Egy váci kollégiumban keresünk egy csendes zugot a beszélgetésre. Tóth Viki kísérettel érkezik, de csak szavakkal segítik, hol, merre forduljon és hol vannak lépcsők. Van botja, ám azt csak teljesen idegen helyen használja, a kollégiumot elég jól ismeri, immár két éve él ott, amióta a Pikethy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskola magánének szakán tanul.
Fotók: Pál Anna Viktória
A gyengénlátó lány a fogyatékkal élők tehetségkutatójának döntőjére készül. Több versenyen voltak már sikerei, mégis meglepte, hogy a Paraszupersztár legjobbjai közé választották.
„Eszembe sem jutott, hogy bekerülök a döntőbe. A verseny előtt egy héttel beteg voltam. Ráadásul egyedül készültem fel,egyáltalán nem segített tanár, a dalt is én választottam. A zsűri szerint jól.” – mondja büszkén.
A most 20 éves lány sosem látott tökéletesen, úgy becsüli, gyerekként még 70 százalékos lehetett a látása, de ehhez csőlátás is párosult.
„Szüleim úgy magyarázták a kiskori állapotomat, hogy ha a szőnyegre tettek egy gombostűt, akkor azt megtaláltam, de a pöttyös labdát, ha nem esett bele abba a fókuszpontba, akkor nem.”
Vikinek a születésekor fellépett oxigénhiány okozta az úgynevezett retinitis pigmentosa betegséget. Ez magyarul festékes szemideghártya-gyulladás. A látóidegsejtek fokozatosan elhalnak és pigmentek veszik át a helyüket.
Minden iskolában segítették
Az általános és a szakközép-iskolát szülővárosában végezte, nem kellett a fővárosi vakok intézetébe mennie, mert helyben is kapott segítséget:
„Dönthető padom volt, egy speciális, kristálynagyítóval olvastam, aztán céges, alapítványi támogatással jutottam laptophoz, felolvasóprogramhoz. Érettséginél szóbelire váltottam az írásbelit és matek helyett énekből vizsgáztam”
Azt mondja, azért kapott felmentést matematikából, mert a másod- és harmadfokú egyenletek követése már nehéz volt csőlátással. Aztán kiderült, zenében azért meg tud birkózni a nehezen átlátható sorokkal is.
„A kottához kicsit jobban értek, mint a számokhoz.” – mondja mosolyogva.
Azt vallja, a zene iránti szeretettel született. Gyerekként minden rajzfilm betétdalát dúdolgatta, de komolyabban harmadikosként kezdett foglalkozni az énekléssel. Nagyon hálás napközis tanárnőjének, Kiss Ágnesnek, ő hívta az általa vezetett kórusba. Egy év múlva már indult népdalversenyeken és többnyire első és második helyezéseket ért el. Nyolcadiktól elkezdett zeneiskolába is járni. Újabb versenysikerek jöttek. Ezekért már Szabó Krisztina tanárnőnek hálás. A legbüszkébb az országos barokk fesztivál második helyezésére.
„Ebben a műfajban vagyok a legjobb. Templomban énekelni például fantasztikus. Oratóriumi énekes szeretnék lenni. Igaz, kicsi koromban állatorvos akartam lenni, de az nem is menne a szemem miatt.„
Hitegették a műtéttel
Most már csak 40-50 százalékos Viki látása. Évekig hitegették az orvosok, hogy 18-19 évesen egy műtéttel megállítják a romlást, sőt javulásra is számíthat, de amikor eljött az idő, élete legnagyobb csalódását élte meg.
„Januárban érdeklődtünk, mikor számíthatok az operációra, de azt mondták, nem vagyok műthető. Nagyon megviselt. Sírtam, mert ha teljesen megvakulnék, akkor hogyan tudnék kottát olvasni? És nem láthatnám az eget és a napot.”
Végül találtak egy másik megoldást a látásromlás ellen, a lézeres akupunktúrát. Félévente hat kezelésre van szüksége. Ezt viszont egész életében kapnia kell.
„Az első kezelés előtt a látásvizsgálati lista felső két sorát sem láttam, a kúra vége felé viszont mindkettőt, aztán a következő kezelés kezdetén az egyiket már megint nem, de az akupunktúra hatására újra javul a helyzet.”
Viki nem kimondottan közösségi ember, ritkán jár el barátokkal.
„Az életem 90 százalékát a zene teszi ki. Látássérültként nem könnyű eljárni bulizni. Inkább csak komolyzenei koncertekre megyek. De ez nekem élvezetesebb is, mint egy kocsmában inni.”
Zenével szeretne gyógyítani
Viki egy dal erejéig a pianínóhoz ül, játszik és énekel. Azt mondja, ennél jobb nincs lelki bajokra.
„Egyelőre csak magamat gyógyítom zenével, de remélem egyszer más fogyatékkal élőknek is könyebbé tehetem majd az életet zeneterapeutaként.”
De addig még tanulni kell. Viki reméli, sikerül majd főiskolán tovább gyarapítani zenei ismereteit.
„Tervben van Győr vagy Debrecen, de a nagy álom Bécs lenne, csak azt nem tudnánk kifizetni.”
Szeretné még az előadásmódját is csiszolni, mert azt mondja, az érzelemkifejezés nem az erőssége. A szenvedélyt, kitörő örömöt az arcával még nem tudja igazán megmutatni, hiába érzi úgy, hogy belül átélte.
„Nekünk ez ugye azért nehéz, mert nem tudunk másolni, pedig a pici gyerek is az első mosolyt lemásolja a szülőktől.”
Arra gondolni sem akar, hogy nem sikerül továbbtanulni és nem lehet énekes.
„Nincs B-tervem. Mindent vagy semmit!„ – mondja nevetve.
