Élet-Stílus

„Jaj, hová mész? Fokvárosba, ahol nőket erőszakolnak meg és rabolnak ki naponta?”

A faji megkülönböztetés még mindig meghatározza az életet Dél-Afrika legveszélyesebb városában, ahol a taxisofőr az ajtóig kísér, este hét után pedig már nem tanácsos utcára menni. Alexandra itt tanul, fokvárosi élményeiről mesélt.

Nagyon szerettem volna ide jönni, a negatív imázs ellenére is, mondja Czeglédi Alexandra.

Ő jelenleg ösztöndíjjal tanul a fokvárosi egyetemen (University of Cape Town).

A Dél-Afrikai Köztársaság “legfehérebb” városa egyúttal a legveszélyesebb is: tavaly százezer emberre 65,5 gyilkosság jutott. Dél-Afrikában az intézményesített rasszizmus, az apartheid után mindössze 22 évvel járunk – az akkor létrehozott rendszer még ma is meghatározza a társadalmat.

Az apartheid

Faji megkülönböztetésen, azaz szegregáción alapuló politika volt a Dél-Afrikai Unió (ma már Köztársaság) területén, amely egészen 1994-ig volt érvényben. A hatalom fehérek kezében összpontosult, annak ellenére, hogy csupán a lakosság 10 százalékát tették ki. A nem-fehérek az élet minden területén háttérbe szorultak, kirekesztő törvényeket hoztak ellenük. A rendszer 1994-re összeomlott, az első szabad választások után a fekete Nelson Mandela lett a köztársaság első demokratikusan megválasztott elnöke.

Az ELTE-n tanuló Alexandra elsősorban azért jött ide, hogy angolul tanuljon. A lány először Párizsba, majd Brnóba ment Erasmusszal. Ezután jött az ötlet, hogy jó lenne még tanulni, akár Európán kívül is.

Dél-Afrikában hét hónapja van kinn az Erasmus Mundus ösztöndíjjal. Jól beilleszkedett: jógaórákat tart, blogol, ráadásul meghívták óraadónak egy helyi főiskolára.

14182371_1088864287835156_613130342_n
Fotó: Czeglédi Alexandra

Az egyetem régebben kifejezetten fehér intézmény volt. Ma is az jut be, akinek sok pénze van – ezért előfordul a képégetés, autógyújtogatás, erőszakos megnyilvánulás az egyetem környékén, habár leggyakoribb a verbális ellenállás. Időnként egyenesen harctérré válik a környék. Még mindig küzdeni kell az apartheid után is fennálló társadalmi különbségek ellen.

Az emberek a koncertektől a kocsmákig mindenütt politizálnak. Folyamatos a szervezkedés a hatalom ellen, de nem csak az egyetemisták részéről: szerdán például 13 éves lányok tüntettek iskolájuk szabályzata ellen, ami egy osztálytársukat arra kötelezte volna, hogy levágassa afrofrizuráját.

Amikor pedig gyerekekkel szóláncoztunk, és X-szel kellett szót mondani, én azt mondtam: xilofon, ők azt, hogy xenophóbia, vagyis idegengyűlölet, meséli Alexandra.

A legmarkánsabb, az Alexandra egyetemét, a fokvárosi egyetemet támadó Fallist mozgalom, aminek nyomására átmenetileg még be is záratták az intézményt. Az alábbi képen a townshipek összetákolt házait és a lakhatási problémákat szimbolizálja ez az építmény, amit aktivisták tettek az egyetem elé.

12742458_965175596870693_6228415698863369647_n

A lány szerint nem mondhatni, hogy csak a feketék tüntetnek a fehérek ellen, de tény, hogy látványos a szegregáció a városban. Hiába van kormányon húsz éve Nelson Mandela pártja, az ANC, az egyenlőtlenségek folyamatosan újratermelődnek. A színes lakosság nagy része a mai napig a townshipekben él. Korábban azoknak hozták létre ezeket a város széli településeket, akiket faji alapon űztek el a fehérek lakóhelyéről.

A kormány a bádogházak helyére igyekszik nagyobb, élhetőbb lakásokat húzni, az alap problémát azonban ez se fogja megoldani: az itteni fiatalok nem tudják kifizetni a tandíjat, ami a nyugati, fejlett országokból érkezőknek olcsónak számít.

Az egyetemi iskolabusszal is főleg a feketék közlekednek, akiknek saját autóra vagy Ubert hívni nincs elég pénzük. Az is előfordult már, hogy Alexandra olyan boltba tévedt, ahonnan nagyon kinézték: egyértelmű volt, hogy nem sok fehér nőt láthattak oda bemenni.

A vezető pozíciókban többségben vannak a fehérek, akik az apartheid óta megőrizték a vagyonukat, míg a szolgáltatási szektorban a mai napig több a fekete. A fekete bejárónő is teljesen normálisnak számít a fehér dél-afrikai családoknál.

“Borsod megyében nem téma Dél-Afrika”

Az elindulás nehéz volt a magyar lánynak:

Otthon keveset tanultunk Afrikáról, az a kevés is nagyon közhelyes, nyugati elképzelés volt. Egy Borsod megyei faluban nem lehet napi téma a dél-afrikai politika. Mindenki aggódott, hogy jaj, hová mész? Fokvárosba, ahol nőket erőszakolnak meg, rabolnak ki az utcán naponta? Ráadásul abban a félévben én voltam az egyedüli közép-európai diák itt, és sokan furcsának találták az akcentusomat, azzal együtt is, hogy 11 hivatalos nyelv van az országban.

A helyi közlekedési viszonyokat is nehéz volt megszokni: Fokvárosban nincs metró, csak busz, ami általában lassan vánszorog át az utakon. Íratlan szabály, hogy este hét után már senki nem megy utcára, mert kirabolhatják. Annak ellenére is, hogy a bűnözés nem elsősorban a belvárosban összpontosul, inkább a peremkerületekben és a townshipek területén.
untitled
Fotó: Czeglédi Alexandra

Kicsit rémisztő volt, mikor az első napomon felvett egy idős fehér házaspár azzal, hogy olyan környéken járok, ami fehér lánynak veszélyes. Még a taxisofőr is hazakísér: megvárja, amíg kinyitom a kaput, vagy elkéri a telefonszámomat. Ezek Magyarországon mást jelentenének, főleg, ha valaki haza akar veled sétálni. Itt nem lehet koncertről koncertre járni, félrészegen sétálgatni éjszaka, mint Budapesten. Nem boldogít, hogy az Ubernek utalom az ösztöndíjam felét, hogy biztonságosan közlekedjek, de kénytelen vagyok rá.

Ugyanakkor épp a közbiztonság állapotának, a gyakori bűncselekményeknek tudható be, hogy fontosabb itt a bizalom, mint bárhol máshol, mondja.

Valahogy nem vagy itt egyedül. Az emberek megismerik és öleléssel köszöntik egymást, ezért közösségben érzem magam. Hét hónap után megszoktam én is, hogy mindenkit ölelgetek. Az utcákban közösségi “neigbourhood watch” (környékfigyelő) csoportok működnek, ahol egymást segítik az emberek, egyből reagálnak bármilyen gyanús eseményre. Az előző albérletemben például sokat voltam egyedül. Egyszer épp pár órát aludtam, mielőtt egyetemre mentem volna, és ezalatt valaki bemászott az udvarra. A szomszédok látták, és ki is hívták a rendőröket. Én erről csak később értesültem.

untitlede
Fotó: Czeglédi Alexandra

Ahol most élek, a bohém negyed. Itt kedvesek az emberek, bárkivel leállok beszélgetni az utcán, a hajléktalanoknak pedig minden pénteken zenés ételosztást szerveznek. Ha van ötleted, de nincs pénzed vagy képzettséged, rögtön lesz helye a gondolataidnak. Egy barátom például afrikai mintájú ruhákat tervez és varr. Megkereste az egyik helyi bolttulajdonos, hogy dolgozzon nála, csinálnak helyet neki. Persze, nem minden ilyen szivárványos, de nagyon odafigyelnek egymásra az emberek.

Alexandra januárig mindenképp Dél-Afrikában marad, de azt tervezi, amennyiben felveszik mesterképzésre, még évekig nem jön haza.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik