Az anorexiával kapcsolatban általában minden embernek egy csontos vékony test jut eszébe. De az anorexiások nem csak ebből állnak. Rendkívül okos, érzékeny lelkek ők, sok-sok belső vívódással, szégyennel, bűntudattal. Testük „csak” egy tünethordozó, gyógyulásuk nem pusztán a kilók felszedéséből áll.
Az anorexiára hajlamos emberek önértékelése egészen kiskortól kezdve alacsony, érzelmileg általában instabilak. Persze senki sem így születik, hiszen egy gyerek önértékelése, énképe elsősorban szerettei visszajelzéseiből épül fel. Családjuk vagy túlzottan kritikus/ túlkontrolláló, vagy nagyon kevés visszajelzést adó, érzelmileg elhanyagoló. Bár egymás ellentétei ezek a visszacsatolási módok, a gyerek mindkét esetben óriási szorongást, belső bizonytalanságot érez. Ha kifejezi érzéseit és azokat kritikával ledorongolják, vagy ha nem kap visszajelzést az üzenet ugyanaz:
Ő maga, az ő milyensége, az ő vágyai nem fontosak, azok terhesek a család számára.
Anyát, apát nagyon nehéz nem szeretni, így a gyerek lassan beépíti önmagába, hogy ő rossz, nem elég jó ahhoz, hogy valódi figyelmet kapjon. Minden idegszálával igyekszik megfelelni az elvárásoknak: jó jegyet visz haza, mert akkor megdicsérik, jól viselkedik, mert akkor elégedettek vele. Kamaszkorra teljesítmény-hajszolásuk gyakran kényszeressé válik, csak a tökéletes elfogadható. Akkor érzik magukat hasznosnak, elég jónak, ha leraknak mindennap valamit az asztalra. (tanulással töltött órákat, futással töltött órákat, mínusz kilókat…) Napi rutinjuk mellett elszigetelődnek, nem marad sok idejük más emberekkel együtt lenni, „annak túl sok haszna úgysincs”. Magukba zárkóznak, gyakran depressziósak.
„Miért is születtem meg? Sosem leszek elég jó. Ha már okos nem vagyok, legalább vékony legyek. Haszontalan vagyok. Minden az én hibám. Nincs kontrollom az életem fölött.”
Jellemző ezekre a családokra valamilyen kommunikációs zavar. A negatív érzéseket nem lehet kimondani, azokat a család nem-létezőként kezeli. Kívülről mintacsalád látszik, miközben óriási a feszültség az otthonukban. Az anorexia legalizálja a dühöt, kifejezi a negatívat. Gyakran a szülők is küzdenek valamilyen mentális problémával. Depressziósak, szorongóak, ők maguk sem uralják életüket. A gyerek/kamasz érzi, hogy valami nincs jól, próbálna arról beszélgetni, de ezen törekvései el vannak utasítva, a szülők maguk tökéletesen jól működnek.
„Veled van a baj kislányom!”
Gyakori a szülők között egy ki nem mondott, fel nem ismert párkapcsolati probléma, melybe gyakran a gyerekek is bevonódnak. Vagy ő lesz az oka annak, hogy apa megcsalta anyát, vagy ő válik a felelőssé apa/anya érzelmi jóllétéért. „Azért vagyok ennyire szomorú, dühös, mert te kislányom nem teszed sose vissza a narancslevet a hűtőbe, nem figyelsz rám!” Az ezekhez hasonló üzenetekből alakul ki az az óriási bűntudat, ami megeszi az anorexiás beteg testét. A szülő-gyerek határok így elcsúsznak, a gyerek egy sor olyan dologért tudattalanul felelőssé válik, mely semmiképpen sem az ő feladata. Összeolvadt, kaotikus, merev, csöndes konfliktusoktól feszített család ez.
„Én rossz vagyok, büntetem magam, nem érdemlem meg, hogy ÉLJEK.”
Gyakran a nőiesség elutasítása, az anyával való konfliktus áll a betegség kialakulásában. A serdülő lánynak édesanyja női szerepével, esetleges túlsúlyával vannak problémái. Ő nem akarja ezt a mintát követni, nem akar úgy kinézni, nem akar olyan párkapcsolatot, mint az övé. Nehéz és félelmetes a leválás, az önállósodás, inkább gyerek testben marad.
Nem lehet egyetlen okra, vagy felelősre mutatni az anorexia kialakulásában. Magára a betegre sem! Nem lehet ő a bűnbak, hiszen ő egy tünethordozó, aki rámutat a család működésének problémáira. Maga a család sem hibáztatható, minden családtagnak megvan a sajátos szerepe a rendszer működésében. A terápia során a fent leírt esetleges működésmódok felismerése, korrigálása a cél, mely valódi, hathatós segítség tud lenni egy anorexiás beteg esetében.
Természetesen a család működésén túl számos kulturális, társadalmi értékrend is hatással van a serdülő lányok énképére. Sokszor lehet hallani egy-egy anorexiás történetben egy „kedves” edzőről, testnevelés tanárról, aki kritikus megjegyzést tesz az illetőkülsejére. A család abban tud nagy segítség lenni, hogy értékrendet, sok pilléren álló önbecsülést adjon gyermekének, ne csak a kinézete legyen annak egyetlen kiindulási pontja.
Amennyiben kérdése merült fel, vagy tanácsra van szüksége: írjon nekünk bátran és mi válaszolunk!
