Egyetlen – a fentebb, ezen írás címeként is felhasznált – sor ismétlődik a Kontroll Csoport nyolcvanas években bemutatott legendás számában. Bizony ez juthat a laikusok eszébe a világgazdaság aktuális problémáinak és a részvénypiacok derűlátásra okot adó helyzetének elemzésekor is.
Miért is vagyunk gondban? Duronelly Péter, a Budapest Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója mutatott rá több érdekes összetevőre. A világválságot nagyrészt előidéző fejlett világbeli adósságválság éppen mélyül, mintegy 6,5 százalékponttal nagyobb a globális deficit, mint a fenntartható szint, ráadásul az Egyesült Államokban továbbra is a recessziótól félnek. Ezért aztán a jegybanki szerepet betöltő Federal Reserve (Fed) még mindig stimulusokkal igyekszik életet, vagyis pénzt lehelni a reálgazdaságba. Vagyis miközben az adósságok az égben, a Fed éppen hosszú távú államkötvényeket vesz vissza a privát szférából, amit póriasan úgy szoktak emlegetni, hogy pénznyomtatás, pénzpumpálás. Ebből ugyan a tankönyvek szerint infláció szokott kerekedni, ám ahogyan azt már megszokhattuk, az Egyesült Államokban nem félnek tőle túlságosan. A tengerentúlon ugyanis sohasem szálltak el betegesen az árak, viszont az infláció segítségével sikerült anno megharmadolni a második világháború után az ország GDP-arányosan 100 százaléknál járó adósságát.
Közben Európában igencsak hüledeznek annak láttán, hogy ömlik a pénz a világgazdaságba. Ilyenkor megint fogyasztunk, megint eladósodunk, és megint lufit fújunk. Vagyis a sok pénz helyet keres magának, elszállhat minden eszköz ára, érdemes lehet például a pénz többszöröséből, vagyis tőkeáttételből is vásárolni, hogy aztán később annál fájóbb legyen a zuhanás. Vagyis azért annál jobb itt, minél rosszabb, mert a globális gazdasági problémákra, illetve a recessziótól való félelemre adott állami reakció képes részvénypiaci, kötvénypiaci, sőt akár árupiaci áremelkedést is generálni – ahogyan azt az utóbbi másfél évben láttuk.
PROBLÉMAHEGYEK
Simonyi Tamás, a KPMG tranzakciókért felelős igazgatója szintén sok kezeletlen kérdést lát a világgazdaságban. Ha együtt nézzük az államok, a magánszemélyek és a vállalatok adósságát, akkor az unióban már szinte kezelhetetlen, a GDP 400 százalékára jutó adósságnál tartunk. Ehhez képest az Egyesült Államok 250 százaléka, vagy a fejlődő világ 100 százaléka nem is olyan vészes. A fejlődő piacokon például elég egy évig koplalni, azaz az égvilágon semmit sem fogyasztani, csak adósságot törleszteni, és már el is hagyták az adósságot. No persze ez nem ilyen egyszerű dolog, s jó tudni, hogy mi magyarok ebben a történetben hangsúlyozottan nem a fejlődő világ elnevezésű, hanem az EU elnevezésű kalap alatt lapulunk. De akad még ezen túl is probléma.
Simonyi Tamás gondolatait folytatva, veszélyes a globális gazdaságra, hogy számos ország ingatlanpiaca – például az angol, az amerikai, a spanyol – még mindig aggasztó állapotban van. Az ingatlanárak előbb-utóbb olyan mélyre kerülnek, hogy az eladók végre elfogadják a reális piaci árat, mégis marad probléma. Megdöbbentő, de például az Egyesült Államok versenyképessége máris csökken, mert az eladhatatlan lakások miatt a legendásan rugalmas amerikai munkaerő helyben ragad. Persze az igazi gond az ingatlanokra felvett jelzáloghitelek vissza nem fizetése, vagyis, ha tovább romlik a bonitás, megint kialakulhat a bankkrízis.
Sőt, még az sem jelenthető ki, hogy az eddigi bankmentési folyamat sikeresen végződött. Bajban van némelyik a legnagyobbak közül is, pedig sok intézménybe már beszállt az állam. Bizonyos részpiacok, például az ír kisbankok, vagy a spanyol takarékpénztárak ma is csőd közeli állapotban vannak, csak ezt még elfelejtették közölni a világgal. Márpedig az újabb bankcsődök azért is veszélyesek, mert nem alakult ki egységes, nemzetközi bankmentő mechanizmus. Eddig segítettek a brutális mértékű nemzeti beavatkozások, de feléltük a jövőt, innentől hogyan menti majd meg az ír, vagy a görög állam a bankjait? Meddig növelhető az immár 32 százalékos ír költségvetési hiány; vagy görögök tudnak-e majd az EU-tól kapott kegyelemkenyérből a bankok felé jótékonykodni?
De érdemes még folytatni a pénzügyi szektorra leselkedő veszélyek számbavételét. Noha a válság legsötétebb napjaiban mindenféle fogadkozást hallhattunk, végül nem jött létre globális szuperfelügyelet, megmaradt a hitelminősítők összeférhetetlenségi problémája, s a hedge fundok is változatlanul azt csinálnak, amit akarnak (ezek ugyanis jellemzően az adóparadicsomok „rettentő” szigorú hatóságai alá taroznak). A bankokat valóban megregulázták, rengeteg szabály vonatkozik rájuk, tőkéjüket elszívják a különadók, de a világon még mindig több adósság felett diszponálnak a nem banki pénzügyi szolgáltatók, róluk pedig nem sokat tudunk.
Hitelezés helyett szolgáltatnak
Különadók is nehezítik a bankok
életét – ismert, hogy a világon legmagasabb a magyarországi mérték. A
legtöbb helyen a bankadó eszközalapú, amitől az érintettek
ellenérdekeltté válnak a hitelezésben, illetve óvatosabbak az
akvizíciók, vásárlások terén is. Hiszen a hatóságok a kihelyezést
adóztatják, a bankvétel pedig egy az egyben csökkenti a tőkét, de növeli
a csoportszintű hitelállományt. A bankok ezért igyekeznek hitelezés
helyett inkább szolgáltatásokat nyújtani. Érdemes megnézni, hogy a banki
akciók is csoportos díjbeszedésről, kártyás vásárlásról szólnak újabban
és nem pedig fogyasztási hitelekről. A JP Morgan szerint a
profitabilitás eltűnése miatt drágulni fognak a banki szolgáltatások is,
az áraknak egyharmaddal kell nőni a jövedelmezőség visszaállításához.
Valamiképpen napirenden van ismét az 1933-as Glass–Steagall törvény is,
vagyis az a szabályozási cél, hogy ne legyen a kereskedelmi bankokban
értékpapír-kereskedelem, főleg ne legyenek saját számlás ügyletek. Igaz,
már magától is sokat változott a szektor. Globális univerzális bankból
mára csak négy maradt, a Citibank, a Deutsche Bank (DB), a HSBC, illetve
a Bank of America, velük – méretükből adódóan – rengeteg a nehézség,
hatalmas tőke kell hozzájuk, rengeteg szabályozás vonatkozik rájuk. Ezek
is, mint sok más nagy intézmény korábban, megindulhatnak valamilyen
részpiac felé; például a DB már szinte befektetési bankként működik.
S hogy mi lehet a bankok sorsa? Szétválasztás? Tegyenek be több tőkét a tulajdonosaik? Államosítás? Mindettől nem kis mértékben függnek a jövő tőkepiaci folyamatai is. A világ bankhálózata hatalmas tőkehiánnyal küzd, ez egyértelmű, de vajon ki fog tőkét adni nekik? A bankok szempontjából sokkal fontosabbá válik a stabilitás és a biztonság, viszont csökken a méret, a kinnlevőség-állomány és a profitabilitás. Simonyi Tamás okfejtése szerint az elmúlt húsz évben hatalmas bankok alakultak ki. Az 1990 és 2010 közötti húsz év alatt a globális infláció körülbelül 100 százalék volt. Ugyanebben az időszakban világ 25 legnagyobb bankjának mérlegfőösszege meghatszorozódott. Ez persze nemcsak az üzleti aktivitás növelésének, hanem részben bankfúzióknak is a következménye, de mindenképpen hallatlan mértékben koncentrálódott a piac. Húsz éve még nem volt olyan bank, amelynek nagyobb lett volna a mérlegfőösszege, mint „hazájának” a GDP-je. Ma már hét ilyen van. Ezek a hatalmas monstrumok az egész világon jelen vannak és rengeteg előírásnak, tőkemegfelelési mutatónak kénytelenek megfelelni (lásd a keretes írást).
A bankrendszer egésze izzik a változásoktól és a folyamatok már régen nem nemzeti szintűek, így közös európai koordináció szükséges, felügyelettel, elszámolással, egységes nemzetközi bankmentési folyamatokkal, ha kell tartalékalappal, amelyhez már készülnek is az európai adatbázisok. Változik a bankok megregulázásának intézményi háttere is: miközben korábban határozottan a felügyeletek foglalkoztak ezzel, immár egyre inkább a központi bankoknál vannak a kompetenciák.
Hogyan reagálnak a változásokra a szabályozók? Simonyi Tamás szerint a fő szabályozási célkitűzésekben szerepel, hogy a különböző országokban összehangolják effajta tevékenységüket, különben szabályozási arbitrázs alakul ki: például a magyar ügyfeleket nem Magyarországról hitelezik, s amíg az adórendszerek eltérőek, mindig lesz adóarbitrázs is. Bár a történet központjában a bankrendszer áll, hasonló a helyzet például a biztosítókkal is, azok is nagyon komoly bajba kerültek, tőkehiányban szenvednek, manapság rengeteg tőke szükséges a működtetésükhöz. A biztosítóknál is éppen növelik a tőkekövetelményeket, csak esetükben a szabályozás neve nem Bázel III., hanem Szolvencia II.
A sok nehézség és a tőkeszükséglet miatt a bankok és a biztosítók egy része eladó. Minthogy a túlélés egyik formája a befektetések eladása, masszív banki kínálat jelenhet meg a kelet-európai piacon is. A kritikus tömeget el nem érő bankok szabadulni akarnak a kis befektetésektől. Szlovénia és a balti államok piaca most nagyon rossz, igaz ezekről nehéz is kiszállni. Talán nagyobb bankokat is piacra fognak dobni. De ilyenből már eleve nincs is túl sok, hiszen például Ausztriában a hat nagybankból maradt három, ennyi szereplő van összesen egész Skandináviában, mindössze két-két portugál és svájci bank maradt, négy görög, Magyarországon eközben tucatnyi. Biztos, hogy sokan vagyunk. Ám miközben sokan szabadulnának már a bankjaiktól, jelentkeznek új szereplők is: távközlési, vagy éppen energiacégek alapítanak bankok, legújabban pedig arról lehetett olvasni, hogy 17 német nagycég alapít szövetkezeti bankot.
KÜZD A PÉNZPUMPA.
A bankrendszer problémái alapján tehát úgy tűnhet, hogy a gazdasági kilátások nem éppen rózsásak. Mégis, csak ez alapján nem szabad befektetési döntéseket hozni. Soha nem volt még példa olyan erős pénzpumpálásra, mint most, s akár be is indulhat tőle a világgazdaság motorja. Ma még nem tudhatjuk, hogy egy ilyen folyamat következik az előttünk álló években, vagy kipukkad a lufi és az adóssághegyek megbosszulják magukat. Lapunk megjelenésének idején mindenesetre inkább azt várják a szakértők, hogy ez az év még jó hangulatban telhet, de jövőre jön a feketeleves.
Keményen fogott bankok, államhoz áramló pénzek
Simonyi Tamás szerint fontos az összehangolt európai szabályozás.
Mind szigorúbb
tőkekövetelményeknek kell megfelelniük a bankoknak. Mindezt olyan
globális környezetben, ahol csak 2009-ben átlagosan 4 százalékos
gazdasági visszaesés következett be. A globális bankmentő intézkedések
mértékét a GDP 12,5 százalékára becsülik. Eközben a bankrendszer
eladósodottsága részben átkerült az állam mérlegébe, a tartozásokat az
adófizetők fogják állni, konkrét adóbefizetésekkel, vagy adókedvezmények
visszavonásával. Ilyen hangulatban óhatatlan, hogy a szabályozás is a
biztonság irányába mutasson. Ha pedig a bankoknak több tőkével kell
bírniuk, nagyobb likviditással, nagyobb tartalékokkal, ha több embert
kell a nem-értékesítési területeken alkalmazni – vagyis
kockázatkezelőket, a jogszabályi megfelelőségen dolgozókat –, az
mind-mind csökkenti a profitot. A legfájóbb pont azonban a
tőkemegfelelési követelmények szigorítása. (Mi a tőkemegfelelési mutató?
Azt szabályozza, hogy mennyi tőke szükséges ugyanannyi
kockázatvállaláshoz. A bankok szempontjából most ez a hányados, de
külön-külön is a számláló és a nevező is rossz irányba változik. A
szabályozók még mindig növelik a hányadost, vagyis a szükséges
tőkemegfelelési követelményeket – Bázel III. –, pedig nő a
hitelportfólió- kockázat, s mivel a banki működés veszteséges, kevesebb a
tőke is.) Korábban nagyon hajtotta a szektor növekedését a sok hitel,
most pont az ellenkezője zajlik. Ha egy bank visszavesz a hitelezésből,
azzal persze csökkenti a kockázatát, csak éppen nehéz az ügyfelektől
visszaszerezni a pénzt, amikor ők is bajban vannak, és éppen veszteséget
szeretnének finanszíroztatni. Ráadásul újra kell értékelni a
kockázatokat is, a bankközi piac eddig nem volt rizikós, de ma már csak
az OECD-államkötvények kockázata nulla, a bankközi pozíciók 20, míg az
ügyfélpozíciók 100 százalékos súllyal tűnnek fel a kockázatok
számbavételénél. Ezért is lépett sok bank, és nem adta oda a pénzét más
bankoknak, hanem inkább csak elhelyezte a központi bankban. A
biztonságos német, illetve amerikai állampapírok olyan vonzóvá váltak,
hogy egekbe emelkedett az áruk, egyúttal szinte a nullára esett a
hozamuk.
