Az Egy csodálatos elméért két Oscar-díjjal is kitüntetett Ron Howard Hollywood egyik elismert mesterembere, a dráma műfajának szakértője, akinek neve jóformán garanciát jelent a minőségre. Ezt a rangot azzal vívta ki, hogy egy-két gyengécskébb alkotást leszámítva az évtizedek során csupa színvonalas produkciót vezényelt le, kezdve az Apollo 13-mal az A remény bajnokán át egészen a Frost/Nixonig. Legutóbbi rendezése, a Forma 1 hőskorának méltó emléket állító Hajsza a győzelemért forgatása alatt megismerkedett a Marvel moziverzum Thorjaként szexszimbólummá vált Chris Hemsworth-szel, akivel szemlátomást olyan jól ment a közös munka, hogy tavaly a legújabb mozija főszerepét is felajánlotta neki. Nem is kellett több a drámai oldalát az utóbbi időben kétségbeesetten bizonyítani igyekvő színésznek, és aláírt a produkcióhoz, amelyben mostantól Howard és ő a magyar mozikban is megmutatják, milyen az, amikor túltolják a szenvedést egy olyan filmben, amely igazából nem arról kellett volna, hogy szóljon.
A tenger szívében 1850-ben kezdődik, amikor is megismerjük a már korosodó Thomas Nickersont (Brendan Gleeson), akit felkeresi otthonában a regényíró Herman Mellville (Ben Whishaw), hogy minden vagyonáért cserébe rábírja a volt tengerészt, mesélje el neki a hírhedt óriásbálnás sztoriját. Nickerson előbb sokat makacskodik, majd nagy nehezen belemegy a dologba, ezáltal időben visszaugrunk harminc évet és megismerjük a tapasztalt bálnavadász Owen Chase-t (Hemsworth), aki, noha kapitány akar lenni, ám főnökei végül csupán az indulásra készülő Essex nevű bárka első tiszti posztját bízzák rá. A hajó kapitánya a befolyásos családból való, de tapasztalatlan George Pollard (Benjamin Walker) lesz, akinek vezényletével útra is kél az Essex, fedélzetén többek között a még suhanc Thomas Nickersonnal (Tom Holland). Eleinte elég ramatyul megy a legénységnek, bármerre is hajóznak, se híre, se hamva a bálnáknak, mígnem aztán már a Csendes-óceánon járva csak ráakadnak a jószágokra. Igen ám, csakhogy a tengerészekben a zsákmány ígérete kiváltotta lelkesedést rövidesen felváltja a rémület, ugyanis az ámbráscetek között feltűnik egy gigantikus példány, amely a többinél agresszívebben viselkedik és megtámadja a hajót.
A filmmel kapcsolatban fontos leszögezni, hogy valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel, jóllehet akad egy-két nyilvánvalóan kiszínezett, valószerűtlen mozzanata is a történetnek. A Nathaniel Philbrick az Essex legendás históriáját feldolgozó 2000-ben megjelent könyvén alapuló mozi elsődlegesen Owen Chase és George Pollard karaktereire fókuszál, akik származásuk, világnézetük és a hajón betöltött tisztségük nyomán csakhamar szembekerülnek egymással, amely persze nem tesz jót a fedélzeten a bálnák hiánya miatt uralkodó amúgy is cefetül alacsony morálnak. Ezt a fokozódó rivalizálós, illetve keserűen hajózós periódust még határozottan jól prezentálja és a későbbiekre nézve ígéretesen bontja ki a film, mely mindeközben az olykor bámulatos fényképezésnek és a remek korhűségnek köszönhetően még a Kapitány és katona óta készült leghitelesebb 19. századi tengeri mozi címet is kiérdemli. A bálnavadászatig és a Moby Dicket ihlető szörnyeteg felbukkanásáig tetszetős a produkció, azonban a monstrum látványos támadása után bekövetkezik a váltás: a cselekmény egy fárasztó szenvedéstörténetté alakul.
A film a tengerészek különböző gyötrelmeit felvonultató második része tehát remek alapot biztosít a karrierje építgetésében éppen ilyen lehetőségekre vágyó Hemsworth-nek, aki aztán, jóllehet nem vall kudarcot drámai oldalának demonstrálása közben, de túlságosan meggyőzően sem játszik. Ugyanez igaz kb. mindenkire a színészgárdából, a vámpírokra vadászó Abraham Lincolnként ismertté vált Benjamin Walkerre, a hamarosan Pókemberré avanzsáló ifjú Tom Hollandra és az egyébként kiváló Cillian Murphy-re is, aki a múltban hiába igazolta már oly sokszor tehetségét, most nem tud hitelessé válni. Ami azt illeti a legjobb alakításokat a film keretét adó mellékszálban társalgó Brendan Gleeson és Ben Whishaw nyújtják. A közepes alakításoknak köszönhetően a tengerészek gyötrelmeire kihegyezett fő történetszál lassan, de fokozatosan megöli a filmet: mindazt, amit az első órában felépített, a másodikban szépen le is rombolja. Utólag azt kell mondjam, a látványos snitteket elpufogtató előzetesek megtévesztőek, tudniillik az alkotás valójában nem a bálnával vívott küzdelemről, hanem az emberi drámáról szól. Ez még önmagában nem lenne baj, sőt: a megrázó fordulatok révén működhetne is, azonban a kiszámíthatósága és a más filmekben már látott kínlódás miatt nem sikerül semmi egyedit vagy pluszt kihozni a történetből. Akár valóságon alapul, akár nem: egyszerűen lapos.
A tenger szívében egy impozáns vizualitású, szépreményű szereplőgárdát felvonultató, mégis ambivalens mozi lett, amely a hibái nagy részét az alapanyagnak és az abból írt forgatókönyvnek köszönheti. Ron Howard rendezői teljesítményére nem lehet panasz: ő ezúttal is derék iparos módjára kalapálta össze a filmet, arról pedig nem tehet, hogy a forgalmazó Warner Bros. a tengeri akciókra hegyezte ki a promókat, mondván úgy jobban eladható lesz a produkció. Mint hajózós film, elvitathatatlan érdemekkel rendelkezik: az Essex díszlete, a hol valódi, hol CGI tenger, de még a bálnák is szépek, ugyanakkor a megpróbáltatásokkal teli és nem kevés szájbarágós moralizálással tűzdelt periódus már nem szimpatikus. Ráadásul a film több ízben is csődöt mond a nagy tanulságok és a nézőknek szánt erkölcsi odamondások előadásában, amelyre a legjobb példa az első bálna elejtésének jelenete. Az állat halálakor ugyanis a tengerészek körében kitörő üdvrivalgást hirtelen súlyos melankólia váltja fel, amely azért kell, mert ugyebár nehéz olyan szereplőkkel azonosulni, akik ártatlan állatokat gyilkolnak, és még örülnek is neki. Szóval érthető a hangulatváltás, csakhogy annyira komolytalanná degradálja a szcénát, hogy az már kínos.
A tenger szívében (In the Heart of the Sea, 2015) – Értékelés: 6/10
Színes, szinkronizált amerikai kalandfilm, dráma, 121 perc.
