Nem egyedi eset
A történet főszereplője nincs egyedül: bár nemcsak rajtuk, de leginkább az ázsiai nőkön hatalmas a nyomás amiatt, hogy minél világosabb legyen a bőrük. Akinek ez nem adatik meg, annak krémek százai állnak rendelkezésére, így talán nem is annyira meglepő a tény, hogy a bőrfehérítés mára évi tízmilliárd dolláros, azaz 2750 milliárd forintos iparággá nőtte ki magát.
Mindez azonban nem csupán a szépségről szól: a mindennapokban is számít a bőrszín. Elég mondjuk az előítéletre vagy éppen a társadalmi státusztokra gondolni – az ezekkel kapcsolatos személyes történeteket pedig egyetlen egyszerű Google-kereséssel meg lehet találni. A Fülöp-szigeteken élők ebből nagyobb szeletet kapnak, ugyanis az ő bőrük eredendően sötétebb, mint más kelet-ázsiai népeké. Ennek fényében nem meglepő a mondás, amit filippínó és latin közösségekben gyakran használnak, és ami Donald Trump előretörésével kicsit új értelmet nyert:
A filippínók Ázsia mexikóijai.
És még csak nem is újdonság
A spanyol gyarmatosítok fülöp-szigeteki leszármazottjai is már Szűz Máriát tekintették fő inspirációnak, és úgy akartak kinézni, mint a katolikus templomokban abban az időben elhelyezett szentek szobrai. Ennél korábbról is léteznek azonban világos bőrrel kapcsolatos történetek: a japán gésákat idéző binukot – gyakran tehetős családból származó – lányokat szépségük miatt választották ki egész fiatal korukban, majd óvták a naptól, és egy függőágyban nevelték, hogy a lábuk ne érje a talajt. Emiatt a bőrszínük sem változott, és mivel a fehérséget magasabb társadalmi helyzettel azonosították, a világosabb bőrű bevándorlók olyan kiváltságokat kaptak, amilyeneket a sötétebb társaik nem.
A nemzetközi ázsiai hierarchiában a filippínók még a magas munkanélküliségi és inflációs ráta, és a jövedelemegyenlőtlenség miatt is legalul szerepelnek. Gyakran előfordul az is, hogy ha valaki emigrál, a befogadó országban nem talál munkát, mert ott nem fogadják el a képesítéseit. Éppen ezért sok doktor ápolóként dolgozik, ugyanis nemcsak pénz-, de időigényes is az, hogy átképezzék magukat: igaz, az így kapott fizetésük még mindig magasabb, mintha a Fülöp-szigeteken dolgoznának eredeti szakmájukban.
A Dél-Koreában tanárként dolgozó, egyébként filippínó-amerikai Sierra Adkinst egy kollégája figyelmeztette, hogy jobb, ha nem beszél származásáról, ugyanis a filippínók legtöbbször csak bébiszitterként vagy prostituáltként helyezkednek el az országban.
A filippínó nőket másodrangúként kezelik, és úgy gondolják, hogy nem képesek arra, hogy a szupergazdag gyerekeket tanítsák
– írta egy 2013-as blogposztban. Adkins négy hónap után hagyta ott Koreát.
Mukha kang katulong
Azaz magyarul “úgy néz ki, mint a személyzet”. Ezt a mondást használják arra a Fülöp-szigeteken, aki lebarnult – az ugyanis általában a ház körül kétkezi munkát végzőket érintette. Szingapúrban egy kabaré fut The Noose néven, a főszereplőnek, Leticia Bongninónak pedig a jellegzetes, sokszor ismételt mondata az, hogy „A nevem Leticia, és bejárónő vagyok.” A sztereotip szerep nem merül ki ennyiben: tört angolt beszél, bangladesi barátja van, aki csak egyetlen szót tud ismételgetni, az igent. Külseje rendezetlen, hajában pedig gyerekeknek készült csatot hord.
Ha a sorozatba nem is nézünk bele, az alábbi, Bongninónak dedikált Twitter-fiókból kiderül, milyennek is állítják be a nőt. Ebben a tweetben például arról ír, hogy a hátizsák helyett most plusz töltőt kell cipelnie azért, hogy a gyerekek nyugodtan játszhassanak a Pokémon Góval.
So now instead of carrying backpack, Leticia have to carry around battery packs for boyboy #PokemonGo
— Leticia Bongnino (@theREALeticia) August 8, 2016
A cikk eleji párbeszéd főszereplőjének lánya elmondta: bár eddig csak hümmögött, amikor azt mondták, nem is úgy néz ki, mintha filippínó lenne, ezentúl azt válaszolja majd,
Pedig az vagyok!
