Mi is az empátia tulajdonképpen?
Egy olyan belső folyamat, mely során háttérbe szorítjuk magunkat, és elképzelést alakítunk ki arról, hogy a másik hogyan látja a világot. Ennek nyomán meg tudunk érezni és érteni olyan érzelmeket is a másikban, melyet adott esetben ki sem mond nekünk. Akkor válik ez a folyamat valódi empátiává, ha tudatos szándékkal törekszünk arra, hogy a másikról megértett, megérzett információkat értelmezzük, összefoglaljuk saját magunk számára. Gyakran nem jutunk el idáig, rögtön védekezünk, támadunk, de nem azért mert rossz emberek vagyunk, hanem azért mert mi magunk sem vagyunk jól. Soha senkitől nem kaptunk együtt-érző odafordulást.
A valódi empátia ugyanis megengedő. Még akkor is próbálom megérteni a másikat, ha mondandója szöges ellentétben áll az én világnézetemmel.
Velünk született vagy tanult készség?
A válasz: is-is. Alapvetően a világra érzékenyen születünk. Ennek jó példája, mikor egy nyűgös csecsemő sírásától az összes többi csecsemő is elkezd sírni, aki a közelben van. Velünk született érzékenységünk fejlődése a saját szüleink, majd tágabb szociális terünk kezében van. Nagyon fontos a korai szülő-gyerek kapcsolat, jó esetben szüleink visszajelzéséből tanuljuk meg felismerni saját érzéseinket. „Látom nyűgös vagy, biztos fáj a hasad”
A korai életévek azért is kiemelten fontosak, mert nem mindegy milyen üzenetet kapunk saját magunkról. Ezek az alaprezgések belénk égnek, és kapunk hozzá egy szemüveget is, amin keresztül később értelmezzük a világot.
A világ veszélyes, mindig védekeznem és támadnom kell/ A világ biztonságos, nyithatok felé, úgyis minden rendben lesz.
A jó szülő-gyerek kapcsolat egy érzékeny jelzéshálózatot alakít ki, melyben a nem-verbális kommunikációt gyakoroljuk sokáig.
Ha bajom van, és azt jelzem, akkor jön valaki, és segít nekem megnyugodni. Ha valaki mosolyog rám, akkor szeret engem és nem bántani akar.
Ennek a kapcsolatnak a hiányai az egész jelzésrendszert szétzilálhatják, így már ebben az életkorban kifejlődnek az egyéni különbségek e téren. Azok a gyermekek, akikkel rosszul bánnak, hajlamosak a szüleik viselkedésformáit követni, számukra az lesz a normális.
Ha egy gyerek azt tanulja meg, hogy a világ egy veszélyes hely, minden emberi közeledést támadásként fordít le magának, nem tanul meg különbséget tenni. A kedves gesztus, és az agresszív fellépés is ugyan azt az üzenetet hordozza: VESZÉLY. Ő egy háborúban él, ahol neki magának kell gondoskodnia túléléséről.
Ezeken a folyamatokon keresztül számos egyéb tényező is befolyásolja a későbbi empatizációs képességünk mértékét. Ilyen pl. a szülő depressziója, a kötődés minősége, esetleg a bántalmazás. Ebben a korai életkorban születik az én-tudat is, az a mód, ahogy gondolkozunk magunkról pl: „szerethető vagyok/nem vagyok szerethető/akkor vagyok szerethető ha…”. Az alakuló kép magamról nagyban befolyásolja, mennyire tudok nyitott lenni a világra, másokra. Egy negatív kép túlzott bezárkózást okozhat, mely később patológiás személyiségfejlődés alapját képezheti. Valahonnan innen indul egy pszichopata diagnózis.
A korai empatizáló képesség hiányosságai a későbbi szocializációt is nagymértékben befolyásolják: bekerülünk az iskolába, barátságok alakulnak ki, közös játékokban veszünk részt, később megjelennek az intim kapcsolatok stb. Mindezekben való sikerességhez elengedhetetlen az, hogy képesek legyünk felismerni a másik érzéseit, és azokra adekvát válaszokat adjunk.
Ha ebben egy gyerek nem ügyes, a következő életút várhat rá: az osztályban peremhelyzetbe kerül, gyakran agresszív, mert fél/szorong, lemarad, deviáns csoportokba verődik, hiszen óriási igénye van a kötődésre, elfogadásra. Sajnos gyakran azt látom, hogy a problémás gyerekekkel nem csak szüleik, hanem a társadalom is elutasítóan reagál: mindenhonnan kirúgják, a szülői munkaközösség összefog ellene…. Ezek az események még jobban megerősítik őket kívülállóságukban, rendszerellenességükben. Egy dologban lesznek sikeresek, a „rossz-gyerek” szerepkörben.
Megértéssel, odafordulással lehet megértő embereket nevelni a gyerekekből.
Miért nehéz empatikusnak lenni?
Nagyon gyakran azért, mert a fent leírt folyamatokon keresztül, gyakorlatilag nem tanuljuk meg mi is az a megértő figyelemmel való odafordulás. Ezen keresztül később serdülőkorban sem alakul ki egy stabil, önmagamról való kép, csak kapaszkodok ilyen-olyan képekbe, sémákba, melyeket látok magam körül. Mivel én-képem, ideológiáim, elképzeléseim nem a saját valódi személyiségemből fakadnak, így ezek képlékenyek, foggal-körömmel védenem kell azokat, hogy személyiségem egyben maradjon.
Fejleszthető?
Az érett felnőttkorban az empátiás képesség nagyjából állandó, de IGEN! tudatosan fejleszthető:
Fejlesztő hatású, ha merev erkölcsi ítéleteink okain elgondolkozunk. Sokszor a merev keretek mögé bújtatjuk saját magunk bizonytalanságát, szorongását. Ezek az értékítéletek előre elzárnak minket a másiktól. Meglátom benne azt a dolgot, amit elítélek, és rögtön kizárom őt a kommunikációból.
Fejlesztő hatású az önismeret, hiszen ha merem meglátni saját tökéletlenségem, ha megértem azt, mit miért tettem, azzal egy másik emberről sem csak tetteit látom, hanem nyitottá válhatok belső megéléseinek megértésére.
Fejlesztő hatású lehet minden értékrendet megkérdőjelező krízis. Pl. Elítéltem minden embert, aki megcsalja a párját, de én magam is ebbe a hibába estem. Miért tettem? Ha magamat megértettem, már a többi megcsalóban sem csak egy felháborító pernahajdert látok.
Fejlesztő hatású maga a szándék, hogy megpróbálok valakit megérteni. Ez nem azt jelenti, hogy az első mondata után azt mondom rá, hogy hülye, vagy gonosz, vagy ilyen-olyan. Ez azt jelenti, hogy belehelyezem magam az ő múltjába, az ő fájdalmiba, csalódásaiba, és végig hallgatom mondandóját.
Legfontosabb fejlesztő hatás pedig saját magunk szeretete.
Eltoltam egy csomó mindent, néha irigy is vagyok, gonosz is tudok lenni olykor, de mindezzel együtt egy szerethető, kedves ember vagyok. Nem vagyok tökéletes, sokszor a múltam keserűsége szól ki belőlem. Ha én így jó vagyok, más miért ne lehetne az?
Amennyiben kérdése merült fel, vagy tanácsra lenne szüksége, forduljon hozzánk bizalommal!
sebokfranciska@empatika.net
