Az önjáró kommunista

A Sutjeska a Drina egyik mellékfolyója. Egy mindössze 35 kilométer hosszan csordogáló patak Bosznia-Hercegovinában, a mai boszniai Szerb Köztársaság területén az ország legrégebbi, 1965-ben alapított nemzeti parkjában. Egyben a második világháború egyik legádázabb német támadásának a színhelye.

A Fekete hadművelet

A német hadsereg összesen hét offenzívát indított az 1941-ben lerohant és felszabdalt Jugoszlávia területén kibontakozó partizántevékenység felszámolására, ebből kettőt 1943 első felében: előbbit – januártól áprilisig – a neretvai csata, utóbbit – május–júniusban – a sutjeskai csata néven őrzi a történelmi emlékezet. A partizáncsapatok mindkét alkalommal sikeresen kitörtek a tengelyhatalmak gyűrűjéből, igaz hatalmas veszteségek árán.

A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának ötödik vetítésén Stipe Delic 1973-ban készült Az ötödik támadás című filmjét mutatta be. A második világháborús jugoszláv partizánfilm hátterének megvilágításában és értelmezésében Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója volt a közönség segítségére.
A sutjeskai csatában a német, olasz, horvát és egyéb csapatok hatszoros túlerővel kerítették be Tito 22 ezer partizánját, akiknek több mint harmada nem élte túl az úgynevezett „Fekete hadműveletet”. Maga Tito is megsebesült a karján egy bombatámadás során. Egy közkeletű legenda szerint Tito életét Luks, a németjuhász kutyája mentette meg, önéletrajzi vallomásaiban viszont ennek nyoma sincs: „A karom megsebesüléséről nem is tudtam. Csak a szívem táján éreztem egy ütést, és azt hittem, hogy éppen szíven találtak. A bombatámadás után felemeltem a fejem, az első gondolatom az volt, élnek-e a többiek, majd felálltam, hogy felvegyem a géppisztolyomat. Éreztem ugyan, hogy a karom elzsibbadt, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Csak rohantunk tovább, lefelé.”

A sebesült Tito 1943-ban (wikipedia)

A csatának emléket állító film végén feltűnik egy idős asszony is, aki mellett a partizáncsapat elvonult a sikeres áttörés után. Ezt a jelenetet szintén Tito visszaemlékezései alapján illesztették a filmbe – jegyezte meg Földes György. Persze az asszony megjegyzése már nem illett volna a záró képsorok közé: „A sérült kezemen kötés volt, a másik kezemben pedig bot, mert a géppisztolyt nem tudtam vinni. Az úton egy öregasszonnyal találkoztunk. »Álljon félre anyókám, helyet a katonaságnak« – mondtam neki, mire ő megállt és végigmért: »Miféle katona az, akinek még puskája sincs?«”

Az ötödik támadás egy a számtalan partizánharcokat megörökítő alkotás között. A partizán tematika áthatotta a jugoszláv kultúrát: a partizánharcok résztvevőinek memoárjait kiadták, tízezerszám teremtek népdalok a hősi küzdelmekről, és egymás után jelentek meg az 1941 és 1945 közti harcokat feldolgozó regények és filmek. A negyedik offenzívát feldolgozó Neretvai csata című filmet 1969-ben Oscar-díjra jelölték. A bátor harcosok figurái feltűntek képregényekben is, amelyek közül a legnépszerűbb a Mirko és Szlavko volt, amely két tizenéves partizán kalandjait követte nyomon.

Ballábas csizmákkal segítettek a britek

Az ötödik támadás egyértelműen Titot helyezi a középpontba, még ha a partizáncsapat tucatnyi szereplője is egy-egy tipikus karakterként jelenik meg. Tito nem harcosként, hanem a hadműveleteket megtervező, az egész hadszínteret átlátó, embereit motiváló marsallként a harcosok felett helyezkedik el. Jugoszlávia nyitottságát mutatja, hogy a hadvezért az a Richard Burton játszotta, aki Elizabeth Taylorhoz, Sophia Lorenhez vagy Gina Lollobrigidához hasonlóan a fényűző életmódtól korántsem idegenkedő diktátor „baráti köréhez” tartozott.

A film 1943 késő tavaszán játszódik. Miért tartotta Hitler olyan lényegesnek, hogy leszámoljanak az akkor néhány tízezer fős ellenállási mozgalommal? 1943-ban a Német Birodalom defenzívába kényszerült: hatalmas veszteségeket szenvedett Sztálingrádnál, és nyáron Kurszk térségében tervezte megállítani a szovjet előretörést. Előző év végén Észak-Afrikában partra szálltak a Dwight D. Eisenhower tábornok vezette amerikai csapatok, és a sutjeskai offenzíva előtt három nappal az Afrikakorps utóvéd-alakulatai is megadták magukat.

Küszöbön állt a szövetségesek partraszállása Európában, amelyre először Szicíliában került sor 1943 júliusában, ám a Boszniában harcoló partizánok számára sokkal nagyobb jelentősége volt annak a tervezett balkáni hadműveletnek, amelyet a magyar Kállai-kormány is nagyon várt, mivel arra építette kilépési politikáját.

A filmben négy brit katona érkezik a bekerített partizánokhoz, ám az ejtőernyősök érdemi segítséget nem hoznak magukkal. Az 1943 májusában valóban Titóhoz küldött Bill Deakin százados visszaemlékezéseiben olyan csalódást keltő akciókról is beszámol, mint mikor a brit légierő csupa ballábas csizmát dobott le a harcosoknak, illetve egy egész rakomány Atrobint küldtek a partizánok számára – a malária elleni szernek azonban aligha vehették sok hasznát a boszniai hegyek között.

A britek kezdetben nem a kommunista vezetésű partizánokat tekintették az antifasiszta ellenállás bázisának, hanem a Draza Mihajlovics királypárti és nacionalista szerb csetnikjeit. 1942 és 1943 eseményei, és az ezekben az években dekódolt német titkos üzenetek nyomán viszont a brit helyzetértékelés megváltozott, és a megszállók ellen lagymatagul harcoló, sőt esetenként együttműködő csetnikek helyett a tetterősnek és kitartónak mutatkozó partizánokat fogadták el partnerként.

A nyugat láncos kutyája

A Time magazin, amely 1942-ben az év emberének Sztálint választotta, azév májusában még Mihajlovicsot tette a címlapra, akit Jugoszlávia sasmadaraként, a megszállt Balkánon a szabadság szigete megteremtőjeként emelt a magasba. Deakin missziója viszont épp ezt az eltolódást mutatja, majd a sutjeskai csata után már egyértelművé vált, hogy a Nyugat Titot választja érdemi szövetségesnek, ami a teheráni konferencián vált egyértelművé. A Time 1943 októberében már Titónak szalutált, és elismerte, hogy az elmúlt évben minden érdemi ellenállást a partizánok fejtették ki a Balkánon.

A filmben Tito a brit katonai segítség elmaradását a következőképp kommentálta: „Teljes árat fizetünk szabadságunkért, de teljes mértékben szabadok leszünk”. Ez a megjegyzés azonban 1973-ban nem a Nyugatnak szólt, hanem a szovjet-jugoszláv viszonyt jellemezte. A jugoszláv területek felszabadításából a szovjet Vörös Hadsereg nagyon kis mértékben vette ki a részét, azt is Tito beleegyezésével, míg a partizánok serege akkor már elérte a 800 ezer főt.

A világháború után Tito a kommunista mozgalmon belüli hatalmas tekintélyére támaszkodva megpróbált önálló regionális és gazdaságpolitikát folytatni: Bulgáriával államszövetséget igyekezett tető alá hozni, amelyre volt is fogadókészség, míg Sztálin akarata ellenére előbb fegyveresen lépett fel isztriai területek megszerzéséért, majd nyílt támogatást nyújtott a kommunistáknak a görög polgárháborúban. A szakítás 1948 júniusában a Kominform bukaresti ülésén vált nyilvánvalóvá.

Paradox módon – azon túl, hogy a kommunista pártokon belüli ellenségkeresés vezérmotívuma is a jugoszláv típusú titoista elhajlás vádja lett – az első számú ellenségképpé előlépő, azokban az években a Nyugat láncos kutyájaként ábrázolt Titót éppen nacionalistaként bélyegezték meg, miközben őt a nacionalizmus nemhogy nem jellemezte, de saját országán belül is egyik legnagyobb gondja volt.

Testvériség és egység

Az ötödik támadás elején üzenet érkezik Moszkvából, amely a Komintern feloszlatásáról rendelkezik. Tito, aki az 1937-ben a sztálini tisztogatásoknak áldozatul esett Milan Gorkics helyét foglalta el a Jugoszláv Kommunista Párt élén, fegyelmezetten veszi tudomásul a döntést, de következő megjegyzése újból csak a jelennek szólt: végrehajtjuk, de maradunk internacionalisták. A Komintern feloszlatása 1943 májusában semmiképpen nem Tito ellen irányult, az SZKP fő motivációja ezzel a döntéssel az volt, hogy helyzetbe hozzák a kommunista pártokat – főleg azokat, amelyeknek Nyugaton, Olaszországban, Franciaországban erős támogatottsága volt –, hogy ne tekintsék azokat pusztán Moszkva meghosszabbított karjainak, így könnyebben vívhassanak ki meghatározó belpolitikai szerepet a háború után.

A partizánok jelmondata, a „testvériség és egység” a Jugoszláviában élő nemzetek összetartozását fejezte ki. A nemzeti, nemzetiségi konfliktusokkal terhelt soknemzetiségű államban nem volt lehetséges a nemzetépítést nacionalista alapokra helyezni – húzta alá Földes György. Így Tito más indíttatásból, de hasonló irányban kereste a megoldást, mint Kádár János 1956 után: a nemzetet és az internacionalizmust kísérelte meg összeegyeztetni. Ebben épp ellenkező úton haladt a prágai tavasz kapcsán vele egy külpolitikai platformra kerülő Nicolae Ceausescuval, aki a film készítésének idején a mindennapokat átható nemzeti sovinizmusra építette politikáját.
Tito azonban meg sem kísérelhette ezt, hiszen országát a két legnagyobb népcsoport, a szerbek és horvátok ellentéte feszítette, de ezen túl számolnia kellett a boszniai muszlimok és a koszovói albánok szeparatista törekvéseivel is. A két világháború közti délszláv királyságot a többi államalkotó nemzet a nagyszerb nacionalista törekvések keretének tapasztalhatták meg. A csetnikek szeme előtt ennek az állapotnak a visszaállítása lebegett, így történhetett meg, hogy a német invázió utáni tárgyalási kísérletek Mihajlovics és Tito között kudarcba fulladtak. A szerb alakulat kezdte a partizánokat a legfőbb ellenségeinek tekinteni, de az ellenségek listáján a megszálló németeket a horvát usztasák és a boszniai muszlimok is megelőzték.

A horvát állam 1941-es létrejöttét a német megszállásnak köszönhette. A horvát hadsereg mellett nagyobb szerephez jutott a két világháború közt szeparatista terrorszervezetként működő, fasiszta Usztasa. Az etnikailag egynemű Horvátország megteremtéséért harcoló szervezet legfőbb célpontnak a szerbeket tartotta, és a horvátországi szerbek harmadát fizikailag is meg akarta semmisíteni. A németbarát horvát állam területén koncentrációs táborok is működtek. Az etnikai tisztogatásoknak az összesen a három és négyszázezer közti szerben felül több tízezer zsidó és roma áldozata is volt. A csetnik akciók nyomán meggyilkolt bosnyákok és horvátok számáról a történészi becslések jelentősen eltérnek, számukat 50 és 300 ezer közé teszik.

Első az egyenlők közt

Bár a sutjeskai csatában egy horvát egység is harcolt, illetve az év eleji offenzíva idején a németek parancsa ellenére az olasz alakulatok igényt tartottak csetnik támogatásra is a partizánok ellen, az 1973-as filmben se erről, sem a fenti politikai és paramilitáris formációkról nem eshetett szó: Tito ugyanis éppen az újra és újra fellángoló nemzeti ellentétek elsimításán, de legalábbis lefojtásán fáradozott.

Josip Broz Tito (wikipedia)

A hatvanas és hetvenes évek fordulóján a horvát nemzeti mozgalom kezdte ki leginkább a testvériség és egység eszményét. Az úgynevezett horvát tavasz nyelvi-kulturális és szimbolikus követelésekkel lépett fel, így 1967-ben horvát nyelvtankönyvet adtak ki, hangoztatták a horvát történelmi büszkeség létjogosultságát, 1971-ben pedig erőteljesebb diáktüntetésekre is sor került, ahol már a tagállam jogosultságainak kiszélesítése is napirendre került. Mindennek a sértett nemzeti érzelmeken túl volt egy nagyon is racionális, gazdasági háttere is: a gazdaságilag fejlettebb terület az államszövetség nettó befizetője volt.

A horvát idegenforgalom – kiegészülve a horvát vendégmunkások hazautalásaival – termelte meg a jugoszláv devizabevételek felét, de mindössze azok 7 százalékával rendelkezhetett; a szövetségi szolidaritási alapból mindössze 16,5 százalékkal részesedett, míg a több elmaradott régiót – elsősorban is Koszovót – magába foglaló Szerbia 46,6 százalékkal; Belgrád továbbá a bankrendszer működésére is meghatározó befolyással bírt.

A horvát tavaszt Tito ugyan elfojtotta, a tüntetések mintegy kétezer résztvevője – köztük Franjo Tudjman 1990 utáni államfő – állt bíróságok elé, a horvát párt és állami vezetésben számos személycserére került sor, de a feszültségek oldása érdekében az 1974-es szövetségi alkotmányban a mozgalom több követelését teljesítették. Az alkotmány szélesebb jogokkal ruházta fel a tagköztársaságokat, saját alkotmányt és elnökséget, nemzeti bankot kaptak, 9 tagú szövetségi államelnöki testületet állítottak fel, ahova minden tagköztársaság – közte a Szerbián belüli két új autonóm tartomány, Vajdaság és Koszovó – egy-egy tagot delegálhatott. Ezzel Tito útját akarta állni a további követeléseknek, miközben orvosolni próbálta a – ténylegesen létező – szerb dominancia elleni panaszokat.

Az alkotmány nem érte el a célját, Tito 1980-ban bekövetkező halála után a nemzeti ellentéteket egyre kevésbé lehetett a felszín alatt tartani, majd az 1991-ben kirobbanó balkáni háború elsöpörte a testvériség és egység eszméjének maradványait is.