Amellett, hogy persze szép és kedves dolog, nincs annál szívettépőbb látvány, mint amikor egy szülő zombiként kóvályog felhúzott gyereke az után a hajnali ködben, miközben a baglyok elégedetten indulnak haza éjjeli vadászatukból, a kakasok pedig egyik oldalukról a másikra fordulnak.
A téli játszóterezés tulajdonképpen lehetetlen küldetés: gyermekünkön a body/atléta réteg után még legalább három következik, plusz az anorák, a pamut és az orkánkesztyű, a sapka, a sál, a kapucni – lényegében egy merevre bugyolált élőlénynek kéne futni, lehajolni, ugrálni, felmászni, lecsúszni. A leggyakoribb, hogy a jeges szél egyszerűen hanyattdönti utódunkat – miközben mi megpróbálunk behúzódni a csúszda és a homokozó közti szélvédett helyre. A nagy hidegben minden szülő kényszerűségből felfedezi a játékokat – mérleghintáznak, ugróköteleznek, fociznak, ugróiskoláznak, horribile dictu gumiznak, hogy kissé átmelegítsék magukat.
A gyerekek további jellemzője, hogy sosem fáznak, és sosem unják meg a játszóteret. Tehát a szülőnek nem elég unszolni a gyereket, annál is inkább, mert a papák szakála egy idő után zúzmarás lesz, és csapdába ejti a hangot. A szülő ilyenkor úgy kapja fel merevre öltöztetett gyerekét, mint szörfös a szörfdeszkát, és elindul vele a kijárat felé. A szörfdeszka gyakran tör ki hisztériában, denem szabad engedni, mert ha megállunk, a könnyek ráfagynak az arcára.
Mindez persze a hideg, de hó nélküli játszóterezésre vonatkozik. A havas verzió sokkal egyszerűbb: mindenki élvezi a hógolyózást, hóemberépítést, szánkózást. A szülő pedig később otthon nosztalgikusan elmerengve csinál szendvicset a forró teához, és észre sem veszi, hogy a sajttal együtt pár szeletett lefagyott ujjaiból is levágott.
