Amikor az ember azt olvassa egy könyv borítóján, hogy „Pogány katekizmus”, hajlamos azt hinni, hogy valamiféle provokációról van szó. Ha pedig megtudja, hogy a kötet szerzője evangélikus lelkész, akkor már biztos lehet benne. Honnan jött a cím, mi a mögötte lévő gondolat?
Írás közben jött az ötlet. Nem ezt a címet szántam eredetileg neki, a munkacíme az volt, hogy „Egyházismertető”. Az volt az elképzelésem, hogy a huszonegyedik század elején újra kell kicsit fogalmazni, mi az a vallás, az egyház, a végtelenhez vagy a transzcendenshez való viszony. Miért alakult ki, miért van egyáltalán vallás. Aztán azon belül mi a kereszténység, azon belül az evangélikusság, a reformáció jelentősége. Aztán menet közben úgy alakult, hogy elkezdtem olyan dolgokról írni, amiket fontosnak tartottam, így eltértem attól a tematikától, amit eredetileg elhatároztam, és arra gondoltam, sokakból azt fogja kiváltani, hogy ez nem egy hagyományos, egyházias gondolatfüzér. Ekkor gondoltam rá, hogy adok a kritikusoknak egy menekülési útvonalat azzal, hogy azt mondom, legyen akkor ez egy pogány katekizmus.
Ha jól tudom, itt a pogány szót nem egészen úgy kell értelmezni, ahogy a köznyelvben meggyökeresedett. A „pogány” szón inkább „hitetlent” vagy „más vallásút” értünk manapság.
Igen. Utána nyilván tovább is gondoltam, mikor beugrott ez az akkor még inkább blikkfangosnak, vagy provokatívnak tűnő cím. Próbáltam kicsit megideologizálni a magam számára ennek a szónak a jelentését. Sok olyan dolog jutott eszembe, ami azóta megerősítést nyert a szememben. Tudni illik, ha csak az egyház történetét nézzük, nagyon átalakult a Jézushoz való viszony. Sok esetben azt tapasztalom, hogy a jézusi emberhez viszonyulást jobban meg lehet tapasztalni olyan emberi környezetben, ahol Jézusról egyáltalán nincs szó. És sokszor az egyházban, ahol úgymond, állandóan Jézus körül forog minden, kevésbé tapasztalható, hogy finoman fogalmazzak. Sok tekintetben hasonló ez a helyzet, mint Jézus idejében a zsidóságnál. Jézus éppen azért vált egy sajátos megítélés tárgyává, mert szóvá tette, hogy akik a leginkább az akkori vallásosság képviselőinek tartották magukat – farizeusok, írástudók, főpapok – azok a legelzártabbak ettől az igazságtól. Akiket pedig a leginkább lesajnáltak, akikre azt mondták, hogy nahát, ők aztán tényleg a periférián vannak, az Istentől legtávolabb – bűnösök, vámszedők, paráznák –, ők sokkal nyitottabbak, sokkal közelebb állnak Isten országához.
Milyen viszonyban vagy a Lutheri életművel? Elsősorban nyilván Luther katekizmusára gondolok, de arra is, hogy a könyved talán az ő művének egyfajta folytatása vagy újragondolása.
Igen, főleg a reformáció ötszázadik évfordulójához közeledve, ami most benne van a levegőben, sokat beszélünk, gondolkodunk róla. Nyilván a katekizmus szó valamilyen mértékig erre is utal. De szándékosan nem azt a tematikát követtem, nem is hasonlít rá. Ennek az oka részben, hogy – amint azt a bevezetőben is írom – a lutheri életmű sok szempontból a mai napig meghaladhatatlan. Nem véletlenül hitvallási iratunk a Kiskáté. Nem sok értelme lenne akár a Tízparancsolatról, vagy a Hiszekegyről, a szentségekről új tanítást megfogalmazni. Nagyon jó lenne, ha eljutnánk oda, hogy legalább egy kicsi a köztudatba kerülne abból, amit Luther tanított ezekről. Hogy legalább az evangélikusok ismerjék. Viszont a saját helyzetünket egy kicsit értelmezni, és ez alapján újrafogalmazni, hogy mit jelent számunkra most, ebben a mai világban kereszténynek lenni, az szerintem nem fölösleges, sőt. Arra mindig szükség van. Nem azt mondom, hogy minden évben írni kéne egy új kátét ebből a szempontból, de van, amikor ez valahogy adja magát.
Miközben írtad, mit gondoltál, kinek fog ez szólni? A gyülekezetednek, az evangélikusoknak, a keresztényeknek, vagy voltaképp bárkinek? Érdemes például egy hitetlennek belelapoznia?
Remélem, hogy igen. Elég sokat foglalkozom az istenkérdéssel. Szinte az első egyharmad erről szól. Tehát hagyományos teológiai és filozófiai értelemben vett istenkérdésről. Nem is azért, hogy tisztázzuk, hanem hogy legalább kérdezni tudjunk erről az egészről. Hogy azokból a leegyszerűsített modellekből, lövészárkokból ki merjünk kandikálni. „Én azt mondom, ateista vagyok, én ennek születtem, így is fogok meghalni…” Merjük kitenni a kérdések és a kritika hatásának a gondolkozásunkat. Ez a legfontosabb, azt gondolom. Ezért ha egy olyan ember végig olvassa, aki nem hisz Istenben, akkor – hacsak nem prekoncepciókkal áll neki – szerintem minimum el kell gondolkoznia a létezésről, az eredetünkről.
Az már a borítón is látszik, hogy nem hétköznapi, olyan értelemben, hogy nem olyan, amit az ember egy egyházi könyvnek elképzelne. Vannak itt dézsában fürdőző hedonisták, DJ, rendőr, egymást ölelő lányok. Ez a te ötleted volt, vagy Tornyos Márton illusztrátoré?
Írás közben kerestem a könyv hangulatához illő képet. Eszembe jutott, hogy a Carmina Burana az ilyen világi, vagy profán, mulatozós, az élet természetes örömeire figyelő muzsika. A pogány-profán párhuzam jutott eszembe. Rákerestem, és az egyik Carmina Burana lemez borítóján láttam egy középkori metszetet, ahol van egy dézsa, ahol tényleg emberek lubickolnak, körülöttük muzsikosok. Akkor ezt a Marcinak elküldtem, és ő mai környezetbe ültette. Elég jól sikerült. Ha egymás mellé tesszük, elsőre nem is tűnik föl, hogy ez egy másik kép.
Az evangélikus egyházon belül kicsit megosztó figura vagy. Szoktam olvasni a blogbejegyzéseidet, és sokan szeretik a humorodat, a látásmódodat. De azért nem kevés kritikával is találkoztam. A könyvvel kapcsolatban milyen visszajelzéseket kaptál?
Amit én kaptam visszajelzést, az csak pozitív. Arról van persze elképzelésem, ki az, akinek nem tetszik, de ahhoz, hogy ne tessen, nem kell kézbe vennie. Elég annyi, hogy Bartha István, és akkor már mindent tud. Bár most olvastam Kamarás Istvántól a Ferenc pápa legendáriumát, amiben egy nagyon bátor és optimista képet próbál tükrözni, ahol Ferenc pápa és Skorka rabbi rendszeresen olyan kalandokba kerülnek, hogy megkeresik a legkritikusabb és legellenségesebb közeget, és próbálják megkeresni a közös kapcsolódási pontot. Ez egy nagyon bátor, és fontos üzenet, hogy az ember próbálja az ellenségeit is valahogy a barátaivá tenni. Ami azért a valóságban nem mindig működik.
Tulajdonképpen Ferenc pápa is egy megosztó személy a saját egyházán belül is. Nem tolerálják azt a hangnemváltást, ami az ő pápaságát jellemzi.
Igen. Ilyen szempontból örültem annak, hogy nem találtam fel a spanyolviaszt. Miközben írtam, észre kellett vennem, hogy sokan, köztük meghatározó egyházi emberek is valahogy ráéreztek egyfajta paradigmaváltás szükségességére. Luther megítélése ötszáz év távlatából is vegyes. Van, aki szerint ő egy „felforgató volt, és úgy gondolta, hogy majd ő megújítja az egyházat”. Holott esze ágában sem volt megújítani az egyházat. Azt hiszem, hogy ez minden korban megvolt. Emlékszem, az én fiatalkoromban a legnagyobb botránykő a farmernadrág és a hosszú haj volt. Ezen most mindenki röhög. Egy mai fiatal el sem hinné, hogy mivel csesztettek minket. Most meg mondjuk egy anyukának lilára van festve a haja és három piercingje van. Mindig vannak olyan, akár külsőségekben is megnyilvánuló dolgok, amelyek látszólagos törésvonalakat jelentenek. De azt hiszem, hogy az lenne a jó, ha különbséget tudnánk tenni fontos és nem fontos között. A fontos dolgokban kellene kérlelhetetlenek lenni, és lazábbnak a nem fontos dolgokban.
