A szőlő Kis-Ázsiából származik, de a Kárpát-medencében korán meghonosodott, a legrégebben termesztett gyümölcseink közé tartozik – írja a Házipatika.com.
A régi parasztgazdaságoknak szerves része volt a szőlőhegyen található, legalább néhány sornyi szőlőültetvény, pincével, de még ma is a legtöbb kertben található pár szőlőtőke, szőlőlugas vagy a kerti út mellé telepített szőlősor. A szőlőművelés elsődleges célja hagyományosan a borkészítés volt, de gyümölcsként frissen, tartósítva is szívesen fogyasztották. Néprajzi kutatások szerint a falusi lakosság szegényebb rétegeinél a frissen szedett szőlő kenyérrel még a XX. század első felében is helyettesíthette a déli főétkezést. Ma is van olyan természetgyógyász, aki gabonafélékkel fogyasztva a szőlőt teljes értékű tápláléknak tekinti, amiben minden megtalálható, ami a szervezetünknek fontos.
Gazdag tápanyagforrás
A szőlő 6-9 g fehérjét, 5 g zsírt; 180 g szőlőcukrot, 5 g szerves sót, 130 g rostot tartalmaz kilogrammonként, mintegy hetven százaléka víz. Így érthető, hogy akár egészben, akár levet facsarva belőle frissítő, tápanyagban dús, értékes élelmiszer. A szőlő a szervezet számára közvetlenül is felhasználható cukrot – szőlőcukrot – tartalmaz, ezért kúraszerűen is ajánlható vérszegény, legyengült szervezet számára, daganatos betegségek, székrekedés, aranyér, mindenféle gyulladásos megbetegedés gyógyszereként és női betegségekre is. Maga a gyümölcshús illetve lé is rendkívül gazdag tápanyagforrás, ráadásul a szőlő héjában és magjában antioxidánsok, gyógyító erejű ásványi anyagok találhatók, mint például a kálium és a szelén. A szőlőmag kivonata, a szőlőmag-olaj segít megvédeni az agyat és az idegrendszert a károsodástól, erősíti az érfalakat és megelőzi az érelmeszesedést. Jó hatású lehet azok számára is, akiknek valamilyen allergiájuk, ízületi gyulladásuk, visszértágulatuk, aranyerük van. Vitamin és ásványi anyagtartalma, vértisztító hatása miatt természetes afrodiziákumként is számon tartják.
Kozmetikai hatása is van: késlelteti a ráncok kialakulását
Szinte mindenkinek ajánlható, hogy tartson kúraszerűen “szőlőnapokat”, amikor is 3-4 étkezésre is szőlőt fogyasztanak, 1-2 kg-ot a nap folyamán. Ez a vesékre, a bélrendszerre és a bőrre is jótékony hatású. Ez alól kivételt képeznek a cukorbetegségben, epe-, vesebajokban és gyomorsavtúltengésben szenvedők.
Éppen a szőlőmag és -héj antioxidáns hatása miatt a kúra során ne levet, hanem teljes szőlőt fogyasszanak, érdemes a szőlőszemeket és a héjat is jól megrágni.
Kúrán kívül is akár minden napra ajánlható egy pohár frissen préselt szőlőlé vagy egy fürt egészséges, érett szőlő reggel éhgyomorra vagy fél órával az étkezések előtt.
Étkezés közben vagy utána azonban ne egyenek szőlőt, mert magas cukortartalma miatt igen könnyen megerjed; így nem segíti, hanem akadályozza az emésztést.
Vásárláskor, szüretkor figyelni kell arra, hogy a szőlő nem utánérő gyümölcs: ha savanyúan szedik le, olyan is marad. Minél sötétebb árnyalatú, annál értékesebb a szervezet számára, a színes szőlő ugyanis antioxidánsokat tartalmaz.
Őszi-téli csemegék
Szőlőt a régi parasztháztartásokban nemcsak frissen volt szokás fogyasztani, hanem az arra alkalmas fajtákból télire is eltettek, megkülönböztetve az enni való és az elálló szőlőt. A gazdasszony szívesen dicsekedett azzal, hogy karácsonykor is saját szőlővel kínálhatta a vendégeket. Ehhez a fürtöket egyenként akasztgatták föl a kamrában, jól szellőző, hűvös helyen.
A fekete vagy kék színű, húsos bogyójú szőlőből egyes vidékeken lekvárt is készítettek, kelt tésztába, fánkba, rétesbe használták. Az Alföldön a szőlőbefőtt, a megmosott, musttal leöntött majd dunsztolással tartósított csemege is népszerű volt. Alkoholmentes, üdítő ital volt a “konty alá való” édesbor vagy fojtott must, amely készítésénél forralással tartósították a mustot megakadályozva az erjedését. Ritka, keleti eredetű édesség volt a mustméz vagy más néven pekmez. Ez úgy készült, hogy mustba birsalmát vagy sütőtököt szeleteltek, és addig főzték, amíg mézsűrűségű nem lett.
A XX. század első felében még fontos szerepe volt a háztartásokban a borecetnek, amit törkölyre öntött gyenge borból érleltek. Az erjedő must habjával összegyúrt korpából készült a kenyérsütéshez szükséges borélesztő. A szőlőlevelet, szőlőbajuszt vagy kacsot és a termővenyigék végén található másodtermést savanyúságok téli tartósításához napjainkig használják a vidéki háztartásokban. A szőlőlevelet egy húsos finomságban, a szármás húsban is felhasználják: húsgombócokat töltenek bele. Tőtikének is nevezik.
Szomjoltónak, munkához, vigassághoz
A szőlő természetesen nemcsak egészséges, bőtermő, frissítő, könnyen emészthető gyümölcsként, hanem a borászat legfontosabb alapanyagaként is fontos szerepet tölt be évszázadok óta. A középkor-újkor századaiban a bortermő tájakon általános szokás volt a déli és esti étkezéshez bort inni. Megdöbbenhetnénk az elfogyasztott mennyiségeken, ha nem tudnánk, hogy a szó szerint víz helyett megivott borokat nem lehet a mostaniakhoz hasonlítani. Például a gazdáktól a napszámosoknak kijárt napi fél, egy liter “kapásbor”. Ez azonban nem valami tüzes, erős ital volt, hanem úgynevezett másodbor, “csiger”, “lőre”, amit az egyszer már kisajtolt szőlőt felöntve préseltek. Az így nyert lé alacsony alkoholtartalmú, savanykás ízű ital volt, a nyári melegben jó szomjoltó, de nem ártott meg fogyasztóinak. Színbort legfeljebb az uradalom magasabb rangú tisztviselői kaptak a természetbeni járandóság részeként.
Elődeink széles körű borfogyasztásának okát a kutatók az ivóvíz hiányában látják: az ásott kutak nemegyszer kiszáradtak, vagy megromlott, netán járványok, csaták során fertőzötté vált a vizük.
