Az alig hétezer fős Nagyecsed több száz éves múltját őrző helytörténeti múzeumban van egy különleges makett. Az 1500-as években állt ecsedi vár kicsinyített mását Szántó Sándor készítette vakon.
„Látókorombeli olvasmányaim alapján terveztem. Az elkészítésben segített egy egyetemista fiú és a barátnőm. Négyszer ekkora volt az első elképzelés, el is kezdtük építeni, de menet közben rájöttünk, elég a két négyzetméteres változat, így bontottunk és újra nekiláttunk” – mutatja a fél év alatt elkészült művet a férfi. Magyarázza, mi látható a terepasztalon, barátnője próbál segíteni egy falon lógó rajzzal, de a férfi szerint nem jó képet mutat. Ilyen lehetett a közös munka is.
„Nekünk azért volt nehéz, mert soha nem csináltunk ilyet, neki pedig azért, mert nem mindig értettük, mit szeretne” – meséli mosolyogva Bunkóczi Tünde, aki másfél éve társa Sanyinak.
Még a múzeumban előkerül egy gyönyörű népi hangszer is. Csupán négy hónapja szelídíti Sándor, de már szép dallamokat tud kicsalogatni belőle.
A zenét gyakorlatilag a vakságának köszönheti. Új hobbit keresett, és mivel korábban semmilyen hangszeren nem játszott, elsőre a furulyát ajánlották neki, de ő nagyobb kihívásra vágyott, így tavasszal kapott egy klarinétot, nyáron pedig megvette saját tárogatóját.
„A műtét nem sikerült, de ne adja fel!”
A beszélgetést Sándorék otthonában folytatjuk. A házban már nem kell vezetni, tudja hol a lépcső, a falak között szélesebb karmozdulatokkal tájékozódik.
„A vak szeme a keze” – mondja, miközben kitapogatja, hol a szék és az asztal.
A 38 éves férfi hét éve vakult meg. Azt mondja, hogy egy későn észlelt betegségből jutott idáig. 14 évesen volt arcüreg- és középfültő-gyulladása, de mire ezt diagnosztizálták, a fertőzés megtámadta a hasnyálmirigyet és cukorbeteg lett. Ekkortól inzulinoznia kell magát és diétáznia. Igyekezett tartani az előírásokat, de nagyon aktív életet élt.
A mátészalkai faipari szakmunkásképzőbe járt, majd elvégezte a technikumot és aztán a soproni faipari főiskolát. Mintegy bizonyítékként mutatja is az erdészgyűrűjét.
Rengeteget dolgozott, ami olykor idegeskedéssel is járt. Szerinte az vitte fel a cukorszintjét. Egy tartósabb fejfájás után kiderült, hogy magas volt a szemében a vérnyomás és ez bevérzést okozott. Lézerrel kezelték, de az egyik szemét már nem tudták megmenteni.
Pár hónap múlva egy lagzin léptek fel néptánccsoporttal.
„Megjelent egy vörös csík előttem, aztán már minden vörös volt. 2008. József napján láttam utoljára.”
Megműtötték és elvileg sikerült is a műtét, igaz, ekkor a kötések miatt nem tudhatta, lát-e. Nem sokkal később azonban egy ideges pillanattól újabb bevérzése lett.
„Aztán jött a doktornő és azt mondta, sajnos a műtét nem sikerült, de ne adja fel! Állítólag megsiratott, mert – több ezer sikeres műtét után – aznap egy rokona szemét sem tudta megmenteni.”
A vak Al Pacinonak érezte magát
Elirányították egy alapítványhoz, ahol a sötét világban való boldogulást tanulhatta meg. Őt ott az informatikai felkészítésen kívül gyakorlatilag csak az érdekelte, hogyan kaphatja vissza a látását.
„Egy vak társam egyszer rám förmedt, miért nem tudom végre elfogadni, hogy nincs műtét, örökre megvakultam.”
Ezt nehezen emésztette. Amikor hazatért vakon, nem is akart tovább élni.
„Meg akartam ölni magam, csak nem voltam elég bátor. Megkötöttem már a hurkot, amit egy barátom tanított korábban, persze nem ilyen célra.”
Visszagondolva Az asszony illata című filmben látta magát Al Pacinoként. Az első időkben mogorva, kellemetlen volt azokkal is, akik segíteni akarták. Aztán elkezdte keresni, mi az, ami vakon is öröm lehet számára.
Barátaival ellátogatott olykor néptáncpróbákra, inkább csak a zene és a társaság miatt, de amikor egyszer valaki hiányzott és kérték, ugorjon be, kiderült, 20 éves múltja nem veszett el. Vakon is tudja folytatni ezt.
„Annyira benne van a ritmus és annyira okos, sokszor gyorsabban megtanul egy koreográfiát, mint a látók. Nagyon büszke vagyok rá” – mondja Tünde, aki másfél éve a tánctanára és táncpartnere is.
„Kezdetben élveztem is a végtelen táncterem, de aztán rájöttem, hogy csak végtelennek tűnik, a színpad szélén akkor is véget ér, ha én azt nem látom” – meséli mosolyogva, hogyan esett egyszer két métert egy fellépésen.
Most a fogyatékkal élők tehetségkutatójának döntőjére készül. Az elődöntős szereplésük olyan jól sikerült látó társaival, hogy a végén megkérdezték az előadás után, ki a vak a csapatban?
Sándor a szobába vezet minket, és bekapcsolja a számítógépet. Avatatlan füleknek csak értelmezhetetlen szóhalmaz, ami alapján ő eljut a megfelelő mappáig. A keresett dokumentumból aztán hadarja is egy géphang Sándor versét. Ekkor már bizonyosak lehetünk benne, hogy a vakokat segítő program hangjának sebessége nem a normál szinten van.
„Én megszoktam, engem már idegesít a lassú, mert azzal minden művelet is lassú. Amúgy, amíg láttam, nem írtam verseket, akkor az életem volt hozzá túl gyors.”
A sarokból egy afrikai dobot emel ki, rögtön adja a ritmust, de az éneklésre minket próbál rábírni. Sikertelen kísérlet után egy másik sarokban álló nyílvesszőkötegre terelődik a szó.
„Az íjászatot imádom, most is csinálom, csak úgy nem az igazi, ha beállítanak és mondják, hogy jobbra, balra. Úgy szoktuk a haverokkal, hogy kettőt lövök így, aztán, a maradék hatot meg emlékezetből a kettő alapján.”
Egy bőrkötegről kiderül, hogy egy ostor alapja. Mutatja is, hogyan fonja a szálakat feszesre. Ez is friss hobbi, mint a kosárfonás és a karkötőkészítés.
„Makraméval kezdtük,3-4 szállal, de már a 16-os fonás is megy.”
Újabb hangszert talál, igen aprót. A sörnyitóra hasonlító dorombokat is megszólaltatja.
„Sötét zárkában az elme feladja”
Mivel munkát nem talál vakon, hobbijai sorával próbálja elütni az időt és kontroll alatt tartani az agyát.
„Félek, hogy megbolondulok. A középkorból is tudjuk, hogy sötét zárkában az ember elméje feladja.”
Egyedül alvás közben lát még színeket, azt nagyon szereti, hiába csak álomképek, feltölti az élmény.
Sanyi vakon veszítette el édesanyját is.
“Anyunál két éve későn vették észre a daganatot, egy hónap alatt elvitte. Amikor lefogyott, azt mondta: jó, hogy te nem betegen őrzöl majd az emlékeidben. Édesanyám mindenben támogatta a vak fiát, ha kitaláltam, hogy fonni akarok, akkor abban segített, ha biciklizni akartam, felült velem a tandemre.”
Kerékpározni most barátaival szokott. Nagy vágya, hogy szervezzen és letekerjen egy hagyományőrző túrát a kalandozó magyarok útvonalán.
A történelemért rajongó férfi egyik legnagyobb veszteségként könyveli el, hogy nem utazhat, pontosabban, hogy az nem élmény többé. Nagyon hiányzik neki a vezetés is.
Visszamenne faipari iskolába tanítani, mert azt nagyon szerette.
„Lehet, hogy nekem sem menne, lehet, hogy nem fogadnának el a diákok, de jó lenne legalább megpróbálni.”
Hiába él aktív életet, nem tudja felejteni, mit veszített a látásával. Ezért, ha a környezetében azt érzi, hogy valaki folyton rohan, idegeskedik, nem szán időt a családjára, ha nem figyel eléggé magára, így figyelmezteti:
„Legyek én egy nyomorúságos példa nektek!”
Ma már sajnálja, hogy megvakulása előtt 3-4 munkahelyen dolgozott egyszerre és hogy nem vette még komolyabban az egészségét.
„A mai napig kutatom, hogyan kaphatnám vissza a látásom. Ezért maradtam életben. Ha csak három napig újra láthatnék, az életemet adnám érte.”
