– A viskót eredetileg nem kiadásra szántad, hanem karácsonyi ajándékként írtad gyermekeidnek. Mivel éppen csak az ünnepek után vagyunk, muszáj megkérdeznünk – idén mivel rukkoltál elő nekik?
Milyen csodálatos kérdés! A könyv tényleg egy különleges ajándék volt a gyerekeknek, de nem a legjobb azok közül, amit akkor vagy valaha kaptak karácsonyra. Volt néhány sokkal jobb: egy biztonságos hely, ahol önmaguk lehetnek, egy otthon, ahová tartozhatnak, és tiszta szeretet ölelésekkel, puszikkal. És persze az édesanyjukkal, Kimmel egymás iránt érzett szeretetünk kifejezését is ide sorolom, de még a házimunkát vagy azt a “szolgálatot” is, ami által a gyerekeink szabadok lehetnek. A játékok és a cukorkák csodálatosak, de nem alapvető fontosságúak. Ők pedig a saját egyediségükkel, személyiségükkel ajándékoznak meg – illetve azokéval, akiket ők szeretnek, különösen az unokákéval: mostanra már kilencen vannak! A karácsony szerintem valóban a gyermekek ünnepe – az övék és értük van, legyenek akárhány évesek.
– Honnan meríted az ötleteidet, hogyan inspirálódsz, mielőtt belefogsz egy új regénybe?
Mindig kérdésekkel kezdek, sosem írok terv alapján. Talán ezért kedvelem jobban a kitalált történeteket a tényalapú írásnál – az előbbi teret enged annak, hogy az olvasó önmagát is meghallja, míg az utóbbinál ugyanazt kell látni, mint az író. Szeretem a jó kérdéseket, azok szinte mindig megadják a kiindulópontot. Majd felvázolom az élményt, a kapcsolatokat, a művészeteket (zene, irodalom, színház, mozi), a tudományokat, a párbeszédeket, a képzeletet és bármit, ami beizzítja a lehetséges válaszok felfedezését, vagy legalább hasznos perspektívákat ad.
– Szoktál azon morfondírozni, hogy az első könyv sikere után vajon elég „ütős” lesz-e az új műved, jól fogadják-e majd, vagy csak arra koncentrálsz ilyenkor, hogy a lehető legjobban tudd interpretálni a gondolataidat az olvasók számára?
Őszintén megmondom, a magánéletben és művészi törekvéseimben általában elég limitáltnak éreztem a képességeimet – úgy gondolom, alapjában véve egy tolmács vagy fordító vagyok. Hozzátartozik az is, hogy multikulturális környezetben nőttem fel, és a mai napig gyakran vagyok részese olyan párbeszédeknek, amelyekben eltérő nézőpontok találkoznak akár kulturális, akár ideológiai értelemben, így az ítélkezés nem igazán foglalkoztat. A munkámmal kapcsolatban ráadásul van egy hosszútávú célom is: remélem, hogy az írásaim túlélik az én időmet ezen a bolygón, és remélhetőleg hasznosak lesznek az elkövetkező generációk számára is, beleértve saját gyermekeimet, unokáimat is. Az én értékrendem vagy önazonosságom tehát nem abból fakad, amit csinálok, így nem vagyok annak a kockázatnak kitéve, hogy hogyan fogadják vagy ítélik meg mások azt, amit én kínálok. Segít, hogy jól érzem magam a bőrömben, és ez elég nagy szabadságot ad számomra a művészeti kalandozásokhoz.
– És mi a helyzet, ha beköszönt az alkotói válság? Vannak bevált trükkjeid, amivel hamar túllendülsz a mélypontokon?
Az alkotói válság számomra általában akkor jelenik meg, amikor éppen igazából mással szeretnék foglalkozni, vagy egyszerűe nem alkalmas az idő az írásra. De vannak olyan időszakok is, amikor elakadok egy ötlettel – ez történt velem új könyvem, az Eve (Magyarországon még nem jelent meg – a szerk. ) írásakor is, ami a legbonyolultabb művészi kihívás volt számomra, amellyel valaha találkoztam. Ilyenkor a barátaimat hívom segítségül, olyan embereket, akik jól ismernek engem, és végig tudják velem gondolni a folyamatot. Nem birkózom egyedül, a barátaim segítségére van szükségem, akik bátorítanak és perspektívákat adnak. Amikor ez nem működik, akkor van itt az ideje egy sétának, az unokáimmal való játéknak, vagy a konyha kitakarításának.
– Nyáron te is jelen leszel az Everness Fesztiválon – miért döntöttél úgy, hogy elfogadod a felkérést? Jártál már korábban Magyarországon?
Soha nem jártam még Magyarországon, ez is az egyik oka annak, hogy rögtön elfogadtam a felkérést, bár az esemény jellege is elég lett volna ehhez. Az ilyen összejövetelek csodálatosak, és mindig is azt tapasztalom, hogy számomra rengeteg ajándékot hoznak. Én elég merev és szigorú keresztény családból származom, amely szépségeket és kihívásokat egyaránt rejtett magában. Néhány éve Németországban tartottam előadást, és mint oly’ gyakran, a hozzám hasonló háttérrel rendelkezők közül egy kopottas öltönyt és konzervatív nyakkendőt viselő úr megkérdezte: “Gondolom, ön is tudja, hogy az ezoterikusok örökbe fogadták önt. Nem zavarja ez?” A válaszom most is ugyanez lenne: egyáltalán nem. Igazából úgy veszem észre, hogy ők gyakran kedvesebbek, mint a mi saját híveink. Egyáltalán nem félek a kérdésektől, sem a véleménykülönbségektől, sem a párbeszédektől, amik az útjaikról nyíltan valló emberek közt alakulnak ki.
– Reméljük, te is így látod majd, de az Everness Fesztivál hangulata olykor eléggé hasonlít A viskóban szereplő házikó és az annak lakói által megteremtett barátságos légkörhöz. Rengeteg fiatal azért érkezik az eseményre, hogy nyitott és biztonságos közegben keresgéljék a saját útjukat, ahol nem számít, hogy például mit viselnek. Mit gondolsz, miért van egyre nagyobb igény az ilyen emberközpontú rendezvényekre?
Azt gondolom, minden emberi lény minden döntése számít, és, hogy a részvételünk megváltoztatja a világegyetemet. Az ilyen összejövetelek tesznek engem alapvetően optimistává, azt gondolom, hogy nyílt és őszinte beszélgetéseket folytathatunk az életünkről és a kihívásokról, amelyeket emberként megtapasztalunk, együtt képesek vagyunk előremutató utakat találni. A fiatal emberek, az elkövetkező generációk a változások világába születtek, és nincsenek hagyományos elköteleződéseik rendszerek, vallások, politikai irányzatok vagy közösségek iránt. Én fentről nézem az emberiséget, ami számomra abból ered, hogy hiszem, Isten is fentről nézi. Azt hiszem, Isten egy olyan embercentrikus szeretetből teremtette a világegyetemet, ahol mindannyian számítottunk és mindig is számítani fogunk.
Bővebben az Everness Fesztiválról: www.everness.hu
