A világ országai az idei CND-n az ENSZ közgyűlés kábítószerügyi ülésére (UNGASS) készülnek, amit jövő hónapban tartanak New Yorkban. A közgyűlés az ENSZ legfontosabb döntéshozó szerve, ami legutóbb majdnem húsz éve tárgyalta meg a drogkérdést. 1998-ban a tagállamok az ambiciózus (és utópikus) “Drogmentes világ – meg tudjuk csinálni!” szlogen alatt üléseztek. Most húsz év óta először alkalom nyílik rá, hogy a nemzetek vezetői megvitassák, vajon mennyire kerültünk közel ehhez a célhoz. Ban Ki Mun főtitkár arra szólította fel őket, hogy minél szélesebb körű vitát folytassanak, amelynek képezzék tárgyát a jelenlegi, büntetésen és tiltáson alapuló megközelítés alternatívái is. Sajnos ez a nyílt vita nem következett be.
Az Európai Bizottság civil tanácsadó szervének tagjaként módom nyílt véleményezni az UNGASS záródokumentumának tervezeteit. Ezek a szövegek mintha a 20 évvel ezelőtti szellemiség megkövesedéséről árulkodnának. Ahelyett, hogy a kormányok elismernék, hogy az elmúlt húsz év drogpolitikája alapvető kudarcot vallott abban, hogy akár csökkentse a drogfogyasztást, akár mederben tartsa annak kárait, még mindig illúziókba kergetik magukat a valóság elől. Ilyen illúzió például az, hogy a társadalom drogmentessé tehető – amely mint cél bekerült a záródokumentumba.
Pedig a civilek, a szakemberek túlnyomó többsége már régóta mondja, hogy reálisabb célokat kellene kitűzni, és a büntetésen alapuló eszközök helyett inkább a prevencióra, a kezelésre és az ártalomcsökkentésre helyezni a hangsúlyt.
A CND idei ülésén azonban kiderült az is, hogy számos kormány nagyon elégedetlen az eddigi tervezetekkel. Elsősorban azok a latin-amerikai országok, amelyek évtizedek óta nyögik az USA-ba irányuló illegális drogkereskedelem kárait, az erőszakot és a szervezett bűnözést. A kolumbiai igazságügyi miniszter például beszédében Einsteint idézte, aki szerint az őrület jele, ha folyamatosan ugyanazt tesszük, mégis eltérő eredményeket várunk. Pont ezt teszi jelenleg az ENSZ is: a büntetés és a tiltás kudarcát azzal tetézi, hogy még több büntetést és tiltást vezet be. Hasonlóan radikális beszédet tartott a cseh igazságügyminiszter, aki felhívta a figyelmet arra, hogy egy gyenge, felvizezett, a régi kliséket szajkózó záródokumentum elfogadása rosszabb, mintha az ENSZ csendben maradna. Szerinte botrány, hogy a tervezetekből hiányzik az ártalomcsökkentés, miközben tudjuk, hogy az olyan programok, mint a tűcsere, a tudományos bizonyítékok szerint kiemelkedően hatékonyak.
Vannak azonban olyan országok, amelyek éppilyen radikalizmussal képviselik a tiltáson alapuló drogpolitika fenntartását vagy éppen felerősítését. Közéjük tartozik például Egyiptom, Dél-Afrika, az ázsiai országok nagy része és Oroszország. Ez utóbbi drogellenes ügynökségének vezetője, Viktor Ivanov, Putyin barátja, aki a Guardian szerint a Litvinyenko-ügyben is kompromittálta magát, a CND ülésén hadat üzent a legalizációs törekvéseknek. Oroszország évtizedek óta nem tudja megfékezni a tömeges heroinfogyasztást és annak következményeit, például a HIV-járványt, amit a nyugat-európai országokban már sikerült megállítani a tűcsere és metadon programok segítéségével. A tűcserét nem támogatják, a metadont tiltják, és még mindig az elavult szovjet narkológiai módszer szerint kezelik a függőket, amely látványos kudarc. Egy orosz aktivista, Alexij Kurmanyevszkij, aki orosz nyelvű anyagokat készít a Drogriporter oldalunk számára, jelenleg is a strasbourgi emberi jogi bíróságon pereli az orosz államot, amiért az drogfüggőként nem biztosította számára a WHO által a létfontosságú gyógyszerek listájára helyezett metadont. Kurmanyevszkij a CND-n az orosz kormány sajtótájékoztatóján vitába keveredett Ivanovval a krími heroinfüggők ügyében. Miután az oroszok annektálták a krími félszigetet, beszüntették a metadon programokat és szélnek eresztették a drogfüggőket, ennek következtében majdnem száz ember halt meg eddig.
Vajon hogyan lehetséges ennyire radikálisan eltérő nemzeti álláspontokat egyeztetni az Egyesült Nemzeteken belül, mint amilyen a cseheké és az oroszoké? Valószínűleg sehogyan. Az ún. bécsi konszenzus, avagy a kábítószerek nem-gyógyászati fogyasztását tiltani rendelő három ENSZ egyezmény (1961, 1971, 1988) mögötti támogatás felbomlani látszik. Az egyezmények betartását felügyelő ENSZ szerv, az INCB vezetője, Werner Sipp hangsúlyozta, hogy összeférhetetlen az egyezmények betűjével és szellemiségével az, hogy az Egyesült Államok négy államában legalizálták a nem-gyógyászati célú kannabisz-fogyasztást. Így tehát az USA gyakorlatilag nemzetközi jogszabályt sért. Amikor erre rákérdeztem William Brownfieldnél, az Egyesült Államok külügyminisztériumának kábítószerügyi államtitkáránál, azt válaszolta, hogy ők nem értenek egyet az INCB-vel, szerintük az egyezményeket rugalmasabban is lehet értelmezni. Egyébként is, a szövetségi kormánynak nincs kapacitása és felhatalmazása, hogy végrehajtsa az egyezményeket állami szinten. De vajon mi történik majd akkor, ha a kongresszus úgy dönt, hogy módosítja a szövetségi drogtörvényt? Vagy amikor már nemzetállamok, például Uruguay vezetik be a kannabisz legális szabályozását? Ezek a reformok már nyilvánvalóan nem férnek bele az ENSZ egyezményekbe.
Több lehetőség is van. A reformpárti tagállamok például létrehozhatnak egy új egyezményt. Vagy akár kiléphetnek a jelenlegi egyezményekből, majd visszaléphetnek azzal a fenntartással, hogy a kannabiszra vonatkozó részeket nem tartják magukra nézve kötelezőnek. Bolívia néhány éve ezt tette a koka levéllel, amelyet az egyezmények tiltanak, miközben az új bolíviai alkotmány a nemzeti kulturális örökség védett részévé nyilvánította azt. Ennek persze kockázatai is vannak, hiszen vajon mit ér a nemzetközi jog, ha minden nemzetállam úgy értelmezi, gyúrja át a jogszabályokat, ahogyan neki tetszik? Annak is kockázata van ugyanakkor, ha minden marad a régiben, hiszen a jelenlegi egyezmények nyilvánvalóan elavultak és nem tükrözik a valóságot. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy ezt a kérdést nem az idei UNGASS-en fogják az államok megoldani. Jelenleg sokkal több a kérdés, mint a megoldás.
Sárosi Péter
igazgató
Jogriporter Alapítvány
