogy besétáltam a placébócsapdába, már kint is voltam belőle. Nem mintha olyan rossz lett volna benne. De a két dobozos fekete után úgy feküdtem le, másnap meg úgy ébredtem, mintha a világon semmi sem történt volna.
Megszabadulva minden gátlástól, félelem nélkül indultam el másodikán az idei első normális csütörtökre. Inni olyan, mint biciklizni, gondoltam, nem lehet kiesni a gyakorlatból, de azért biztos, ami biztos nem biciklivel indultam kocsmázni. A legjobb barátaim ismét bizonyították, hogy nem véletlenül azok. Faarccal ülve vártak az asztalnál, üdítők meg szódák fölött ülve, és közölték, hogy kedvet kaptak tőle, száraz februárt tartanak, de ne zavartassam magam, igyak csak nyugodtan.
Azt hiszem, valamikor a második és a harmadik kisunicum között vontam le a tanulságot, hogy túlzó talán a hrabali megállapítás, ami szerint „Közép-Európa az a hely, ahol nem érdemes kijózanodni” de az biztos, hogy sokkal kellemesebb a valóság, ha az ember néha alkohollal színezi meg. Ezt most is tartom, annak ellenére, hogy jelenleg gyűlölöm a világot, és meg akarok halni. Majd mindjárt kiheverem, és elkezdem a sokkal megfontoltabb életem.
