Ez nem egy egyszerű kijelentő mondat. Ez mostanság, a testhisztéria újabb országos csúcsán egy bátor és merész kijelentés. Ha további elemzésnek vetjük alá, akkor azt is megérthetjük belőle, hogy jelenlegi állapotomat jelöli, és világosan kiderül ebből az is, hogy nem mindig voltam az.
Persze ki szerint vagyok kövér, ugye. Hát a mamám szerint biztosan nem.
Na, Lány, most végre jól nézel ki!” – ennyi büszkeséget rég hallottam a hangjában, de azt is tudom, hogy ez pontosan az a súly, amiből kettő darab Elle magazinos Lilu jönne ki belőlem, ha azt a másfél kiló rúzst is beleszámítjuk, amit a fotózáskor viselt.
Apósom szerint is jól nézek ki, eszembe ne jusson fogyni. Sajnos, ezzel ki is merült azon családtagok száma, akiknek az úgynevezett bírós menyecske az ideálja. Lehetnének többen, főleg, mikor a tavaszi ruhákat pakolom elő és azokat a nadrágokat nézegetem, amiket pár éve hordtam.
Ennyi volt akkor is, mikor elkezdtem edzeni, ennek históriáját megörökítettem az utókornak. Reményeim szerint egy év múlva kerültem volna melóhelyem címlapjára olajjal fényesre kenve, piros zsinórtangában, ahogy pucsítok egy esztergapadon. Hogy mégsem így történt, annak többek között oka volt, hogy megkaptunk egy kórházi behívót és bevonultunk az intézménybe. Aztán, sok hét múlva, itthon lábadoztunk.
Mire feleszméltem, valóban eltelt fél év, és én még mindig nem pihentem ki magam. Sem idegileg, sem érzelmileg, sem testileg.
Ennek most van kerek esztendeje. Egyetlen TMK műhelyben sem az én életnagyságú poszterem díszíti a falat, gondolom, a férjem ezt nemigen bánja és a gyerekem se kérdezi meg pár év múlva, miért tartottam fontosnak, hogy puncitárogató pózban csücsörítsek álló mellbimbókkal, mintha nekem most elég jó lenne és olyan nőstényes lennék, mint még sose.
Lehet, hogy most éppen nem látszik rajtam, de sportosak vagyunk, hihi, mondtam tegnap délután, mikor leemeltem a kocsi tetejéről a férjem biciklijét és a srác kezébe nyomtam, ez az itt, ni, szombaton jövök érte, a fékeket is nézd meg, lécci, elég sokat állt ez a bringa.
Aztán beültem az autóba és elgondolkodtam, mi a francért kezdek mentegetőzni, miért mesélem el megint mindenkinek, hogy én nem azért híztam meg, mert zabálok, hanem azért, mert leszoktam a cigiről és nem is vagyok édesszájú, még szerencse, ha az lennék, öt tonna lennék, én húsos vagyok. Meg tésztás, na.
Húsostésztás. Huhú, itt a mumus, a szénhidrát, nem ketogén, na, megjöttünk.
Negyvenegy vagyok és ez a test az elmúlt évben mindent megtett értem. Túlélt velem egy gyászt, egy terhességet, két súlyos operációt, két pógárjogi pert, egy lakásfelújítást és egy mély érzelmi válságot. Talán nincs igazam, de ha nincs rajtam hús és zsír, nincsenek ezek a combok és a vastag karjaim, nem biztos, hogy megúszom némi hajhullással, alvászavarokkal és kezdődő idegkimerültséggel. Ez a sűrű anyag megtartott engem. Mert mindennek rendelt ideje van.
Az én életemben az elmúlt négy-öt évben nem volt rendelt ideje a testnek abban az értelemben, ami a vetkőzést, a combrést, a bikini bridge-t, a gym-ben való súlyemelést, a plank kihívást és az “első tíz kilométerem” applikációt illeti.
Négy éve vagyok kövér. Ez elég kevés idő, ha azt nézzük, hogy már negyvenegy éve élek. A négy év alatt vártam gyereket és voltam a szó nemes értelmében kismama. Ebből nem feltétlenük következik hogy akkor vagy bármikor elfelejtettem iszonyú kívánatos lenni és tengeri lamantinként hömpölyögtem hosszú hónapokon át, de azért csak be kéne vallani a férjemnek, hogy 54 kilósan, huszonkét évesen is volt integetőm, 12 év sport után, szóval sok jóra ne számítson. Arra talán magától is rájött, hogy a 164 centimhez sosem fog nyakig érő comb társulni.
Négy éve vagyok kövér, és sem az a barátnőm nem tette szóvá, aki a Mázsaházban kezd heti ötször, sem az, aki az étkezési szokásait megváltoztatva formálta át a testét és fogyott 18 kilót, sem az, aki múlt decemberben kezdett futni és már a Vivicittára készül. És nem azért, mert a barátságunk nem bírja ki az őszinteséget, hanem mert tudják, hogy az én életemben más volt, más van fókuszban.
Abban a pillanatban, ahogy azt látják, készen állok rá, ott teremnek és a hajamnál fogva húznak ki a levegőre, hogy mozduljak meg.
Négy éve vagyok kövér és nem félek, hogy a férjem botsáskák vagy futóbajnokok után kezd forgolódni, mert ő egy felnőtt és tudatos férfi, aki látott már elesettnek, látott vajúdni, és látott más csuda dolgokat is, szóval, némi háj, ami átmenetileg a kemény seggemre rakódott, nem rontja a statisztikai átlagot, ha értik, hogy mondom. És ha egyszer úgy dönt, megy, nem a lovaglóháj üldözi el, az biztos.
Nem is tudom, milyen az, mindig is vállas, felkaros, csípős-combos voltam, tudják, a harci mén. Az a szerencsém, hogy mindig volt derekam, most is van. Engem aztán be lehet fogni az ekevas elé. És hát szeretek enni is. Hajdinát, kölest, meg tokaszalonnát is. A csülkös pacalom olyan, hogy a tíz ujját megnyalja bárki, de a csokitorta felőlem ott penészedhet meg, ahol van. Én izmos akarok lenni és erős.
Kemény, kerek segget akarok, feszes és húsos combokat, kerek hasat, csípőt. Jó lenne, ha megmaradna a cicim, bár most nem férek el tőle, de csak megszokom, nem?
Csak hadd legyek én magam, jó? Hadd éljem az életem ritmusát, hadd legyek kövér most, hadd várjam ki az időt, amíg elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy nekiinduljak az aszfaltnak, hadd ne legyek tizenkét éves fiú testben a menő női magazinban, hadd süssem a kenyerem magam, hadd ne számoljak kalóriát, hadd legyek asszony, hadd egyek marcipántojást, hadd legyen az életemben meg mindennek a rendelt ideje, hadd ne legyek kemény, hadd ne kelljen kihívást teljesítenem és megacélozni magam, hadd pihenhessem ki a válságaimat, hadd köszönjem meg a testemnek, hogy az anyagban tartott.
Hadd legyek én!
Hadd legyek ez az izgalmas, sokszínű nő, akivel jó együtt lenni, jó együtt élni, aki sokat nevet, aki L-es méret a Mangóban. Hadd legyen. Hadd legyek most így boldog, olyan rég voltam.
