Ezen a héten arról kérdeztük a vallások tanítóit, hogy miként lehet békét teremteni az egymással ellentétesen gondolkodók, a szembenállók között.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Hogyan lehet kibékíteni két egymással teljesen ellentétesen gondolkodó, érző embert, vagy akár csoportot?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
Rabbi
Ha a Tóra alapján szeretnék választ adni a kérdésre, akkor nehéz dolgom lenne, mert egyetlen hasonló békekötés van említve Mózes öt könyvében, és abban sincs túl sok köszönet. Moáb és Midján népei között hagyományosan rossz volt a viszony, de a közös ellenségtől való félelem elfeledtette velük a konfliktusokat és átmenetileg egységet teremtett a régi riválisok között. Az Egyiptomból kivonuló zsidó népet támadták meg együttes erővel, de végül csúfos vereséget szenvedtek, vagyis – ha másból nem – a végeredményből kiindulva is egyértelmű, hogy a harmadik iránti gyűlölet csak rövid ideig szolgáltathat két egymást nem szerető csoportnak összetartó erőt. Ha csak egyéneket akarunk összebékíteni, akkor sincs könnyű dolgunk. A rabbik véleménye szerint, ha valaki békét teremt ember és társa között, azért evilági és túlvilági jutalomban egyaránt részesül. A béketeremtés avatott szakértőjére használt héber terminus a “rodef sálom” kifejezés, ami úgy fordítható: a béke üldözője. E nehéz műfaj legnagyobb mestere Áron volt, a főpap, Mózes testvére, aki minden helyzetben arra törekedett, hogy embertársai között elsimítsa a konfliktusokat.
A csoportok és a csoportokat alkotó egyének kölcsönhatása okán úgy tűnik, hogy csak úgy lehetséges létrehozni és megtartani a békességet két fél között, ha mindkettejüknél a csoportnorma meghatározó jellemzőjévé válik a békességre való törekvés, ennek pedig kizárólag a tagok egyéni erőfeszítései jelenthetik a zálogát. Egy kimondva egyszerű, de megtartani nagyon nehéz gondolat elsajátítása lehet az első lépés, amely így hangzik: “ami számodra gyűlöletes, ne tedd meg társaddal sem”! Ahogy Hillél mester mondta: “ez az egész Tóra, a többi csak tanulás, menj, tanulj!
Fotók: Thinkstock
Nagypál Szabolcs
Római katolikus teológus
Ha kibékítés alatt azt értjük, hogy a két, egymással teljesen ellentétesen gondolkodó és érző ember vagy csoport azontúl már hasonló dolgokat fog vallani, és a másikkal párhuzamosan, összehangzóan fog gondolkodni, akkor ez nem lehetséges, és nem is biztos, hogy cél kéne, hogy legyen, különösen vallási dolgokban nem (ott ezt általában egybemosásnak, szinkretizmusnak hívjuk).
Ha viszont a kibékítés lényege az volna, hogy e csoportok véleménykülönbsége megmaradjon ugyan, de egymáshoz már ne ellenségesen viszonyuljanak, hanem akár tisztelettel is (egyetértve abban, hogy nem értenek egyet), akkor a párbeszédről, valamint az ezt elősegítő közvetítésről kell szót ejtenünk.
A párbeszéd a beszélgetésnek egy olyan minőségi szintje, ahol a felek komolyan veszik egymást, érdeklődnek a másik iránt, a bizalom légkörében megtapasztalják annak szabadságát, hogy kifejezhetik magukat, és a mondanivalójuk megértésére számíthatnak, mégha nem is föltétlenül egyetértésre (de néha arra is). A párbeszéd célja ugyanazon valláson belül az egység és a közösség (újra)megteremtése, a vallások között pedig a béke fölvirágoztatása és az emberiség közös szolgálata.
A párbeszéd magától csak igen ritkán alakul ki; sokkal gyakoribb, hogy hosszas elmélyedésnek és gyakorlásnak kell megelőznie, egyénileg és a két- vagy többoldalú találkozások során is. Ha pedig már nyilvánvalóan égetően szükség volna rá, akkor a közvetítés (mediáció) módszere tűnik a leghatékonyabbnak a párbeszéd elősegítésére.
A közvetítés lényege, hogy a felek egy hozzáértő harmadik személy módszertani segítségét veszik igénybe egy kérdés megvitatásához vagy egy káros hangulat, környezet megváltoztatásához. A közvetítő nem az adott kérdésben szakértő, hanem a párbeszéd módszertanában. A másik fél értékeinek, jóindulatának napfényre segítésével mindvégig arra törekszik, hogy a két résztvevő egyre inkább fölfedezze egymásban a béke forrásait.
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
Az iszlám nézete szerint az emberek, embercsoportok, népek közötti konfliktusok mögött minden esetben valamilyen igazságtalanság áll, ami megbontja a jogok és a kötelességek rendszerében lévő egyensúlyt, ami romlást okoz a földön: megjelenik a békétlenség, a konfliktus, a szembenállás, a háború és az elnyomás. Az iszlám szerint az igazságtalanság három féle lehet: Istennel szemben (valaki vagy valami mást szolgálni Isten helyett/mellett), az embernek önmagával szemben (a bűnök elkövetésével), más emberek ellen elkövetett igazságtalanság.
Az iszlám szerint az emberek közötti konfliktust az igazság érvényre juttatásával lehet megszüntetni, mert az igazság és az igazságos bánásmód az, ami nyugalmat és biztonságot tud garantálni minden ember számára. Az igazság követése minden ember kötelessége, ahogy Allah mondta a Koránban: „és az emberek iránti gyűlöletetek ne indítson titeket arra, hogy igazságtalanok legyetek! Legyetek hát igazságosak, ez közelebb van az istenfélelemhez. Féljétek Allahot! Allahnak jól ismeri azt, amit tesztek.” (5:8) Szintén kötelesség az igazságtalanság megakadályozása, illetve az igazságtalan állapot megszűntetése, az igazság helyreállítása, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) tanította: „Segíts a testvéreden, ha igazságtalanságot követ el, vagy ha igazságtalanságot szenved el!” Erre egy férfi azt mondta: Ó, Allah Küldötte! Segítek neki, ha igazságtalanságot szenved, de ha igazságtalanságot követ el, hogy segítsek rajta? Azt felelte: „Ha megakadályozod őt az igazságtalanság elkövetésében, ez a segítség neki.” (al-Bukhári)
Az emberek ellenségeskedései, illetve az ennek okán bekövetkező romlás csak az igazság követésével, az ahhoz való ragaszkodással, illetve az igazságtalanság elkövetőinek megfékezésével szüntethető meg. Ez az emberek közötti béke egyetlen lehetséges útja.
Gandharviká Prema deví dászí (Szilaj Péterné)
Vaisnava (Krisna-hívő) lelkész
Külső és belső békére is csak akkor számíthatunk, ha az ellentétek helyett megtaláljuk a közös pontokat. Közös pontból pedig jóval többet találunk, mint különbözőségből, hiszen mindannyian Isten teremtményei vagyunk, emberi testtel rendelkező lelki szikrák, egy bolygón élünk, hasonlóképp eszünk, alszunk, védjük meg magunkat és szaporodunk. Lehet a bőrszínünk, a vallásunk, a szokásaink, a nyelvünk, a gondolkodásunk más, ezekből az ellentétekből azonban pusztán akkor alakul ki konfliktus, ha aránytalanul felfújjuk őket.
Még egy családon belül is megfigyelhetjük, hogy – anyagi szemszögből nézve – milyen sokfélék vagyunk: más a korunk, a nemünk, az ízlésünk, az érdeklődésünk, az érzéseink, különbözik a testalkatunk, a véleményünk, a vérmérsékletünk, a sorsunk és még sorolhatnánk. Családként mégis összetartunk, hiszen közösek a gyökereink, ennélfogva van közöttünk egy erős kapocs, a szeretet, mely közös szintre hoz, és átível az átmeneti különbségeken. Leginkább arra van tehát szükség, hogy ember és ember, isteni viszonylatból szemlélve családtagként tekintsen egymásra. Ha empátiával fordulunk a másik ember felé, és nyílt jószándékkal próbáljuk megérteni az ő álláspontját és azt összeegyeztetni a magunkéval, akkor minden bizonnyal képesek leszünk megtalálni a közös hangot, és kihúzni a különbözőség méregfogát.
A vallási vezetőknek úgy gondolom, nagy felelősségük van abban, hogy megtanítsák a kulturált embereket egymás véleményének, érzéseinek, vallásának a tiszteletére, és arra, hogy mindenkit egyenlő partnerként, „rokonunkként” kezeljünk. A társadalomban a vallások képviselői a szeretet és a tolerancia nagykövetei, ezért ők hivatottak elsősorban példájukon keresztül oktatni az emberiséget a szeretet egyetemes nyelvére.
Fotó: Europress
Végh József
Buddhista tanító
Buddha különböző hagyományai egyetértenek abban, hogy emberi mivoltunk, ember-ségünk hordozza a megszabadulás, a megvilágosodás lehetőségét. Ennek a bennünk rejtőző bölcsességnek az alapja a szeretet és jóság. Ezt sok ember csak olyan formában képes felismerni, hogy azt gondolja, az ő életéből éppen ez az, ami hiányzik. Valahonnan mégis pontosan tudja, hogy mi ez.
Ennek a felismerésével nyílik meg az útja annak, hogy törekedni tudjunk ebbe az irányba. Az első akadály a tudatlanság és a többi méreg elvakította szemléletünk lesz. A vonzó dolgokhoz ragaszkodva, a taszító dolgoktól tartózkodva, azokkal szembehelyezkedve nem vesszük észre, hogy valójában ugyanolyan emberek vagyunk, akik mindannyian szeretnék megélni a kiegyensúlyozott, ragaszkodás nélküli, feltételekhez nem kötött szeretet és boldogság állapotát. Ilyenkor sokan azt hiszik, hogy ennek a számtalan másik ember az akadálya, akik nem azt akarják, mint mi.
Ám, amikor belátjuk, hogy az eredendő jóságra mindenki egyformán törekszik és vágyik, el tudjuk fogadni, hogy mégsem másra törekszenek, és lehet, hogy akkor magunkban, és önmagukban nem tettek még meg minden tőlük telhetőt, hogy elérjék a céljukat.
Így lehet elfogadni helyzetünket, képességeinket, önmagunkat, belátni, hogy korábbi tetteink következménye, hogy most egy ilyen állapotban vagyunk. Csak miután önmagunkat el tudtuk fogadni olyannak, amilyenek vagyunk, amikor már tisztában vagyunk a helyzetünkkel és képességeinkkel, akkor tudunk másokat is elfogadni, illetve másokat is elvezetni ebbe az állapotba.
A helyes önismeretünk, hogy képességeink ne becsüljük alá, de ne is értékeljük túl, azon múlik, hogy együtt tudunk-e működni másokkal. Ehhez pedig el kell tudni fogadni másságukat, amelyet hasonlóságukon, közös emberségünkön keresztül tudunk megtenni.
Fotó: Thinkstock
