Öt különböző nemzetiség ült az asztalnál: egy francia borász, egy ír-amerikai blogger és magyar felesége, egy ugyancsak magyar vizsla, és egy belga nyúl. A négylábúak a bársonykanapén lustálkodtak, az emberek székeken ülve száraz szamorodnit kóstoltak. A fehérbor lengyel eredetű neve azt jelenti: „magától termett”. Történt mindez Olaszliszkán, 2015 nyarának végén.
A történet a Paprikaproject turisztikai- és gasztroblogon olvasható. Szerzője a harmincegy éves Colm FitzGerald. Írországban született, majd Kaliforniában nőtt fel, de aztán beleszeretett egy magyar lányba, akit feleségül vett és végül Miskolcig követett. Ízig-vérig XXI. századi sztori, melynek szálaiból egy ezerarcú, békés, ugyanakkor izgalmas, szinte idilli Magyarország képe bontakozik ki Colm blogján.
A Paprikaproject tavaly karácsony előtt indult, Kaliforniában, egy kétségekkel, aggodalommal, és a várakozás izgalmával átitatott bejegyzéssel. Aztán Colm FiztGerald februárban, harminc fokos melegben repülőgépre szállt Los Angelesben, hogy néhány óra múlva megérkezzen az akkor fagypont körül vacogó Miskolcra. Nem először járt ott, csakhogy a legyűrhetetlen kalandvággyal megáldott (vagy megvert) harmincegy éves fiatalember már nem csupán átutazóban volt. Innen nézve nehezen érthető, hogy miért hagyja ott valaki az óceánpart örök nyarát Magyarországért.
Írországban születtem, de alig voltam hároméves, amikor a szüleimmel Kaliforniába költöztünk. Tizenhét évvel később elkezdett bennem dolgozni a kalandvágy és nagyon meg akartam ismerni a szülőföldemet. Egy Dublin melletti kisvárosban éltem, ahol hirtelen egyre több hétvégi estén találtam magam egy kocsmában, egy csapat magyar társaságában. Megismertem Anitát, akivel aztán együtt fedeztük fel Írországot, s közben én egyre többet tudtam meg Magyarországról is.
Mindez tíz éve történt, azóta Anita a feleségem lett. Kaliforniába költöztünk, ahol hét évig dolgoztunk a saját vállalkozásunkban, és közben évente egyszer-kétszer utaztunk Magyarországra. De ahogy mondani szokás: nem volt kolbászból a kerítés. Egy ideje mindketten úgy éreztük, hogy változásra van szükségünk. Évek óta az az álmunk, hogy egy saját kis farmon rendezzük be az életünket, de Kaliforniában nevetségesen magasak az ingatlanárak: évek kemény munkájával is legfeljebb egy talpalatnyi homokot vehettünk volna a Mojave-sivatagban.
Számos lehetőség – több amerikai állam, és európai ország – végiggondolása után döntöttünk úgy, hogy adunk egy esélyt Magyarországnak. Tudtuk, hogy jóval kevesebb pénzt fogunk majd keresni, hogy vége az óceánparti kutyasétáltatásoknak a naplementében, és szörnyen hideg telek várnak majd ránk, mégis belevágtunk. Egyrészt Anita annyi év után szeretett volna minél közelebb költözni a szüleihez, másrészt pedig az üzletünk eladása után itt tudtunk venni egy saját ingatlant. Rajtam pedig ismét úrrá lett a kalandvágy: szerettem volna beutazni és felfedezni az egész országot.
Colm az utazás előtt nem sokkal rájött, hogy az utazás mellett a második szenvedélye az írás: adta magát az ötlet, hogy összekösse a kettőt. Ahogy a magyar tájakról, kultúráról, borokról, gasztronómiáról ír, nem csak a távoli országokban élő olvasóit, de egy magyart is arra késztet, hogy csomagoljon, és nyakába vegye az országot.
Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a Paprikaproject leginkább egy lelkes vendég beszámolója, aki csak a parizert látja a tányérján, és nem érdekli, hogy az hogyan készül. Szó sem esik a mindennapok nehézségeiről, az élet árnyoldalairól, holott Colm már rég nem turista, ráadásul az ország, sőt Európa egyik legelmaradottabb régiójában él. Szerinte viszont ez jellemzően magyaros, pesszimista felvetés.
Tisztában voltam vele, hogy nem a végtelen lehetőségek, és az örökké mosolygó, boldog emberek utópikus otthonába jövök. Magyarország rengeteg problémával küzd: a média nem hagyja, hogy ezt akár egyetlen percre is elfelejtsük. Csakhogy Magyarország nincs ezzel egyedül. Az egész világ hatalmas kihívásokkal küzd, de mit tehetünk? A panaszkodás nem segít. Mindannyian a saját sorsunkért, és életünkért vagyunk felelősek.
Persze, ha körbejárom Miskolcot, látom a pusztuló, bezárt gyárakat és a szegénységet: nem vagyok vak. De meghaladja a tudásomat, és nem is az én dolgom az, hogy a magyar politikát elemezgessem. Én csak egy külföldi vendég vagyok itt.
Ismerem jól a magyar pesszimizmust. Ide hallgass: én onnan jövök, ahol mindent áthat a szinte elképzelhetetlen optimizmus. Ahol az emberek örökké mosolyognak, és folyton azt hajtogatják: „köszönöm, nagyszerűen vagyok.” Ez nyilván nem mindig igaz, de az első perctől kezdve az ivódik bele az emberekbe, hogy mindig mutasd a legmegnyerőbb arcodat, és mosolyogj a kamerába. Magyarország abszolút nem ilyen: talán mert a múltja tele van megszállásokkal, elnyomással, csalódással és árulással. Ez nem jelenti azt, hogy itt mindenkinek rosszkedvűnek kell lennie, vagy elmerülni a reménytelenségben, de biztos, hogy az elégedetlenség valahol itt gyökeredzik. Meg persze ott, hogy nagyon sokan nem keresnek elég pénzt. Magasan képzett emberek csak morzsákat kapnak a nyugati sztenderdekhez képest. Ez abszurd, ami dühít és elszomorít. De írni nem erről akarok, hanem a felfedezés, és az új tapasztalatok szerzésének gyönyöréről.
Biztos vagyok benne, hogy Anitával képesek leszünk Magyarországon megteremteni a saját kis Paradicsomunkat. Egy kis oázist, dús kerttel, zöldségekkel, gyümölcsfákkal, és ha minden jól alakul egy öreg borospincével. Egy helyet, ahol elbújhatunk a híradók elől. Ez az elsődleges tervünk, de ki tudja: az ember tervez, Isten meg jót nevet rajta.
