Élet-Stílus

Miért választotta Hitler a golyót?

admin
admin

2011. 04. 09. 06:36

Utolsó óráiban legjobb emberei hagyták el Adolf Hitlert: Himmler, Göring, Speer sorban elmenekültek. A berlini bunkerben a valóságérzetét elvesztő, öngyilkosságát tervezgető, hirtelen megöregedő embert látunk. Hitler, mint a „világtörténelem nagy alakja” magához méltatlannak ítélte a mérget, de kérdés, hogy végül maga húzta-e meg a ravaszt. A Bukás című film és történelmi háttere az fn.hu-n.

1945 áprilisának vége, Berlin. A szovjet csapatok körülzárták a várost, tüzérségi ágyuk rengetik a Német Birodalom központjának épületeit, Berlin ezekben a napokban válik végképp romokká. Hitler és a német vezérkar a bunkerében lapul, a diktátor a térképre meredve végletek közt csapong: hol nem létező vagy épp csak támadóerő nélküli hadosztályokat mozgósít a szovjet gyűrű áttörésére, átfogó légi offenzívára, hol tábornokaival ordibál, tehetetlen, korrupt, hazug bandaként pocskondiázza őket.

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának tizenkettedik vetítésén Oliver Hirschbiegel 2004-ban készült A bukás – Hitler utolsó napjai című filmdrámáját mutatta be. A Hitlert és környezetét a diktátor berlini bunkerében ábrázoló alkotás hátterének megvilágításában és értelmezésében Ormos Mária történész professzorasszony volt a közönség segítségére.
Így „ünnepli” a Vezér 56. születésnapját. A Birodalom krémje megjelenik az április 20-i alkalomból – de legtöbben a hogyan tovább kérdésével foglalkoznak. Van, aki Hitlert akarja rábeszélni arra, hogy hagyja el Berlint, van, aki a Hitler utáni lehetőségeket – elsősorban saját lehetőségeit – latolgatja. Hitlert viszont már nem akar mozdulni. A rendező Albert Speer birodalmi főépítész szájába adja: a főszereplőnek a színpadon kell állnia, amikor a függöny legördül. Hitler az utolsó nagy előadásra, az öngyilkosságára készül.

Az ördög emberi ábrázolása

Oliver Hirschbiegel képes két és fél órán át fenntartani és átadni az utolsó napok drámai feszültségét, ábrázolása rendkívül hiteles, a dokumentumok és a bunkerben az ostromot túlélő tanúk visszaemlékezéseit, vallomásait híven követi. Bruno Ganz kiemelkedőt alakít Hitlerként, egészen apró nüanszokig lebontva megfelel annak a képnek, amelyet a korabeli hangfelvételek, dokumentumfilmek, sőt a Hitler által írt és mondott beszédek tartalma, a nemzetiszocialista eszmék alapján rekonstruálni lehet. Elhisszük, hogy a vásznon életre kel a hirtelen nagyon megöregedő diktátor, akinek keze remeg, a falat támasztva botorkál a bunker folyosóin, és aki követhetetlen hangulatváltozásaival ejti kétségbe teljesen tanácstalan, önálló gondolatokról leszoktatott környezetét.

Hitler megformálása számos támadást is kiváltott: ellene vetették, szabad-e az „ördögöt” ilyen emberien ábrázolni. Olyanként, aki szenvedélyesen szereti a kutyáját, Blondit; aki elérzékenyül, amikor Münchenre, németországi politikai indulásának színhelyére gondol; aki atyai megértéssel segíti át az állásinterjú nehéz percein a megilletődött, elütést elütésre halmozó titkárnőt; aki suta mozdulattal csipkedi meg a birodalmi kitüntetése alkalmából a tizenkét éves kisfiút. Európát egy szánni való, zavart öregember döntötte volna romba? Márpedig az ábrázolás az ilyen apróságoktól válik még hitelesebbé.

A német nép és a nemzetiszocializmus

De nem csupán a filmbeli Hitler-kép gerjesztett erkölcsi vitákat, hanem egyáltalán a téma feldolgozása. Hiszen a rendező olyan kérdéseket is feszeget egy-egy beszélgetés, Hitler környezetének viselkedése kapcsán, mint a német nép és a nemzetiszocializmus viszonya. Leginkább a túlélők, illetve hitleri évek alatt sokat szenvedettek hozzátartozói, valamint a liberális és baloldali értelmiség egy része utasították el annak gondolatát, hogy az a német nép, amely Hitler mellett állt a harmincas években, és amely követte őt a háborúba is, ugyanaz volna, mint a háború utáni. Jellemző reakció volt a tagadás, ezek nem mi vagyunk, mindez nem következett szükségszerűen a német történelem folyamataiból. Hitlert katasztrofális véletlennek, a történelem kizökkentőjének tekintették.

Adolf Hitler 1916-ban (Felső sor, jobbról a második)

Adolf Hitler 1916-ban (Felső sor, jobbról a második)

A kontinuitást nagyon sokáig fel sem lehetett volna vetni. A hatvanas években a kor kiemelkedő történésze Martin Broschat kezdett először hasonló kérdésekről beszélni – ám általános elutasításba ütközött. A nürnbergi pert, az 1945 és 1949 közt lejátszódó nagy nemzetközi számonkérést a német társadalom „agyonhallgatta”; nem fogadta el – nehezen is lehet elfogadni – hogy idegenek ítélkezzenek felette. 1945-ben még inkább az amerikaiak és az angolok szorgalmazták a felelősségre vonást, az amerikaiak futószalagon indították az igazoló eljárásokat, majd idővel felzárkóztak, beelőztek a szovjetek.

Az USA ahhoz is ragaszkodott, hogy a nagy per az amerikai zónában legyen megrendezve. „Leglanyhábbak” a francia zónában voltak – a franciák, akiknek megvolt a saját együttműködő államuk, diktatúrájuk a világháború alatt tisztában lehettek azzal, hogy mennyire szövevényes ügy a kollaboráció. A német társadalom nagy szembenézése így inkább a hetvenes évek, immár német bíróságok által levezényelt náci-perei nyomán indult meg – emelte ki Ormos Mária. 2004-ben, közel hatvan évvel a második világháború után, már el lehetett készíteni így a filmet, hiszen alig éltek már azoknak a generációknak a képviselői, akiknek személyes érintettsége útjában állhatott annak, hogy pusztán a megértés, a nemzeti múlt feldolgozásának szándékával vesse fel a történteket.

Ha elbukott, nem kár érte

Hitler, a náci vezetés és a német nép viszonya kapcsán két dilemma is felvetődik. Egyrészt Hitlernek a német népről alkotott véleményének eltorzulása az utolsó napokban, másrészt az, hogy hogyan és miért tudta Hitler annyi éven át – a háború nyilvánvaló kilátástalanságát követően is – megtartani a hatalmat. Bár Hitler az utolsó napjaiban a visszaemlékezésével a film egészét keretbe foglaló titkárnőjének, Traudl Jungének lediktált „politikai végakaratában” is a nemzetközi zsidóságot – és segítőiket – vádolta, ekkor már az „árja faj”, a német nép ellen is voltak kirohanásai. Felelőssé tette azt a háború elvesztéséért, a szociáldarwinista logikát végigvezetve kijelentette, hogy a gyengének bizonyuló népnek pusztulnia kell. Ha elbukott, nem kár érte. A második ember, a Hitlerben fanatikusan hívő Goebbels is hangoztatott hasonlókat: a német nép választotta meg őket, mármint az NSDAP-t, ezért most „elnyisszantják a torkincájukat”.

Az más kérdés, valóban megválasztotta-e a német nép Hitlert és a nemzetiszocialistákat. Az 1932. júliusi és novemberi választásokat is az NSDAP nyerte, igaz a négy hónap alatt 4,2 százalékkal, mintegy kétmillió szavazattal csökkent a támogatottsága. Az 1933. január végén megalakuló Hitler -kormány koalíciós alapokon állt fel, Hitleren kívül csak Hermann Göring és Wilhelm Frick vett benne részt. A hatalomra jutása után kezdeményezett új választásokon Hitler nyilvánvalóan az önálló kormányzás esélyét akarta megteremteni – lehetőleg kétharmaddal.

Ehhez képest – a Reichstag felgyújtása utáni kommunistaüldözés árnyékában rendezett – március 5-ei választásokon pártja mindössze a szavazatok 43,9 százalékát szerezte meg. Ezután következett a lehetséges ellensúlyok villámgyors lebontása – szintén kérdéses, hogy a valódi szándékait titkoló Hitler valóban erre kapott-e felhatalmazást a német választóktól. 1933 novemberében immár egypárti választásokat tartottak, ahol a választók 92,2 százaléka leszavazott az NSDAP-re. Az 1936-os és 1938-as választási színjátékok 99 százalék közeli támogatást mutattak fel.

Az tehát semmiképpen nem állta meg a helyét, hogy a német nép akarta a náci pártot az állam élére, ugyanakkor az NSDAP az elvesztett világháború, a versailles-i béke megaláztatása, a húszas évek nyomora, majd a talpraállás éveinek reményeit elsöprő világválság hatására a társadalom relatív többségét képes volt megszólítani, illetve egytényezős világmagyarázatával sokakat kielégíteni. Másrészt az adott helyzetben a német gazdasági és politikai elit is hajlott arra, hogy Hitlerre bízza a rendteremtést és válságkezelést – pedig hatalmi elképzeléseit Hitler kevéssé rejtegette előttük. Sőt, a harmincas évek második felében Hitler valós népszerűségnek örvendett, hiszen egy büszkeségét visszanyerő, határozottan tárgyaló, külpolitikai sikereket elérő, gazdasági eredményeket is produkáló államot vezetett.

Képtelenek voltak Hitlerrel szemben fellépni

A háború 1943-as fordulatai – főleg a kurszki tankcsata és a szicíliai partraszállás – nyilvánvalóvá tették, hogy előbb vagy utóbb, de bekövetkezik a bukás. Kurszk után Sztálin nem volt hajlandó tárgyalni többé – addig voltak bizonyos tapogatózások a német diplomácia részéről, hogy legalább a keleti hadszíntértől megszabaduljanak. Sztálin 1945. május 24-én, a Vörös Hadsereg csapatparancsnokainak tiszteletére tartott fogadáson – tőle kivételes önkritikával – kijelentette: „Más nép azt mondhatta volna kormányának: nem váltottátok be a hozzátok fűzött reményeinket, menjetek el, más kormányt állítunk fel, amely békét köt Németországgal, és biztosítja számunkra a nyugalmat.” Ám nemcsak az orosz nép nem tette ezt, a német sem.

A német társadalom, ha el is fordult Hitlertől, ha elege is volt a háborúból, a Hitler által kialakított monolit struktúrán, a háború kellős közepén nem talált fogást. Mussolinit „megpuccsolhatták”, mert az olasz vezérkaron és a fasiszta párton belül is voltak alternatívát keresők, és volt a politikai rendszerben egy király, egy másik hatalmi központ, amelyhez igazodni lehetett. Akárcsak Romániában. A Harmadik Birodalomban Hitler felszámolt minden más központot, minden potenciális ellensúlyt, a párton belül pedig az utolsó pillanatokig nem volt kihívója. Az egyetlen nagyobb ellenállási kísérlet a hadseregen belül szerveződött meg, de a Claus von Stauffenberg ezredes irányította merénylet 1944 nyarán kudarcba fulladt.

A Hitler körüli katonai és politikai vezetők (l. Keitel, Jodl, Krebs, Bohrmann) ábrázolása nemcsak azt mutatja meg, hogy a diktátor környezete szinte az utolsó pillanatokig kitartott a Führer mellett, de azt is, hogy arra is képtelenek voltak, hogy a realitásérzékét elvesztő Hitlerrel szemben fellépjenek. Jól mutatja ezt be Hirschbiegel olyan katonatisztek szerepeltetésével, mint a Berlin védelmére kinevezett Helmuth Weidling tábornok, vagy Ernst-Günther Schenck SS-orvos, akik kívülről érkeznek, más valóság – értsd: a valóság – szerint gondolkodnak, átlátják az őrületet, és merészelik is felemelni a szavukat ellene.

A legutolsó napokban – amikor az gyakorlatilag már nem osztott, nem szorzott – az NSDAP egysége is megbomlott. A két legnagyobb „árulási” kísérlet Heinrich Himmleré és Göringé volt. Az SS-vezér Himmler megpróbált kiegyezni az USA vezetésével, el akart jutni Eisenhowerhez a svéd diplomatán, Folke Bernadotte grófon keresztül, és úgy kiegyezni az amerikaiakkal, hogy utána a „közös ellenség”, a „bolsevik veszély” ellen harcoljanak. Talán tényleg hitt abban az illúzióban, hogy a nyugati hatalmaknak szüksége lesz az SS-re, ha rendet akarnak tartani Németországban és Európában. Himmler elszámította magát – a szövetségesek nem álltak szóba vele, háborús bűnösnek tekintették, és mikor frissen hamisított igazolványával lebukott, öngyilkosságba menekült.

A holokauszt szervezője, a Luftwaffe feje, Hermann Göring, aki az április 20-i születésnapi ünnepség után szintén elhagyta Berlint, három nappal később táviratozott Berlinbe és kijelentette, kész átvenni a Birodalom irányítását, ha aznap estig nem kap választ. Akcióját „elsiette”, Hitler még élt és őrjöngve követelte tisztségeitől való megfosztását, és őrizetbe vétette Berchtesgadenben. Hitler halála után elengedték, megkísérelt ő is kapcsolatba lépni Eisenhowerrel, végül osztrák területen az amerikaiaknak adta meg magát. Nürnbergben halálbüntetést szabtak ki rá.

Eva Braun szeretője?

Himmlerhez kötődik kancelláriabeli összekötőjének, Hermann Fögeleinnak a tisztázatlan története, amit a film is némileg homályban hagy, kivégzését Himmler árulásával magyarázza. Valóban több visszaemlékezés megerősíti, hogy mattrészegen találtak rá, mikor Hitler Himmlert átkozva kerestetni kezdte, de az állítólag nála talált dokumentumkötegeknek, illetve az ágyában fekvő vörös hajú nőnek semmiféle konkrét nyoma nincs. Fennmaradt ugyanakkor egy olyan fotó róla és Eva Braunról, aki Fegelein sógornője volt, amely már-már túlmutat a rokoni szereteten.

Ráadásul Eva volt az, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az SS-tiszt feleségül vegye Gretl húgát – tán azért, bármikor találkozhasson vele. Sőt Evanak nem is kellett volna Berlinben lennie, mivel Hitler pont hogy azt követelte tőle, hogy maradjon Bajorországban. Azonban annak a jelenteknek sem volt tanúja, vajon Eva Braun könyörgött-e Hitlernél Fegelein életéért.

Szintén elhagyni igyekezett Hitlert Albert Speer birodalmi főépítész, egyben fegyverkezési miniszter. A rendező azonban az ő esetében átvette a Speer emlékirataiban szereplő forgatókönyvet – ám nagyon valószínűtlen az, hogy valaki csak azért visszatérjen a szovjetek által bekerített fővárosba, hogy ott a diktátor fejéhez vágja, hogy csalódott benne, és nem hajtotta végre a német infrastruktúra teljes elpusztítását elrendelő március 19-i Nero tervet.

Mivel e beszélgetésről egyedül Speer visszaemlékezései állnak rendelkezésünkre, valószínűbb az a változat, miszerint a főépítész legjobb barátját akarta kimenekíteni Berlinből, ám jelenléte kitudódott, így kénytelen-kelletlen maga ment el Hitlerhez a bunkerbe, hogy tisztázza magát. Speer amúgy is nagyon ügyesen „építkezett” a háború utáni helyzetre, és elhelyezett több mentő jellegű „biztonsági szöveget” az évek során, míg a nürnbergi perben bűnbánó magatartással igyekezett mérsékelni a büntetését – a rá kiszabott 20 évet a spandaui börtönben töltötte le.

Ő húzta meg a ravaszt?

Amit még valamelyest homályban hagy a film, az Hitler öngyilkossága. Az biztosan tudható, hogy a legutolsó napokban Hitlert mániákusan foglalkoztatta saját halála. Az már kérdéses, mennyire bízott meg a Himmlertől kapott méregkapszulákban, ám azok kipróbált gyilkos szereknek számítottak. Kutyáját Blondit is ezek egyikével ölette meg halála előtt. Amit Hitler biztosan el akart kerülni, az az volt, nehogy az ellenség kezére jusson.

Még eljutott hozzá a bunkerbe Mussolini halálhíre is: az olasz duce német egyenruhában menekült északra, Svájc felé, hogy a leszervezett menekülési terv szerint eljusson Spanyolországba. A Como-i tónál azonban kommunista partizánok fogták el a csapatot, és egy közeli kisvárosban, Giulino di Mezzegraban április 28-án kivégezték. Arról már nemigen lehetett tudomása, hogy Mussolini és szeretője, Clara Petacci holttestét másnap Milánóba vitték, és miután a tömeg kitöltötte azokon a dühét, henteskampókkal fellógatták egy közeli Esso töltőállomás tetejéről.

Hitler világtörténelmi alakhoz méltó halált akart – ám ebbe a képbe a méreg sem illett, hiszen az mégiscsak a cselédek menekülésének számított. Hitlernek fejbe kellett lőnie magát – csakhogy az 56 éves diktátornak nemcsak hogy remegett a keze, de feltételezhető, hogy haláláig nem is sütött el lőfegyvert. Hiába volt négy évig katona az első világháború idején, amikor is őrvezetőként veszélyes futárszolgálatot látott el a nyugati front lövészárkai között – bár meg is sebesült, csatában nem vett részt. Az 1930-as években volt bajtársaival propagandacélokból megíratták és kiadatták visszaemlékezéseiket, de ezekben sincs utalás arra, hogy Hitler a fegyverét használta volna.

Felmerül a kétely: tényleg a diktátor húzta-e meg a ravaszt. A bunkerbeliek tanúvallomásai is eltérőek – a lövést hallották, de még abban sincs egyezés, hogy ki lépett be először a szobában, illetve milyen pózban találták rá Hitlerre és Braunra. Mindenestre Hitler holttestét, amelyet valóban elégettek a bunker bejárata mellett, Hitler fogorvosának asszisztense, Käthe Hausermann – egy állkapocsdarab alapján – azonosítani tudta. Hitlerrel együtt veszett el a világháborúban 7–9 millió német és – a betegségben és éhségben elhunytakat leszámítva – összesen több mint 50 millió ember.

a folytatás

Következő alkalommal az Anno Filmklub 2011. április 14-én, szerdán jelentkezik, amelynek keretében George Clooney: Jó estét, jó szerencsét! című, a hatalom és a média kapcsolatát az 1950-es évekbeli USA viszonyai között feszegető, 2005-ben bemutatott filmdrámáját tekinthetik meg az érdeklődők Takács Róbert történész társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.