Ezen a héten a Tolvajkergetők nevű csoport legutóbbi, gázpisztolyos akciójának kapcsán kérdeztük a világvallások képviselőit, ezúttal az önbíráskodásról.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Kinek van joga bíráskodnia mások felett, mi a véleménye az önbíráskodásról?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Dobosy Antal
Zen buddhista tanító
Nem látunk bele mások gondolataiba, nem látunk bele mások tudatába, nem ismerjük a mások által megélt élethelyzetek részleteit, cselekedeteik mozgató rugóit, és nem ismerjük eléggé az előzményeket. Már csak ezért sem lehet megítélni, hogy egy tett helyes vagy helytelen. Azonban ha a tudat természetéből indulunk ki, és így tekintünk rá egy eseményre vagy egy helyzetre, akkor az is világossá válik, hogy eredendően nincs helyes és helytelen, ezeket a megítéléseket mi magunk hozzuk létre. Ha mindezt végiggondoljuk, kitűnik, hogy elbírálni mások cselekedeteit meglehetősen kétes értékű, és ha ezt tesszük, felettébb bizonytalan talajon járunk.
A zen buddhizmus a saját tudatunk kutatásán alapul. Ebből következően elsősorban a saját életünket kívánja megoldani, a magunk problémáira keres megoldást. Viszonyunkat a saját dolgainkhoz, környezetünkhöz és a külvilághoz kívánja alakítani, átalakítani. Mások életét nem tudjuk igazán azzal segíteni, hogy megoldjuk helyettük a problémáikat, hogy helyettük gondolkodunk, de azzal sem, hogy beleavatkozunk életébe. A buddhista szemléletből inkább az következik, hogy olyan képességnek a kialakításában érdemes segédkezet nyújtanunk másoknak, ami nekik eszköz tudna lenni ahhoz, hogy képes legyen megoldani a saját problémáit, vagy ami még jobb, hogy megtanuljon úgy élni, hogy ilyen problémák már nem is keletkeznek.
Buddhista szempontból az önbíráskodásnak csak magunk felé van létjogosultsága, a saját tetteinket, szándékainkat, gondolatainkat megítélhetjük, elbírálhatjuk, saját életünkbe beavatkozhatunk. Legfőképpen azt érdemes megítélni, hogy abba az irányba haladunk-e, amerre menni szeretnénk. Életünk alakításában saját tudatunknak van a legnagyobb szerepe, tudatosítsuk ezt a folyamatot, és jobbító szándékkal a magunk életébe avatkozzunk be, ahelyett, hogy mások életét akarnánk irányítani.
Madhupati Dász (Mérő Mátyás)
Vaisnava (Krisna hívő) lelkész
Az embert az különbözteti meg az állatoktól, hogy tudata kevésbé van befedve, ezért tudomása lehet Istenről. Amíg a természet törvényeit az állatok részére az ösztönök közvetítik, az ember a törvényeket Istentől a szentírásokon keresztül kapja. A ma élő legrégebbi hagyomány, az ősi India kultúrája a Védák szent iratain alapszik, de ismeretes, hogy a Biblia, a Korán is részletes utasításokat ad arra nézve, hogy hogyan, milyen törvények szerint kell élnünk.
A védikus korokban az isteni törvényeknek szent és bölcs királyok szereztek érvényt. A mostani korszakban, amely 5000 évvel ezelőtt kezdődött, már nem működik a védikus társadalmi rend, közemberekből kiemelkedett vezetők hozzák, értelmezik és tartatják be a törvényeket. Olykor joghézagot találunk bennük, megint máskor elhajlanak Isten törvényeitől, pl. abortusz engedélyezése, stb. Ennek ellenére ezek szilárd keretet biztosítanak a társadalmi együttéléshez, így betartásuk elengedhetetlen.
Előfordul, hogy a társadalom egyes tagjai elégedetlenek a törvények alkalmazásával, nincs türelmük a törvénykezésnek a garanciális intézmények miatt esetleg lelassult folyamatát kivárni, és saját kezükbe veszik a helyes vagy torz jogérzékük által diktált megoldás érvényesítését. Az efféle önbíráskodásnak azonban semmilyen szentírási alapja, felhatalmazása nincs, és egyetérthetünk azzal, ha az állam tiltja. Az állampolgárok kötelessége a bűnmegelőzésben kizárólag a hatóságokkal való együttműködés.
Sajnos vannak ma államok, pl. Afrikában, ahol az állam nem képes polgárai számára a normális élethez szükséges alapvető biztonságot nyújtani. Az ilyen országokban az önbíráskodás a norma, és az így kialakuló anarchiában elvész az emberhez méltó élet lehetősége is.
Kép forrása: Thinkstock
Oláh Miklós
Görög katolikus lelkész
Érdekes, és nagyon összetett lélektani jelenség, hogy mindig készek vagyunk ítélkezni mások felett. Ennek mélyén ott van az, hogy mások hibáit szemmel tartva a magunkéról megfeledkezhetünk. Erre figyelmeztet a Biblia is: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7.3) Adott tény tehát, hogy magunkkal szemben nagyon elfogultak vagyunk. Aki rendszeresen ítélkezik, az fél önmagától, nem akar tükörbe nézni.
S a költő is figyelmeztet: „Mit tartozik rám a kívül levők / fölött ítélni, amikor hatalmam / még ahhoz sem elég, hogy önmagamban / rendet teremtsek. / S gyógyíthatják-e, ápolás helyett / méregként marva tovább a sebet?” (Rónay György: Hat vers a korinthusiakhoz.)
Ne ítéljünk, hanem segítsünk! Hiszen nem véletlen, hogy két fülünk és csak egy szánk van. Kétszer annyit kell tehát hallgatnunk, mint amennyit beszélünk.
Egyáltalán nem könnyű dönteni egy cselekmény helyes voltáról. Ezért van annyi bírósági eljárás, nyomozás, védő és vádló alkalmazott, és fellebbezés. Ki láthatja tisztán az indítéko-kat? „Istenem, add, hogy ne ítéljek. Mit tudom én, honnan ered, micsoda mélységből a vétek, az enyém és a másoké, az egyeseké, a népeké…” (Reményik Sándor: Ne ítélj)
„Nem érzem ugyan magam semmiben sem bűnösnek, de ez még nem jelent megigazulást. Az Úr mond fölöttem ítéletet.” (1Kor 4.4) „Egy a törvényhozó és a bíró, aki megmenthet vagy elveszíthet. Ki vagy, hogy ítélkezel felebarátod fölött?” (Jak 4.12)
Az önbíráskodás a törvény megszegése azzal a szándékkal, hogy büntetést nyerjen az olyan bűn, amelyet az önbíráskodó szerint a bűnüldözés nem, vagy nem megfelelőképpen büntet. Nem lehet tehát teljesen kizárni az önbíráskodást, de nagyon óvatosan, és csak végső esetben szabad alkalmazni! Nem ritka, hogy az önbíráskodás több kárt okoz, mint hasznot!
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
Az emberi élet és a vagyon védelme azon dolgok közé tartozik, amelyeket a Saria (iszlám vallásjog) általános jogként garantál minden ember számára. Ezért e dolgokat minden eszközzel védeni kell, s fel kell lépni azokkal szemben, akik nem hajlandók tiszteletben tartani ezeket. Ha e dolgok védelmében az összes lehetséges békés eszköz eredménytelennek bizonyul, akkor az iszlám megengedi az erélyes fellépést, ami nem önbíráskodás, hanem a sérült jogok helyreállítása. Így például az iszlám szerint nem önbíráskodás az önvédelem, ahogy nem az a lopás, a rablás megakadályozása sem, vagy az ellopott tárgyak visszaszerzése, amennyiben az nem okoz nagyobb kárt és igazságtalanságot, illetve nem sért ártatlanokat.
Az iszlám szerint az önbíráskodás az, amikor egy ember vagy emberek egy csoportja (akik nem a hivatalos hatalmat képviselik) szabják ki a büntetést és hajtják végre azt (például az ellopott tárgy ellenértékét veszik el, fizikai sérülést vagy erkölcsi kárt torolnak meg). Ez tilos, mivel ez nagy romláshoz és a közbiztonság elvesztéséhez vezet. Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Nem lehet kárt okozni, sem pedig a kárt viszonozni.” (ibn Mádzsah)
Az iszlám elsődleges célkitűzése az egyén javítása, ahogy Allah mondja a Koránban: „Jámborságra akarjátok fölszólítani az embereket, s [ugyanakkor] elfeledkeztek magatokról, holott olvassátok az Írást? Vajon elment az eszetek?” (2:44). Ugyanakkor a társadalom jobbítása, helyreállítása mindenki felelőssége, hiszen a jóra való felszólítás, és a megvetendőtől való eltiltás a megmenekülés az egész társadalom számára, ahogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) tanította: „Annak a példázata, aki megtiltja az engedetlenséget, és aki engedetlenséget cselekszik olyan, mint egy embercsoport, akik egy hajón osztoztak; voltak, akik fent laktak, és voltak, akik lent laktak. A lent lakóknak a vízért fel kellett menniük, ezért azt mondták: Mi lenne, ha lyukat vágnánk a mi részünkben (a hajó alján) és így nem kellene felmennünk. Ha megengedik nekik, amit akarnak, akkor mindannyian elpusztulnak, de ha megtiltják nekik, akkor mindannyian megmenekülnek.” (al-Bukhári).
Verő Tamás
Rabbi
Hívő embernek erre a kérdésre attól függetlenül, hogy melyik vallás követője csak egyetlen egy válasz adhat, csak egy felelet lehetséges! Csak és kizárólag az Örökkévalónak van joga bíráskodnia az emberek felett.
Mégis ismert az a tény, hogy Noé hét parancsolata között ott áll egy kötelezvény. Egy döntnöki szervezet, – a zsidó és nem zsidó közösségeknek is – jogosult a bíróságok felállítására. A közösség bírákat jelöl ki, kiválasztásuk után fennhatóságuk megkérdőjelezhetetlen. Mai viszonylatban az állam törvényhozó szervezeteinek van erre vonatkozó kizárólagos engedélye, és csak ők dönthetnek, bíráskodhatnak (polgári és büntető ügyekben a zsidó közösség is el kell fogadja a határozatokat).
Vallási kérdésekben a zsidó közösségben van egy döntéshozó szerv. A Bét Din (három tagból álló rabbinikus bíróság) akkor hozhat döntést, ha mind a két fél – feltételek nélkül – elfogadja a rabbinikus bíróság jogosultságát. Elfogadják, tudomásul veszik a Bét Din döntését. Ebből az következik, hogy önhatalmú, vagy egyoldalú döntés nem létezhet. Az ilyen ítélet végrehajtása nem lehetséges, nem megengedett, semmilyen esetben sem.
Akkor mért szerepel a „szemet szemért, fogat fogért….” mondat Mózes Öt könyvében, a Tórában? Ez a mondat arra vonatkozik, hogy az elkövetett vétség, vagy bűn büntetése egyenértékű kell legyen a vétkes, a bűnös tettének mértékével. Ezt a büntetést/ítéletet, a bűn ellenértékének behajtását csak az Örökkévaló, vagy a hivatalos állami döntéshozók róhatják ki, és hajthatják be. Az önbíráskodásra senkinek nincs joga.
Mint rabbi elítélem az önbíráskodást, és mint magyar állampolgár nagymértékben helytelenítem az önbíráskodás bármely formáját. Nincs joga senkinek önhatalmúan mások felett ítélkezni, és végrehajtani azt, pláne erőszakot alkalmazni! Az erre kijelölt hivatalos magyar szervezeteken kívüli létező csoportok semmilyen módon nem jogosultak az ítélkezésre. Országunkban van állami jogrend, és a rendvédelmi szervek kötelessége a törvények betartatása a bűnelkövetőkkel szemben, de az önbíráskodókkal szemben is.
