A kávé az emberiség történetéhez viszonyítva nagyon friss találmány: nagyjából hatszáz éve tudunk róla. Ennek ellenére nem ismerjük pontosan az eredetét. A legismertebb legenda szerint valamikor a XIV. században egy etióp kecskepásztor vette észre, hogy ha állatai egy bizonyos cserjefajtáról legelnek, sokkal élénkebbek lesznek, és elkezdenek őrült módon viselkedni. Ő pedig, mindebből nem arra következtetett, hogy jobb ezeket a bokrokat messze elkerülni, inkább maga is megkóstolta a bogyóit.
Egy mítosz szerint maga Gábriel arkangyal osztotta meg a kávézás titkát Mohammed prófétával, aki betegeskedett, ám miután ivott az isteni italból, legyőzött negyven férfit, aztán negyven nővel hált.
Az iszlám bora, a sátán itala
Annyi biztosnak tűnik, hogy kávépörkölés, és -főzés tudománya a mai Jemen területéről kiindulva terjedt el muzulmán világban. Az alkoholfogyasztás vallásos tilalma miatt a kocsmák helyett a kávémérések szaporodtak el a térségben. Az ital megjelenése után volt némi hitvita arról, hogy mivel a kávé, a borhoz hasonlóan az agyra hat, nem kellene-e betiltani azt is. A fő ok persze az volt, hogy a kávémérésekben az emberek találkoznak és beszélgetnek, ami pedig egyenes út a lázadáshoz, így Mekkában egy időre be is tiltották a kávézást, ám miután a XIV. században a város oszmán fennhatóság alá került, újra folyhatott a fekete leves.
Európába oszmán közvetítéssel jutott el a kávé, ám a gyanúsan fekete, iszlám ital eleinte nem volt túl népszerű: egy ideig a sátán italaként tartották számon. Aztán a bevállalós VIII. Kelemen pápa megkóstolta, és annyira megtetszett neki, hogy a kávét egyenesen szent italnak kiáltotta ki. Ettől kezdve pedig nem volt megállás: a koffein meghódította a keresztény világot. Egyes elméletek szerint nem véletlen, hogy pont ebben az időszakban, éppen Itáliából kiindulva kezdte el a reneszánsz hajnala felváltani a sötét középkort, amire az állandó borfogyasztás volt jellemző.
Kávéházak kora
Konstantinápolyban már 1554-ben megnyílt az első, valódi kávéház, aztán Velencében 1645-ben, Londonban 1652-ben, Párizsban 1672-ben, Bécsben pedig 1683-ban. Bár Magyarországra már a törökök elhozták, és százötven éves vendégeskedésük során elterjesztették a kávékultúrát, a bécsi, itáliai, és török hagyományokat ötvöző városi kávéházak csak később, a XVIII. – XIX. században terjedtek el, és magukkal hozták a felvilágosodást és a reformkort. Véletlen lenne, hogy 1848-as forradalom is éppen egy kávéházból, a Pilvaxból indult? Aligha.
A magyar történelem egyik legsikeresebb időszaka kétségkívül az 1867-es kiegyezés és az első világháború kitörése közé esik. A kort, melyben Pest, majd Budapest Londonhoz, Párizshoz mérhető, multikulturális világvárossá fejlődött, méregerős kávé illata lengi be. A kulturális és közélet fellegvárai a kávéházakban voltak: New York, Centrál, Abbázia, Japán, és még lehetne sorolni, a századfordulón legalább ötszáz kávéház működött a magyar fővárosban.
Az aranykorban közkedvelt társasági jelszó volt: „színház után találkozunk a New Yorkban”, ami 1914 után úgy alakult át, hogy „a háború után találkozunk a New Yorkban”. A budapesti kávéházak 1918 után tényleg feltámadtak, de a második világháborút és az azt követő kommunizmust az „úri világ maradványaiként” nem élhették túl: a kávégépek éttermekbe, presszókba, kocsmákba költöztek.
A kávézás reneszánsza
A rendszerváltás után nehézkesen éledt újjá a kávékultúra. Többek között azért, mert a modern otthonokban hétköznapi rutinná fakult a fekete varázsa, meg azért, mert jó ideig méregként tekintett rá az emberiség egészségmániás része. A kávét vezető halálokokkal: szív és érrendszeri betegségekkel és a rákkal hozták hírbe.
Ma, ehhez képest úgy fest, hogy a kávé tulajdonképpen cseppfolyós egészség: rendszeres fogyasztása – napi három-öt csésze – jelentősen csökkenti a Parkinson- és az Alzheimer kór, a szívroham, és kettes típusú cukorbetegség (persze cukor nélkül fogyasztva), valamint a túlzásba vitt alkoholizálás miatt kialakuló májbetegségek, különösen a májrák kockázatát, emellett javítja az agy működését, és ellenállóvá tesz a depresszióval szemben.
Az utóbbi években ráadásul, az ipari egyentermékekbe belefásuló nyugati társadalmak igényeire válaszul egyre több a piacon a különlegesség. A kávé egyre inkább hasonlít a borra, olyan értelemben legalábbis, hogy az ínyencek számtalan szempont szerint választhatják ki az italt, amit a poharukban lögybölnek. Az ültetvényig visszakövethető, hogy hol, mikor szüretelték a kávébabot, a pörkölés során ezernyi eltérő árnyalat születhet, elkészítéskor pedig még ugyanennyi variáció jön számításba, kezdve a víz minőségétől, és hőmérsékletétől az őrlés időtartamáig. Aztán készülhet kávé presszógépen, valamilyen filteres eljárással, kotyogósban, török módra, és akár lombikban is.
Happy end helyett
Csodaszép lenne, ha a történet ezen a ponton érne véget azzal, hogy emberiség és a kávé ezután boldogan élnek, amíg világ a világ. A kávé azonban hamarosan fényűzőbb luxuscikk lehet, mint a története során bármikor. A világ fejlődésével egyrészt nő a kereslet: a termelésnek negyven-ötven százalékkal kellene bővülnie egy évtizeden belül, hogy lépést tarthasson a növekvő igénnyel. Ehhez képest a kávétermés ennél jóval gyorsabb ütemben zsugorodik. A kávétermelők Dél-Amerikában, Ázsiában, és Afrikában is tehetetlenül figyelik, hogy az aszályok, vagy éppen a túl sok eső, illetve a kártevők inváziója miatt egyre kevesebb, és silányabb a termés a növényeiken.
Reggelente, amikor a kedvenc kávénkat szürcsölve a híreket olvasgatjuk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a globális klímaváltozás humbug, de legalábbis a tőlünk beláthatatlan távolságokra élő emberek problémája. Megtehetjük, egészen addig, amíg a reggeli hírek mellé jut egy csésze kávé.
