Alapkérdés ez ma, Magyarországon különösen, hisz a demográfiai válság mellett bizalmi válság is van. Nem akarok nagyon mélyrehatónak tűnő elemzésekbe kezdeni, de úgy tűnik, erősődnek narcisztikus folyamatok, az emberek a Facebookon nemhogy naponta, de szinte óránként táplálják egójukat, ami mellett a fogyasztási társadalom embere még inkább a saját univerzumába fordul, azaz még nehezebben változtat alapvető szokásain és értékrendjén.
Márpedig a gyerekvállaláshoz ez szükséges – valaki vagy olyan rendezetlen, széteső, a körülményektől függő életet él, hogy a gyerek érkezése is csupán egy újabb körülmény (ezért is van a szegénységben élőknek olyan sokszor sok gyereke), vagy kénytelen módosítani a felfogásán a gyerekvállaláshoz. Márpedig ma a társadalom széles rétegeinek alapértelmezett felfogása énközpontú, amelybe nehezen fér bele a gyerek.
Ezért is ódzkodnak sokan a gyerekvállalástól. A kifogások és indokok között a leggyakoribb a pénzhiány és a bizonytalanság, de sokan mondják ki azt is, hogy nem szeretnének gyerekeket egyáltalán, nem borítják fel az életüket emiatt (ugye, Magyarországon az a képmutató, avagy roppant szomorú helyzet, hogy a társadalom óriási többsége értéknek tartja a gyereket, de nagy hányada ennek ellenére gyerektelen marad).
Minden propagálási és oktatási cél nélkül mondanám el a saját viszonyulásom a kérdéshez. Két gyerek apjaként elég egyértelmű, hogy melyik táborhoz tartozom. De ez sosem jelentett egyértelmű viszonyulást a gyerekekhez. Nem vagyok az a típus, aki egy társaságban rögtön a kicsik felé fordulva játszani kezd a kisdedekkel. Sosem éreztem magam különösebben közel a gyerekekhez, és a saját apai alkalmasságomról sem voltam meggyőződve (ez ügyben folyamatosak amúgy a kétségeim). De sosem bántam meg a gyerekvállalást. Két év alatt olyan helyzetekbe, érzelmi szituációkba kerültem, melyek teljesen új dimenziókat nyitottak az életemben. Ezek a helyzetek és viszonyulások alapvetően formálták át értékrendemet, mélyítették el öngondolkodásomat. A gyerekvállalásról sokan mondják, hogy lemondás, ami igaz, de pontosabb úgy fogalmazni, hogy lemondásnak tűnő felfedezés. Sok munka és küzdelem, kihívás persze, de Amerikába sem egy perc alatt ért el Kolumbusz Kristóf.
Ma már unalmasnak tűnik nekem a minden különösebb alkotómunka nélküli (tehát nem művész- és tudós-) gyerekmentes élet. Sikerült megtapasztalnom a család konkrét, áramló energiáját, amely lenyűgözően erős, és sok dolgon átsegít. És még egy óriási tapasztalat: nem rettegek többet a haláltól, mert tudom, hogy a gyerekeimben tovább élek – tudom, ez az egyik legközhelyesebb mondat, de a maga egyszerűségében és egyértelműségében megtapasztalni valami hihetetlen dolog. És még csak két évet töltöttem el a családom, a gyerekeim és a feleségem együttes társaságában.
