Nem hiszek a kerekasztal-beszélgetésekben, mert attól, hogy agyonbeszélünk és agyongondolkodunk valamit, még soha a büdös életben nem változott semmi. Sem párkapcsolatot nem lehet megmenteni úgy, hogy leülünk és megbeszéljük, se gyereket nevelni nem lehet úgy, hogy akkor most kikapcsolod azt a rohadt gépet, leülünk és anyád még egyszer elmondja, utoljára.
Ha valaki meg akar valamit velem beszélni, akkor viszketni kezdek. Akkor is, ha társadalmi párbeszédről meg konzultációról hallok. Ha valamiről beszélgetni, konzultálni kell, akkor megette a fene. De sokan élnek ebből, és vannak szakmák, amik nagyjából ebből állnak, úgyhogy a megbeszélésekre szükség van, hogyne lenne, még a végén ránk rohad a töpörtyűs pogi. És az a sok terem üresen kong majd, a sok okos gondolat meg nagy ívű mondatfolyam bennreked és a sok mondanivaló szellemi székrekedést okoz. Szörnyű belegondolni is.
Változást csak csinálással lehet előidézni. A beszélgetés meddő tevékenység, bár kétségkívül kölcsönöz némi tekintélyt, ha valaki ékesszólóan, hihetetlen szókinccsel, választékosan adja elő a semmit, akarom mondani, világmegváltó gondolatait.
Az elméleti tudás gyakorlat, gyakorlatiasság nélkül mit sem ér. Nem elég szociológusnak lenni, be kell ülni a Hatcsöcsűbe, utazni kell a mosdatlanok között a vonaton, el kell tölteni jó sok időt a közmunkások között. Nem elég pedagógusnak lenni, gyerekek nélkül mit sem ér. Nem elég segítő foglalkozásúnak lenni, oda kell állni a kurva mellé az aszfaltra, és le kell feküdni a hajléktalan mellé az aluljáróban a hideg kőre.
Könyvből nem lehet megtanulni a demokráciát. Könyvből úgy tanuljuk meg, ahogy megtanultuk: rosszul. Hogy milyen fantasztikus volt Athén fénykora. De azt már nem mesélték el hozzá, hogy az athéni demokráciában egyáltalán nem volt joga szavazni csomó mindenkinek, csak egy maroknyi embernek. Ahogy persze az is romantikus mese, hogy Mátyás király, az igazságos, a nép legnagyobb örömére lett király a befagyott Duna jegén. De szeretjük hallani, mert olyan jó.
Meg kell tanulni a demokráciát és az azzal járó dolgokat, így tüntetni is. Úgy, ahogy meg kellett tanulni együtt élni a szólásszabadsággal és be kellett látni, hogy lehet olyanokat mondani. És hogy nem minden gyűlöletbeszéd meg uszítás, ami nekünk nem tetszik. Meg kellett tanulni, hogy a másik véleménye, ha tudjuk is, mihez hasonlatos, de VAN. Akár tetszik, akár nem. Meg kellett tanulnunk a galíciai jöttmentek kifejezést.
Most azt tanuljuk, hogy kimegyünk. Demonstrálni. Tüntetni. Megmutatni magunkat. Még tök bénák vagyunk, de hát mitől lennénk ebben jók, 2006-tól? Mitől menne olajozottan a dolog, olyan sok alkalom volt eddig?
Nem, eddig morgott mindenki a tévé előtt és bámulta a Heti Hetest, néha csettintett, tyű, de megmondta a Teddy, aztakutyafáját! Néztük a Kálmán Olgát, tyű, hát miket mer kérdezni ez a nő, kíváncsi vagyok, meddig engedik neki. Ültünk és néztük a másokat, akik megbeszélték a tévében. Vagy a rádióban. Akik utcán voltak eddig, azok a focimeccs után, aizék. A valamelyik csapat, ugyan, ezek nem drukkerek. Azok, akik eddig az utcára mentek, azok, akik nem érdekelnek minket, amíg a négy fal között csinálják.
Ennyi tapasztalatunk van, most, hogy felálltunk a fotelből és sapka-sálat húztunk, mert hosszúak és hidegek már az esték. Világítunk a telóval, vonulunk. Álldogálunk.
Meg is kapjuk érte a magunkét. Hogy nem így kéne. Folytassunk párbeszédet. Ne aprózzuk szét magunkat. Értsük meg, hogy Orbán nem miattunk visszakozott. És hogy lesz internetadó. Tüntetni amúgy sem így kell, hanem tömöttebb sorokban. És most sem jó, mert most a szakállasok vannak az egyik, a bajuszosok a másik oldalon. Most meg azok vonulnak egymás mellett, akik utálják egymást. És ez most sok. Sok ennyi tüntetés. Úgysem változik semmi. És egy tüntetésnek úgy kell befejeződni, hogy felgyújtjuk a Parlamentet, és MINDENKIT felnégyelünk és kiszögelünk az ország négy sarkára. És ömöljön a vér! És ki ez egyáltalán, és mit képzel magáról?
Már nem is a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, hanem a tízmillió szakértő és gyakorlott tüntetőé. Mindenki tudja, jobban. Ki a fotelből, ki a francia forradalom utáni, és de Gaulle előtti időszak társadalomtudósainak tanulmányaiból. Svéd fordításban. Van, akinek mondták a katedráról és elhitte. Van, aki ebből írt píédzsdít és a célokra irányított erőt hiányolja. Lefogadom, hogy infografika is készült az elkövetkező két hét tüntetéseinek várható hatásairól, különös tekintettel az időjárásra, mint befolyásoló tényezőre.
Egy dolgot nem hallottam még, azt, hogy végre valahára, elkezdtük, rajta, gyerekek, csináljátok! Menjetek ki, fázzatok, add oda a kesztyűdet az idős néninek, kérdezd meg tőle, ki fia borja. Vigyél ki zsíros kenyeret, termoszban teát. Legyél együtt másokkal. Nem kell beverni senki pofáját, nem kell őrjöngve fejeket követelni és elszámoltatást, nem kell egy ember szétcincálásával se fenyegetőzni. Gyakoroljad, most kimész aztán majd csináljuk a többit is. Kimegyünk szolidaritásból. Aztán még továbblépünk, mert lehet ám sztrájkolni is.
És talán egyszer az életben nem pofázik bele senki. Csak úgy, magunk leszünk, mi, a nép. Az okosok nélkül.
