Ottlik Géza írja az Iskola a határon-ban: “>>Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.<< Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül.” A gyerekünk olyan világban él egy ideig, amelyben a család megérti először a “némaságát” (értsd: percekig tartó üvöltés, nyöszörgés), majd azokat a hangsorokat, amik már szavak, később mondatok lennének, de még igazából nem azok, mert nem felelnek meg a nyelv definiciójában hangoztatottaknak: hogy az valamiféle közmegegyezéses hangsor. Ugyanis a köz még nem ért belőlük egy kukkot sem, csak a szülő, az is néha bizonytalanul, de azért elég jó százalékkal tudja, miről is akar épp beszélni a néma gyerek. És ez igazán az otthon, az a világ, ahol ismernek, ahol biztonságban, szeretetben élhetek, gondolhatja a gyerek (ha ilyesmire gondolni tudna szavak nélkül. Jó, inkább csak érzi).
A külvilág csak lassan szüremkedik bele ebbe az idillbe, lassan, de biztosan és eljön az az idő (mondjuk a bölcsiben), amikor egyszer csak már nem értenek minket a többiek, nem úgy, nem olyan evidensen, mint otthon – megszületik a külvilág, az idegenségérzés, az egyedüllét ebben az idegenségben, a magány érzése, még ha nem is ilyen elementárisan szakadva a gyerekek nyakába. Egy biztos: mindez jelentős tapasztalat.
Ezt felfogni, ezzel megbirkózni idő – és persze munka az is, hogy saját magunkat megpróbáljuk kifejezni, kimondani, hogy megpróbálunk kommunikálni (mindez a gyerek szemszögéből mondva), nem csoda, ha eleinte alig hallunk valamit a bölcsiről, ha a gyerek hazafelé nem sztorizik, csak néz ki az ablakon, és szereti megfogni, megszorítani a szülői kezet.
